Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-14 / 11. szám, hétfő
Történt egyszer, jó félszáz esztendő előtt történt... Egyszer igen-igen elkeseredtem azon, hogy valami, amit nagyon akartam és amiért nagyon igyekeztem és amit véleményem szerint nagyon megérdemeltem, nem következett be: az iskola évzáró ünnepélyén nem kaptam jutalomkönyvet. Az érdesanyám jó tanáccsal igyekezett megvigasztalni: elmagyarázta nekem, hogy az életben soha, semmi sem sikerül egészen úgy, ahogy akarjuk, ahogy reméljük. Valamivel mindig kevesebbet vagy rosszabbat kapunk annál, amit megérdemlünk. — Az a boldog ember, aki ebbe bele tud nyugodni, fiam! A szegény embereknek és a gyöngéknek ez a szomorú vigasza engemet rettenetesen felháborított. Sohasem felejtettem el a lemondóknak és belenyug- vóknak ezt a szdmorú bölcsességét és sosem nyugodtan bele abba, hogy a lemondás és beletörődés az élet örök törvénye. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy egész életem ez elleni lázadás volt, de feltétlenül igaz, hogy gyakran, amikor valamit nagyon akartam (a hétköznapinál nagyobbat), eszembe jutott ez a szabály és mindig elhatároztam, hogy megtöröm. Most egy olyan történetet fogok elmondani, amelyben minden úgy sikerült, ahogy akartam. Szebben és jobban, mint ahogy a legderűlátóbb ember is remélhette volna. Hogy szavamat össze ne zavarjam, meg kell mondanom: jó negyedszázadon át távol éltem Magyarországtól. Politikai okokból. 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után gyilkosságért köröztek. Hogy kit gyilkoltam meg, hol és mikor, azt az elfogatási parancsot kiadó hatóság éppoly kevéssé tudta, mint én és én éppoly pontosan tudtam, mint az a hatóság, amelyik köröztetett, hogy ha elfognak, felakasztanak. Nem azért, mert harcoltam a gyilkosok ellen, mert kommunista vagyok. Egy negyedszázadon át külföldön éltem, de soha egy pillanatig sem mondtam le arról, hogy hazatérjek Magyarországra, Budapestre. A negyedszázad alatt nem sokat tudtam anyámról és ő sem sokat hallott rólam. A második világháború idején már azt sem tudtam, hogy él-e? A honvágy, amely néha csak különös hangulatokban, szokatlan érzelgősségben, rég elfelejtett emlékek hirtelen felbukkanásában nyilvánul meg, máskor meg olyan kínzó, hogy szinte fizikailag fáj — a honvágy bennem mind erősebben összefonódott az édesanyám utáni vágyakozással. A háború ideién fa ILLLÉS BÉLA: Hazatéréi második világháborúról van sző, amelyben mint a szovjet hadsereg katonája vettem részt), a harctereken, mikor az ágyúk dörögtek, nemegyszer megtörtént velem, hogy mennydörgésnél erősebb ágyúszón keresztül az anyám halk hangját véltem hallani: — Vigyázz magadra, fiam. És mikor sötét erdőben, sötétnél sötétehb éjszaka idején járőrben voltam, a fák suttogása olyan volt, mint a Kárpátok erdőinek szava, sőt néha Arany János tölgyei szólottak hozzám, ízes magyar nyelven és mialatt a tichihai erdőt jártam, úgy éreztem, hogy a Margitszigeten vagyok. Npm szégyellem bevallani ezeket a „bolondságokat“ és nem sajnálom, hogy ennyi bolondság színezte az életemet, amely pedig ezek nélkül sem lett volna sima vagy egyhangú. , 1945 január elején (jó huszonöt esztendővel azután, hogy elhagytam Magyarországot Kispesten voltam. Január nyolca- dikán vagy kilencedikén késő este azt a parancsot kaptam, hogy két tucat lövésszel autózzak be Budapestre (ahol kemény utcai harcok folytak), keressem meg a Miksa utcát, ott az Athenaeum nyomdát, tisztítsam meg a nyomdaépületet a németektől és a nyilasoktól, és biztosítsam a megrongálás ellen az épületet és a gépeket. Az éjszakát (mivel a nagy ágyúzás miatt nem tudtam áthatolni a Barosstéren) a Kerepesi temetőben töltöttem. Deák Ferenc mauzóleumában. Kora hajnalban a szovjet tüzérség elhallgattatta azokat a német ütegeket, amelyek a Keleti pályaudvart és a Baross teret lőtték és így én eljutottam a Rottenbiller utcába és onnét a Dohány utcán át a Miksa utcáig. Délelőtt tizenegy óra tájt sikerült megszállni az Athenaeum nyomda épületét. Mikor ezt elvégeztem, a New York palotát tisztítottam meg és visszatértem Kispestre újabb parancsért. Kispestről friss ezredek indultak Budapest felé és énnekem sikerült engedélyt kapnom arra, hogy csatlakozzam egy ukrán ezredhez. Velem jött két ukrán író: Per- vomajszkij, Petőfi ukrán fordítója és Iván Lé, az ukránok egyik legnagyobb regényírója. A Kispesten állomásozó magasabb parancsnokság megengedte, hogy mi hárman (és a védelmünkre rendelt tizenkét lövész) átfésüljük a várost: keressük meg az édesanyámat. Amint ilyenkor szokásos, lelkünkre kötötték, hogy vigyázzunk magunkra. Elindultunk. A Rákóczi út és a Körút sarkáig, az Emke-kávéházig az ezreddel meneteltünk, ott — két teherautóval — önállósítottuk magunkat. Kis csapatunk először az Izabella térre autózott 1919-ben itt laktak a szüleim. Régi lakóházunk házmestere — könyvei segítségével — megállapította, hogy szüleim már jó tizenöt esztendő előtt elköltöztek a házból. Megmondta, hogy hová. A Rottenbiller utcába. Mialatt a házmesterrel tárgyaltam, tíz- tizenkét sápadt gyerek gyűlt körónk. Pervomajszkij és Ivan Lé vékony szeletekre vágott két szögletes katonakenyeret. A Rottenbiller utcában új címet szereztem. Az így szerzett címen újabb felvilágosítást kaptam. Egész nap házról házra jártunk — újabb és újabb címekért —, amelyek nemegyszer megbízhatatlanoknak bizonyultak. Újra kellett kezdeni a kutatást. Néhány nap múlva végre megtudtam, hogy az édesanyám és a testvérem egy Pozsonyi úti ház pincéjében vannak — ha élnek. A Pozsonyi úton ekkor még németek tanyáztak. Visszautaztunk Kispestre, de egy nap múlva, tizenkét kísérővel és két zsák kenyérrel már ismét Budapesten voltunk. Most a Nyugati pályaudvarig sikerült eljutnunk — de tovább nem. Szétosztottuk a gyerekek és asszonyok között a két zsák kenyeret és újból visszatértünk Kispestre. Két nappal későbben már a Vígszínházig jutottunk el, ahol egészen váratlanul több órás csetepatéba kerültünk. Tudtommal ez volt az utolsó ütközet a pesti oldalon. Másnap reggel öt órakor Pervomaj- szkijjal, Matyusevszkij századossal, tizenkét vöröskatonával és két zsák kenyérrel az előtt a Poszonyi úti ház előtt állottunk, amelyiknek pincéjében — állítólag — édesanyám található. A kapu zárva. Dörömböltünk. Sokáig senki sem jelentkezett. Mikor puskatussal döngettük meg a kaput, végre választ kaptunk — Kotrődjanak innét, mert rendőrt hívok! Rettenetesen izgatott voltam. Géppisztolyt szorongató kezem reszketett. De ez a fenyegetés feloldotta a feszültséget. Hangosan nevettem. Mikor lefordítottam oroszra a különös fenyegetést, társaim ujjongtak. Aki a kapun túl állott, bizonyosan azt hitte, hogy őrültekkel van dolga. — Nyissa ki a kaput, vagy felrobbantjuk — mondottam, nem nagyon hangosan, de félreérthetetlen határozottsággal. Aki a kapu túloldalán állott, még habozott pár pillanatig, de mikor meghallotta, hogy társaimmal orosz nyelven tárgyalok, kaput nyitott. Sovány, magas, hajlott hátú, gyűrött ruhájú idősebb ember állott a kapu mögött. Reszketett. Pervomajszkij egy csomag cigarettát nyújtott neki — én kezet fogtam vele. Megmondottam, hogy anyámat keresem. Hitetlenkedve, bizalmatlanul nézett az arcomba. Reszketett. Pervomajszkij a kulacsát nyújtotta neki és én biztottam a rémült embert, hogy igyon egy kis vodkát, az nagyon jó a félelem ellen. Úgy ivott, mintha kellemetlen parancsot teljesítene. Mikor visszaadta a kulacsot, bal kezefejével megtöröl- te száját és nagyot sóhajtott. — Szentséges úristen, mi lesz ebből?! Zegzugos úton vezetett le a pincébe. Hosszú, alacsony, nagyon rideg helyiség volt a pince. A levegője hideg, nyirkos, savany- kás. Néhány gyertya sovány fénye nem tette világosabbá a termet, de szinte kísértetiessé. Ember ember hátán. A betonpadlón gyerekek, asszonyok, fe*- küdtek. Mellettük térdelt valaki, a másik ült, a harmadik guggolt: — Mert tetszik tudni — magyaráz valamit nagyon zavarosan kísérőnk —, tetszik tudni, az éjszaka még egyszer itt voltak a németek, kutattak és azzal fenyegettek... Egy asszony talpra ugrik és elkiáltja magát. — Az oroszok! Itt vannak az oroszok! Egy idősebb férfi a kezét nyújtja felém. Egy másik átölel, aztán — saját bátorságától megrettenve — elfut előlem. — Az oroszok! Az oroszok! Ki boldogan kiabál, ki rémülten. Ki felém szalad, ki fut előlem. Sírás és nevetés. Aztán hirtelen csend támadt. A csendet egy ébresztőóra berregése tűri meg. Most egy mély basz- szushang száll felénk a pince mélyéből. — Isten hozott titeket, orosz elvtársak! Száz kéz nyúl felém. Száz reszkető kéz. Amit itt elmondtam, azt sokkal könnyebb elmondani, mint megcsinálni. Mialatt az anyám címét, tartózkodási helyét kerestem, hullott a gránát — előttünk, mellettünk vagy mögöttünk és robbant egy-egy akna. Fölöttünk a levegőben vadászgépek suhantak, bombavetők dübörögtek. A keskeny mellékutcában — a sáros, kormos havon heverő — hullák, döglött lovak, felfordult tehergépkocsik, kilőtt tankok zárták el az utat. Itt-ott égett egy ház. Másutt egy fal dőlt az úttestre. Akkor nem volt időm számot adni önmagámnak gondolataimról és érzéseimről, de ma tudom, hogy az öröm és félelem valami különös vegyüléke ült rajtam: boldog voltam, hogy viszontláttam Budapestet és részt veszek Budapest felszabadításában, de éreztem Budapest minden sebét, százszorosán fájt nekem — a végre, végre hazatérő fiúnak! — Budapest anyám minden fájdalma. Ugyanakkor tisztán és világosan tudtam, bizonyosan tudtam, hogy az, ami végnek, pusztulásnak látszik, kezdet és újjászületés. Ujjongtam, hogy közel járok az anyámhoz és rettegtem, hogy későn érkezein. Mikor a pincében száz kéz nyúlt felém, még mindig nem tudtam, idejében jöttem-e? Mikor megmondottam, kit keresek, út nyílott előttem az embertömegben és tízen is biztattak: erre, erre. Az anyám egy szalmazsákon feküdt, a pince leghátsó sarkában. Feje alatt (kicsi, ezüstfehér haj-körítette feje alatt} összehajtogatott fekete szöveg szoknya. Sovány gyerektastét fekete harasztkendö takarta. Szeme zárva. Sápadt ajka csukva. Már napok óta aludt. így mondták, hogy aludt, de én