Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)

1973-12-27 / 307. szám, csütörtök

Ojságkötegekkel a hóna alatt szokott lejönni a kis, alagsori étkezőbe. Az asztalok felett friss kávé illata száll, az ablak keskenyre nyitott résén át beszűrő­dik a hallgatag fenyvesek és a korán lehullott hó üde lehelet© Dúdolva áll meg az ablak előtt, főbólintással nyug­tázza késő reggelimet; ő már megropogtatta a fürdő­be vezető erdei ösvény tiszta havát, egy órát úszott a fenyvesek közé ékelt szálloda fedett uszodájában, s most a mókusok gondtalan, fürge bohóckodásá­ban gyönyörködik. — Ezeket olvasd el — mondja aztán, s néhány napilapot, folyóiratot nyom a kezembe. — Egy-két cikket megjelöltem. De ebben -- bök egy előkelő, külföldi szépirodalmi hetilapra —, az az izé fr valamit arról a másik izéről. Ezt is olvasd el. Dél­ben találkozunk. Holnap reggel nem: holnap a szau­nába megyek. Te nem jársz a szaunába? Rosszul te­szed. Az újságokat megtarthatod, a két folyóiratot kérem vissza. öt perc múlva már kattog az írógépe, s nekem, kezemben a lelkiismeretemre bízott folyóiratokkal, önkéntelenül a Tiszta források előszavában elmon­dott vallomására kell gondolnom: „Érdeklődési kö­röm nem terjed túl a regény- és színműirodalmon, s ha olykor verseskötetek, útinaplók, memoárok, esszékötetek után is nyúlok, ezt. a kis kört is le­szűkítem . Vajon milyen lenne a kör, ha nem szűkítené le!... A húszas évek elején jelentek meg első írá­sai, s munkáival nem kisebb hangsúlyú, rangú és horderejű folyóirat foglalkozott, mint a Nyugat — Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellert Oszkár, Osváth Ernő Nyugat-ja. Azóta megszakítás nélkül ír, olvas, nevel. Megszakítás nélkül: amikor a fasizmus évei némaságra kárhoztatták, akkor is dolgozott — csak a hangot tudták belefojtani, az embertől emberig ható gondolatot soha. A felszaba­dulás után ezért állhatott teljes felkészültséggel, az eszme és a gondolat töretlen folyamatosságának a jogán és annak teljes írói fegyverzetében, a szlo­vákiai magyar irodalom újjáélesztésének és újra megszólaltatásának az élére, s ezért vállalhatta és vál­lalta hosszú évtizedeken át mindig és mindenütt a szervezés és irányítás megfeszítő és nem mindig Irodalmunk nesztora A 75 éves Egri Viktor köszöntése Egri Viktor munka közben. (A ČSTK felvétele) hálás munkáját. Valóban mindenütt ott volt: a fel- szabadulás óta nem volt folyóiratunk, amelynek kez­deteinél, indításában ne vett volna részt, s amelynek munkájában ne venne részt ma is. „Leszűkített“ körének tárgya: maga az élet — az élet megismerése és ábrázolása. Ez az a kör és ez az a forrás, amelyből az erő és a szándék fakadt: „ebből sarjadt az az erő — vallja a Keserű égbolt című kötete egyik írásában —, amely a valóság megismerése jelé hajtott, aztán a tollat adta kezem­be, hogy szavak vérével és zenéjével próbáljam én is elevenné bűvölni a megismert valóságot." A „sza­vak vére és zenéje“ valóban minden írását áthatja: a Gedeon-ház-tól az államdíjjal kitüntetett Közös út­ig, az Égő föld-tői a Megmondom mindenkinek című, par excellence szlovákiai magyar történelmi regé­nyéig, a Tűrj, öllö-tői a legújabb írásáig a valóság lüktet és a szépség humánum zenél Egri alkotásai­ból. De célunk ma nem a méltatás — eddigi impo­záns életművét tekintve ezt e rövid írás keretein belül még mikroszkopikus irodalomtörténeti ismer­tetés formájában sem tehetnénk meg —, hanem a köszöntés. Egy író köszöntése, akinek a nevf* az elmúlt fél évszázad során az írásművészet minden síkján és minden műfajában