Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-13 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Nem vitás, hogy a háborús kalandok eddig min dig területszerzést jelentettek Izrael számára. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy ezen területek megtartása az ellenségeskedések meghosszabbításával egyenlő, olyan ellenféllel szemben, mely katonai-gazdasági potenciálját tekintve is egyre inkább kiegyenlíti lemaradását a térség katonailag pillanatnyilag legerősebb országával szemben. Az első arab—izraeli konfliktus idején (1948 május—1949 január) Izrael 7000 négyzetkilométerrel növelte az ENSZ 1947. november 29-i határozatában kijelölt területét, elfoglalva az említett ha tározatban szereplő arab állam területének több mint felét. Közel egymillió palesztinai arab sínylődik azóta a környező országok menekülttáboraiban, s nem mondtak le arról a jogukról, hogy nekik is hazájuk lehessen. (A megmaradt területet — Ciszjordániát — Jordánia kebelezte be, azzal az ürüggyel, hogy ne kerüljön Izrael kezére.) Az 1949. január 24-én megkötött tűzszünetet megsértve Izrael újabb előnyökre tett szert, s megszerezte az Akabai-öbölhöz vezető kijáratot. 1956 októberében az az Anglia és Franciaország bábáskodott Egyiptomnak a csatornától keletre fekvő területek lerohanásában, mely most terveket készít a béke és biztonság garanciáira. Az egy hadjárat, egy háború elvét alkalmazva a sivatagi háborúban a főszerepet a harckocsik játszották. Az izraeli stratégák a villámháború elvét vallották, tudatosítva, hogy olyan kis ország, mint Izrael képtelen időigényes hadműveletekre. A Financial Times írta annak idején: „Az izraeli hadsereg nem más, mint maga a lakosság és csak rövid időre lehet fegyverbe hívni, különben felbomlik a gazdasági élet.“ Az 1967-ben kirobbant háború, mely hatnapos háború néven vált ismerté, a korábbi stratégiát alkalmazta, annyi különbséggel, hogy a prímet itt a légierő játszotta. Az egyiptomi légierő rajtaütésszerű megsemmisítésével — melyhez a hadsereg egyes képviselőinek árulása is hozzájárult — az egyiptomi és szíriai szárazföldi erők, köztük a harckocsizok hátrányos helyzetbe kerültek. Az ENSZ november 22-i határozata véget vetett ugyan az ellenségeskedésnek, felvázolva a megoldás kereteit, később azonban a se háború, se béke állapot meglehetősen ingataggá vált, míg végül, a sorozatos provokációk miatt újabb fegyveres konfliktusba torkollott. Az elsődleges ok: Izrael kihívó módon visszautasítja az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatának teljesítését, s jogtalanul megszállva tartja az arab területeket. Izrael elszárnítja magát Golda Meir izraeli miniszterelnök már a háború első napjaiban beismerte, „súlyosak az ország veszteségei“. S ezek elsősorban onnan eredtek, hogy más hadviselő fél állt Izraellel szemben, mint hat évvel korábban. Korszerűen felfegyverzett arab hadsereg vette fel a harcot a megszállókkal szemben, s órák alatt szertefoszlott az izraeli stratégia, mely a Szuezi-csatornánál a Bar Lev-erődít- meny megépítésével látta biztosítottnak az elor- zott területeket. A Golan-fennsíkon épített támaszpont-láncolat sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, bár a terepviszonyok miatt itt eltérő volt a hadihelyzet. Elsősorban ott számította el magát az izraeli vezérkar, hogy az arab légvédelem — mely korszerű szovjet fegyverekkel rendelkezett — sikerrel vette fel a harcot az izraeli támadókkal. így az a remény, hogy az alacsonyan szálló Phantom vagy Skyhawk-bombázókkal szemben a légvédelem tehetetlen, teljesen megbukott. Izrael tehát a háború első óráiban nem tudott légi fölényre szert tenni, következésképpen a gyalogos és páncélos egységek felszámolásának terve sem vált be. S bár az Egyesült Államok sürgősen pótolta a légierő egyharmadát ért veszteségeket, a pilótahiány azonban nagyobb gondot jelentett, mint a technikai kérdés. A Krasznaja Zvezda így írt erről annak idején: „Az arab országoknak szállított szovjet fegyverek, légvédelmi rakéták és egyéb első osztályú haditechnikai berendezések ismét bebizonyították hatékonyságukat. A háború első szakaszában Izrael csak a Sínai félszigeten e fegyverek tüzében 269 repülőgépet, 15 helikoptert492 tankot és 15 rakétanaszádot veszített.