megértettem, hogy ájult, eszméletlen — az éhségtől. Napok óta semmit sem evett. Most lassan haldoklik ... — Én orvos vagyok — mondotta egy idősebb, parasztken- dős asszony. — Többször is megvizsgáltam a nénit. Nem szabad zavarnil Csendesen, fájdalom nélkül alszik el. Talán még ma. Sőt talán . .. Némán állottam a szalmazsák előtt. Pervomajszkij nem értette a szavakat, de megértette a helyzetet. Letérdelt a szalmazsák mellé. Tükröt tartott anyám arca elé. Aztán megnedvesítette az élettelen arcot vodkával, megdörzsölte anyám halántékát és vodkával nedvesítette meg az alvó sovány, kicsi kezét. Ma- lyusevszkij százados alumíniumkulacsát anyám sápadt ajkai közé szorította. — Őrnagy elvtárs — fordult hozzám Matyusevszkij —, engedélyt kérek arra, hogy kiutazzam Kispestre orvosért. Mialatt orvosra vártunk. Pervomajszkij feldarabolta a ke nyereket, amelyeket magunkkal hoztunk. Az emberek, akiknek Pervomajszkij egy-egy negyed vagy egy-egy fél cipót adott, nem akartak hinni a szemüknek. Félve nyúltak a kenyér után. Csak amikor már tőlünk messze jártak és a kapott kenyér nem olvadt el a kezükben (mint a népmesében a sátán ajándéka), ujjongtak feJ — Kenyéri Kenyér! Igazi kenyér! Morozov orvosezredes gondosan megvizsgálta az édesanyámat. Azután hatalmas injekciót adott neki. Ügy tudom, kámfor- és koffeininjekciót. A magával hozott gyorsforralón tejet melegített. A tejbe konyakot kevert és gyöngéd erőszakkal megitatta az anyámat. Azután újabb injekciót adott és egy kávéskanálnyi mandarinlevet kényszerí- tett anyám szájába. Tíz perc múlva anyám kinyitotta a szemét. Egy fél óra múlva, megis.- me>rt. Egy óra múlva, amikor már kezdte hinni, hogy nem álmodik, nagyon halkan, de igen határozottan előadást tartott Pervomajszkijnak és Morozov- nak: —... Mert nagyon jó nép a magyar! Nem ők gyilkoltak é$ gyújtogattak, hanem azok, akik a nyakukba ültek — magyarázta meglepő és megdöbbentő szar batossággal. — Maguknak kör telességük segíteni rajtunk! Ha segítenek újjáépíteni a várost és az országot, nagyon jó bar rátokra találnak a magyar népr ben. Lehajtotta fáradt, kábult fejét és gyenge kezével az én durva jobbomat simogatta. — Mert nagyon jő nép a magyar! — ismételte. — Éppen ezért van annyi ellensége. De neked meg kell értened, édes fiam, nektek meg kell értenetek, édes fiaim ... Egy gránát robbant a fejünk fölött, valahol a második vagy harmadik emeleten. A pince mennyezetéről sűrűn hullott a vakolat. A gyertyák elaludtak, Pervomajszkij kezében kigyulladt egy villanylámpa. Fényes csóvája szétvágta a rémült sö tétséget. — Segítenetek kell, drága fiaim! Segítenetek kell! — Minden lesz, mama! — felelte helyettem Pervomajszkij. — Kapsz tejet és vajat, mama, sonkát, és kaviárt, gyümölcsöt és kávét... Mindent kapsz! — Mert j6 nép ez, nagyon jó nép! — ismételgette az édesanyám. Jvon Meštrovič: ÉDESANYÁM Dénes György kát új verse: Jamtar fénye 5z'úiotá$ Január fénye rezgő kába belecsúszik a pocsolyába szél széllel játszik nyög az eresz jégkristály-tömbbe vízcsepp erez Koppan a csizma veréb rebben híg árnyak élő képkeretben szürke vegyül a hófehérbe gyöngén dereng a hegyek térde Ö volt, ki bennem összetört, ki olthatatlon tündökölt, kristály-kancsó-darabjait tovább ringatja majd a föld. Ringatja bennem is, amíg viola-lángban fogy a szív, s küidi felém, küldi felém temetetlen halottait. 1974. I. 14. 4