fémjelzetten egybefor­rott a szlovákiai magyar irodalommal és — olvasott­sága és műveinek a Magyar Népköztársaságban meg­jelenő példányszáma a szlovákiai magyar irodalom büszkeségeként hirdetik — az egyetemes magyar irodalommal. Egri Viktor hetvenöt éves lett. A fiatalok, akik a negyven éveseket már kellő tisztelettel és bizonyos generációs tartózkodással kezelik, Viktor bácsinak szólítják, körülhancúrozzák, olykor belé is csimpasz­kodnak, mint fiatal, bővérű bocsok a lehiggadt tü­relmes, örökifjú Mesterbe. Néhány esztendeje nyugdíjba vonult, hogy még többet dolgozhassák. Téren és időn kívül helyezte önmagát, hogy jobban áttekinthesse a Teret és ru­ganyosabban együtt ívelhessen az Idővel. Élete Podtatranského utcai lakásának dolgozószobája és a két írószövetségi alkotóház között oszlik meg, idejéből minden irodalmi megmozdulásra, minden szekció, bizottság, kiadói tanács minden összejö­vetelére, értekezletére telik. És közben regisztrál, Ismertet, számon tart, figyel és felfigyeltet. Egri Viktor hetvenöt éves lett Tudomásul vesszük, de nem a 75 éveseknek kijárói, hivatalos tiszte­lettel, hanem a szellem örök, harcos fiataljait meg­illető nagy tisztelettel és szeretettel. Szívből kö­szöntjük, és várjuk további írásait, regényeit, el­beszélgetéseit, színműveit, pontosan és céíbatalálóan megszövegezett tanulmányait: a szocialista elköte­lezettség, a szépség és humánum írójának írásait. És az igazság hirdetőjének hitvallásait. Az igaz­ságét, amelyről — köszöntünk, Egri Viktor! — az író, a szocializmus és az antifasizmus írója így vall: „Az igazság nem köthető gúzsba, nem taposható a föld alá, mert halhatatlan, akár a szabadság fenn- költ eszménye.“ RACZ OÍ.IVĽÄ Mottó: „A művészet a legnagyobb öröm, amellyel az ember önmagát meg­ajándékozhatja!" {Marx Károly) Élő legendáról szólok... Jan Zrzavý nemzeti művész rajzainak kiállítása Túl a folyón, ahogyan azt a prágai őslakosok mondják, a Kis-Oldal és a Hradzsin kies utcáin az idegen turisták sokszor csodálkoznak, hogy a hazai gépkocsivezetők igen gyakran lelassítják kocsifuk zúgó motorját, amikor egy hófehér szakállú, a piros és zöld fényekkel nemigen törődő idős férfit látnak átkelni az úttesten. Igaz, ők nem tudhatják, hogy a legendáktól vemhes Aranyos Város ódon falai közt egy festő jár-kel, aki honfitársainak szívében és tudatá­ban már életében legendává vált. A nyolcvanhárom éves fan Zrzavý nevizeti művész ez a festő, akinek művei a cseh nép történelmének a lényegét fejezik ki. Bűbájos, a végtelenségig szerény ember, akiről kedves történetek és anekdóták rengetege forog közszájon, s aki­vel nagy örömöre a „Lýra Pragensis" egyik, tavalyi hangversenyén személye­sen is találkozhattam. A hiúság vására már régóta hidegen hagyja, s minden bizonnyal ez az oka, hogy alkotásaival igen ritkán lép a nagy nyilvánosság elé. Am amikor kiállítása nyílik meg, a prágaiak és a nem prágaiak tömegesen vo­nulnak fel, hogy képeit megcsodálják és a mester iránti szeretetüket ily mó­don fejezhessék ki. Es így történt ez most is! A prágai Spálená utcai, Fronta nevet viselő mi­niatűr tárlatterem előtt naphosszat állnak tisztelői, öregek és fiatalok. Ez a ki­sebb fajta nemzeti búcsújárás spontán kifejezése annak a mély érzelemnek, amelyet a nép fan Zrzavý művészete és személye iránt táplál. Nyolcvankilenc rajz képviseli a mű­vészt ezen a minitárlaton, ami meny- nyiségileg inkább kevés mint sok. Itt azonban a minőség szól hozzánk. Ez a nyolcvankilenc lap ugyanis válogatás a mester életművéből (1909—1972), egy küzdelmes emberöltő