“ A kör négyszögesítése Egy héttel a genfi békekonferencia megkezdése előtt James Reston nem titkolja, hogy az Egyesült Államok úgy szeretné „megoldani“ a közel keleti helyzetet, hogy annak ő lehessen az első számú haszonélvezője. Az arab országokba látogató Kissinger amerikai külgyminiszter azt szerette volna ugyanis elérni, hogy az olajtermelő arab országok szüntessék be az embargót. Ezzel Washington visz- szaszerezhette volna európai szövetségesei, valamint Japán előtt a tekintélyét, ugyanakkor bizonyos elvi engedményekre szerette volna rászedni Izraelt csak azért, hogy az arabok felé „bizonyítson“, íme: a megoldás kulcsa az Egyesült Államoknál van. Ezt megelőzően azonban Washington már ígéretet tett Izraelnek hatalmas katonai segély juttatására, melyet később a kongresszus meg is szavazott. Az Egyesült Államok ezzel nemcsak a szövetségi kápcsolatokat akarta demonstrálni, hanem láthatóan a mostani választások során megerősödött izraeli héják kedélyeit is csillapítani akarta. A héják étvágya egyébként kissé a genfi tárgyalások sikerét is beárnyékolhatja. Nem minden úgy történt azonban, ahogy a kis- singeri bűvészkonyhán tervezték, mert az érintett arab országok ködös ígéretek helyett konkrét lépéseket várnak az Egyesült Államoktól. Elsősorban azt, hogy rákényszerítse Izraelt az ENSZ Biz tonsági Tanácsa határozata teljesítésére. Folytatása következik Ilyen előzmények után kezdődött meg december 21-én — háromnapos késéssel — Genfben a külügyminiszterek értekezlete. Bár Izrael mindent elkövetett, hogy a konferencia összehívását megakadályozza, a nemzetközi nyomásnak engedve azonban mégis a tárgyalóasztalhoz kényszerült. A tanácskozásra az ENSZ égisze alatt, a két nagyhatalom részvételével került sor, s a konferencia sikerét az sem akadályozta,' hogy Eban izraeli külügyminiszter asztalválogatással (nem akart Szíria helyére ülni) próbálta ,,hangolni“ a kedélye két. S bár Abba Eban „történelmi jelentőségűnek” nevezte a tanácskozást, s Kissinger pedig a „kis lépések“ politikáját hangsúlyozta, nem kétséges, hogy az igazi siker attól függ, hogy a munkaprogram és ügyrendi kérdések beindítása után milyen lesz a folytatás. Sikernek számít, hogy a katonai bizottság még december folyamán megkezdte a hadseregek szét választásáról folytatott tárgyalásokat, melyek Izrael magatartása miatt megszakadtak. Ezek a tárgyalások — mint ismeretes — a szuezi ország út 101. kilométerkövénél kezdődlek, s itt is szakadtak meg. Izrael ugyanis szabotálja az október 22-i katonai status quo helyreállítására hozott határozatot, melyet nemcsak a BT határozata, hanem a hatpontos megállapodás is tartalmaz. E magatartás eredménye, hogy Szíria elutasította részvételét a konferencián, s újabban pedig Jor dánia bírálja Egyiptom részvételét, azzal vádolva, hogy megbontja az arab egységet, s esetleg „elő nyökhöz“ juttatja Izraelt más arab országok ro vására. Valójában, persze, az a helyzet, hogy Egyiptom az arab érdekeket képviseli, s amennyiben a tárgyalások a rendezés komoly szakaszába jutnak, számítani lehet Szíria bekapcsolódására Is. Iszmail szíriai külügyminiszter-helyettes szerint országa részt kíván venni „minden becsületes és komoly megoldás keresésében“. Szíria — eddig visszautasítva a fogolycserét — attól teszi függővé az izraeli katonák szabadon bocsátását, ha Izrael visszaengedi otthonába azt a húszezer Szíriáit, akit a háború idején a Golan- fennsíkról elüldöztek, továbbá, ha magáévá teszi a megszállt területek lakóira vonatkozó genfi konvenciót, s kivonul a tűzszünet után megszállt területekről. Ha figyelembe vesszük, hogy az Izraeli Munkáspárt, mely győztesen került ki a választásokból, nem hajlandó elfogadni kompromisszumot Jeruzsálem kérdésében, s nem fogadja el tárgyaló partnerként az Arafat-vezette Palesztinái Felszabadí tási Szervezetet, s vezetői rendszeresen hangsúlyozzák, szó sem lehet a hatnapos háború előtti hatá rokhoz való visszatérésről, ezek alapján láthatjuk hogy a közel-keleti kérdés rendezésének útja meg lehetősen hosszadalmasnak és bonyolultnak tűnik. Kérdések kérdése, vajon a katonai bizottság tár gyalásai, s a munkabizottságok tevékenysége le hetőséget ad-e arra, hogy a tervek szerint január közepén ismét összeülhessenek a külügyminiszterek, s közelebb hozzák a békés rendezés lehetőségeit. Mert Genfben adva vannak a közel-keleti válság igazságos politikai rendezésének reális elő feltételei és lehetőségei, a konferencia sikere azonban attól függ, vajon a részvevők mindegyike felismeri-e a ráháruló felelősséget... Mert gye>rme- tegség volna azt gondolni — Gromiko szovjet külügyminiszter szavaival élve —, hogy Izrael egyszer re nyerheti el a békét s megtarthatja az arab területeket is. FÓNOD ZOLTÁN „Izrael diplomáciai elszigetelődése ma már realitás. Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó, hogy egyes európai kormányokat, amelyek hagyományosan a magukévá tették Izrael álláspontját, ma már gondolkodóba ejt a nemzetközi békét és együttműködést súlyosan veszélyeztető kalandorpolitika ... A tűzszünet nem béke és ez utóbbi megteremtése megkövetel néhány feltételt. Ezek közül kettő alapvető fontosságú és megmásítha tatlan: 1. Izraelnek ki kell ürítenie a megszállt arab területeket, elsősorban Jeruzsálemet. 2. Teljes mértékben helyre kell állítani a palesz- tinai nép nemzeti jogait. A szeptember elején megtartott algíri arab csúcs- értekezlet hivatalos közleményéből idéztük ezeket a sorokat, annak érzékeltetéseként, hogy az arab országok álláspontja az arab—izraeli háborús konfliktus negyedik menete előtt sem volt más, mint a mostani. S első ízben fordult elő, hogy az Arab Liga tagországai elfogadták az 1947. november 29-i ENSZ-határozatot, mely a palesztinai brit mandátumot két részre, egy zsidó és egy palesztinai arab államra osztotta. Az arab országok ezen a tanácskozáson egységes álláspontot fogadtak el az Izraellel szemben követendő magatartásról, s ezt követően vetették be az olajfegyvert is. Az Arab Liga tagállamai helyesen ítélték meg a nyugat-európai helyzetet is, mely mint ismeretes, éppen az arab—izraeli konfliktus idején tetéződött, ellenezve az Egyesült Államok egyoldalú, s az izraeli agresszív körök tevékenységét támogató magatartását. A konfliktust követően gyors egymásutánban peregtek az egyezmények, s a Szovjetunió és az Egyesült Államok együttes fellépésének az eredményeként valósult meg a tűzszünet, majd a közel-keleti konfliktus negyedszázada óta először ültek tárgyalóasztalhoz az érintett felek. A külügyminiszterek decemberi genfi tanácskozását később a munkabizottságok munkája váltotta fel. A feszült közel-keleti helyzet miatt érthetően nagy várakozással tekint a világ Genf felé, ahonnét az ellenségeskedések okainak megszüntetését és a tartós béke alapelveinek kimunkálását várja. Egy hadjárat — egy háború A negyedik arab—izraeli összecsapás — ahogy a hadtörténészek írják — 18 nap 5 óra 50 percig tartott. Következményei azonban sokkal súlyosabbak voltak Izraelre nézve, mint az eddigi összecsapások bármelyike. Ismert tény, hogy az október 6-án kirobbant ellenségeskedés az 1948. május 15- én kezdődött háború folytatása volt, melynek „előjátékára“, a palesztinai polgárháborúra 1947 novembere és 1948 májusa között került sor. A fegyveres konfliktusok hét-, tizenegy-, majd hatéves szünetekkel folytatódtak, s elsősorban Izrael makacs magatartásán múlik, hogy a háború veszélye nem csökkent, s a megoldáshoz vezető út meglehetősen göröngyösnek ígérkezik. Az események azonban azt igazolják, az idő egyre inkább Izrael ellen dolgozik. Nemcsak a katonai helyzet, s az erőviszonyváltozások mutatnak erre, hanem egyes nyugati országok egyre határozottabb fellépése Is Tel Aviv agresszív, területszerző törekvéseivel szemben. Az olaj érdekében legutóbb Japán is erre kényszerült. Az egyiptomi küldöttség a genfi tárgyalóasztal mellett (CSTKf 19 74. I. 13.