művészi törekvé­seinek a kvintesszenciája. Hiszen Jan Zrzavý abban az időszak­ban (1909) készíti el első, a lét nagy kérdéseire választ-kereső műveit, a „Siralom völgy‘‘-ét és a prágai E. Munch tárlat visszhangjaként zengő „Víg zarándoknők“-et, amikor a Mold- va-parti metropolisban megalakult a „Nyolcak" híres csoportja (Kubišta, Filla, Procházka, Kubín, Nowak, Pitter- mann, Horb és Feigl), hogy a cseh festészet képviseletében felvegye a kontaktust az európai modern festé­szettel. A fiatal Zrzavý hamarosan vál­lalja is a „Nyolcak" művészi program­ját. Az első világháború eseményei, töb­bek közt a Habsburg monarchia fizikai és szellemi erőszakot alkalmazó kur­zusa, igen erősen hatottak a művész ér­zékeny lelkületére és amikor a „Nyol­cak“ csoportja széthullott, Jan Zrzavý az, aki V. Spála, Jós. Čapek és R. Kremlifíka hathatós támogatásával meg­alapítja a „Konokok“ csoportját, amely a szétesett „Nyolcak" néhány retrog- rád beállítottságú tagjával szembesze­gülve, a modern európai művészet áramlataiba kapcsolódik be. S figye­lemreméltó, hogy amikor az új cseh szlovák állam hivatalos körei a kon­zervatívokat és a maradiakat dédelge­tik, a cseh festészet kiválóinak derék­hada sorakozik fel a „Konokok" zász­laja alá, akik harci lobogójukra a hu­manizmus és a szociális igazságosság jelszavát tűzték. Zrzavý mester emberi és művészi magatartásáról szólnak a Bánat (1915), a Zsonglőr (1917), az özvegy (1918), a Haldokló tüdőbeteg (1918), valamint a Zsonglőr II (1918) című rajzai is. A művész itt látható munkái azonban azt is bizonyítják, hogy Jan Zrzavý a cseh festészetben is már élő legenda. Nemcsak azért, hogy kortársa a „Nyolcakénak, hanem azért is, mivel ma már az egyetlen tagja, mégpedig alapítótagja, a „Konokok" csoportjá­nak, amely a cseh avantgarde festészet történetében az úttörő jelentős szere­pét játszotta. A tárlat anyagából az „írástudó“ azonban kiolvashatja a festő párizsi éveinek hatásait is, megható barátsá­gát de Chiricoval, Frant. Tichývel, a cseh grafika nagy, búsképű lovagjával, no meg B. Martinüval, a modern cseh zene legendáris párizsi bujdosójával. Egyben fellelheti itt festőnk bretagne-i, velencei vándorlásainak élményanya­gát, amely festményeiben és rajzaiban nyert kifejezést, s nem utolsósorban megismerkedhetünk Jan Zrzavý örök szerelmeivel: az ódon Prága kis terei­vel és utcáival, valamint a balladikus délcseh tájjal is. Am a „Velencei csendélet“ (1937), a Velence I, II, III, (1962), Okruhlice I, II (1952), a Három bárka (1948} című rajzai, a „Kikötő Le Frette-ben“ és a prágai Loretta tér variációi, hogy csupán egy maroknyi igazgyöngyöt merítsek Zrzavý apó kincsesládájából, nemcsak a festő szerelmeiről vallanak, hanem arról is tanúskodnak, hogyan lehet a leggazdagabb tartalmat az ősi jelekre leegyszerűsített rajzzal kife­jezni. És még valamit! E tárlat anyagából is kiérezhetjük a mester művészi kré­dóját, önvallomását, amelytől a dialek­tika nem távoli, hogy: .. az életben minden összefügg egymással, a gon­dolat a tettel, az anyag a térrel, a tér az idővel, az idő a mozgással... S az élet pedig nem más, mint a pozitív és negatív polaritás feszültségéből szár­mazó történés..." S Jan Zrzavý élet­műve sem más, mint ennek a krédónak művészi megformálása, kifejezése! BARSI IMRE A századforduló pezsgő művészéletének köz­pontjában, 1883. dec. 26- án született a párizsi Mont­martre híres modelljének — Suzanne Valadonnak törvény­telen fia — Maurice. Környe­zetében anyja közvetítésével — a legnagyobb festők is megfor­dultak (Degas, Toulouse-Laut­rec, Renoir), eleinte mégis mi sem állt tőle távolabb, mint a festészet. Rendkívül korár megnyilatkozó alkoholizmusa már 18 éves korában elme­gyógyintézetbe juttatta. Az Ut­rillo nevet 8 éves korában kap­ta, Miguel Utrillo spanyol új­ságíró, festőtől és építésztől, aki fiává fogadta. Rajzolni 19 éves korában, anyjától kezd ta­nulni, aki maga is elismert festőnő, s reméli, hogy ez a foglalatosság elnyomja fia be­teges hajlamát — az ivást. Egy idő múlva Maurice valóban fel­fedezi a festés varázslatos vi­lágát, amelybe bármikor elme­nekülhet a félelmetes valósá/: elől. Alkotásának első éveiben ter­mészet utáni tájképeket fest. Csakhamar képein is megmutat­kozik a melankolikus és em­berkerülő természete. A táj- és utcarészletek komor, nosztalgi­kus színtónusokba merülnek. 1904-től évente átlag száz ké­pet fest. Szorgalmas munkás­ságának második, ún. impresz- szionista korszaka 1905—7-ig tart. A korabeli nagy stílus- irányzatoktól teljesen függetle­nül él és alkot, önállóan jut el festészete legjelentősebb és legérettebb fázisához, a „fe­hér“ korszakhoz (1907—14), melyre már világos színek, lí­rai hangvétel, a domináló fehér szín, a tökéletes rajz és kie­gyensúlyozott kompozíció jel­lemző. Talán ezek jelentik tra­gikus életének legboldogabb éveit. Viszonylag sokat utazik, így születnek meg korzikai tá­jai, valamint Franciaország hí­res gótikus katedrálisainak so­rozata. 1910-ben jelennek meg képein az első emberi alakok. Valódi élményeinek anyaga gyakran keveredik képzeleti elemekkel. Célja már nem csu­pán a valóság hű ábrázolása, hanem az utca hangulatának, saját érzéseinek, Párizs költői- ségének a kifejezése is. Ezt leginkább a szegénynegyedek­ben találja meg. A Montmartre festőjének nevezték. Szerinte azonban a Montmartre ő saját maga. Kedvenc utcái, házai hi­telesebbé tételéhez — a kubis­tákhoz hasonlóan, de más cél­lal — valódi füvet és utcai port kever festékeihez. Nem­sokára újabb stílusváltozást fi­gyelhetünk meg: színskálája kiszélesedését, ami végül 1920 körül az utolsó, ún. színes fázis­ban csúcsosodik ki. Festményei azonban egyre inkább a grafi­ka jegyeit öltik magukra [„Ut­carészlet" — 1930-ból). Miután a katonaság alól felmentik, az első világháború alatt mintegy ezer képet fest. Anyagi jólléte virágkorához érkezik. Csakhamar megjelennek ké­pein az első nőalakok is. Ut­rillo emberalakjainak jellegze­tessége, hogy szemmel látható­lag kelletlenül vannak a vá­szonra vetve. Tény, hogy házai emberszerűbbek, mint emberei; érezni a mögöttük nyüzsgő éle­tet. A kiállításokban gazdag húszas években a grafika terén is megnyilvánul. Végül hű ma­rad a festészethez. Halála előtt a párizsi városháza részére festett „Párizs panorámája“ c. képéért megkapja a város aranyérméjét. 1955-ben Dax városkában hal meg Utrillo tanárai az el nem is­mert „primitívek" voltak, (ha­bár festőtechnikája ezt a szín­vonalat jóval túllépte). Egyút­tal a legnagyobb realisták sorát gyarapítja. Követője nincs, csak csodálója. LEVICKÝ TAMARA Az újkor prlmitívje Maurice Utrillo születésének 90. évfordulója Akárcsak anyjára, eleinte rá is hatnak az impresszionisták, fő­leg Pissaro. Fokozatosan áttér a hozzá túl durva, „dobálódzó" ecsetkezeléstől a festék fino­mabb, vakolatszerű eldolgozásá­hoz. Egyre inkább egy bizo­nyos Cézanne-féle konstrukti­vizmus vonzza. Kanyargós ut­cáinak „építgetése“ közben úgy játszik a perspektívával, akár az olasz quatrocento festői. Maurice Utrillo: A Moulin de la Galette (ólai)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom