Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-02 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
Ordódy Katalin sokkal többet szeretett volna ugyan nem mondta senki, hogy az a tudás, nem neked való ez, jedből. Nem, ezt senki nem mo zőleg, segíteni akartak rajta. De körülményei tartották vissza: s te keresetedre is a családban. C urat játszani a szüleid, testvérei Apád, anyád görnyedező hátán 1 kapaszkodni? Ez olyan beszéd volt, amit ni önérzet, amiből neki egy kevéss mint másnak, most azt követe vállalja azt a terhet, amit a i megkövetel tőle. A tanítóképzőb ült a helyére, valaki más forgai veket s az a valaki az érettségi) pen, míg ő napszámoskodott. N napszámos volt, éppen addig, t randiét elvégezhette volna. Gy, ez alatt az idő alatt arra a mási volna tudni, az is olyan áhítat! zébe a könyveket, mint vette \ el olyan eredményeket, mint am volna el, vagy talán jobbakat! megfelelőbb ember került a he Bevégezte az aratást. Szép tér a nyáron, aránylag nem fizette] döntött, hogy a megaratott gab Ekkor már határozott tervei ugyan nem lesz belőle, riiegmar daságban, hiszen szereti ő a pa megbecsüli az életet adó föld becsülni, hiszen a saját verejté! bele eleget. De jobban akar éri Ogy, hogy ne csak a kiadott m hajthassa végre, de a munkát tudja. A komáromi mezőgazdasági s éves. Ezt a két évet el kell vég nek addig ki kell tartania. És Pista ment, és elvégezte i zében a képesítéssel, az utolsó költve állt, és körülnézett, hol egy frissen végzett mezőgazdás usban elhelyezkedett egy egyhá Deákihoz tartozó Celencepusztár Volt mit tennie nyáridőben, i be tett kezekkel. Nem is akart. ( nak, s bírta, mégha kétszer anny A munka azonban nem lett kéts egyre kevesebb. De azon vette hogy betakarítás után, szeptemb feletti lett. A régebbi alkalmi bocsáthatták el, ezt belátta. Elb a legfiatalabbat, aki legutoljára ) Tél beállta előtt vajon hová, n kapna elhelyezkedést? Várni pe je, nem fogyhat ki az utolsó fill! hát minden munka, csak legyei Szakiskolai bizonyítványával < neket rak le, alagútépítkezésen a 38-as év végre otthon találji míg később áthelyezik a S‘2irák Ságba. Szeretné valakivel megt vei újonnan induló kis életéi Meg is találja a párját, de ő is kortársai közül nagyon sokan, két héttel behívják katonai szó rossz beosztása, írnok lesz a parancsnokságon. De létezik, 1< jó beosztás, ami pótolhatná az tott fészek meghitt melegét, a ír a hivatása? Ha nehezen is, de telnek a na naidő is véget ér egyszer. Mié] ért volna, az ország háborúba so szerepelt semmiképpen sem Pf terveiben. Ö dolgozni akart, A Paulovics Istvánokat azonbai efelől megkérdezni. Harcoló alakulatban nem aka így hát a gyűjtőtáborban találja Húsvétkor a gyűjtőtábor fe megindul, mint hosszan tekeröd2 az országutakon, Németország hányán értek oda, s azok közül, hánynak sikerült épségben ház, vics Istvánnak sikerült. Június újra odahaza van. Hát ezt is ír át felesége vállát, és biztos abt már végre egyenesbe jut az éle új élet indul, tisztában volt, s ei igent mondott. Azt vélte, ez a; nemcsak neki, hanem sokaknai teljesülést aulovics Pista á mezőgazdaságban dolgozók legutolsó, legalacsonyabb rétegéhez tartó zott. A szülei urasági cselédek voltak. Nem különös helyzet, a század elején ugyancsak sokan tartoztak ehhez a réteghez itt, az Ipoly és a Garam vidékén, ahol sok volt a kisebb- nagyobb birtok. 1917-ben született, legzsengébb gyermekévei Egeghez, majd Palásthoz kötik. Ott is nőtt fel Paláston, a báró Berg féle uradalomban, ahol az Obuch uraság gazdálkodott. Nem volt ezen a kisfiún semmi, ami szemre megkülönböztette volna a hozzá hasonló, ház elé / kicsapott kis cselédgyerektől. Álmaik a parádéskocsis cifra, tollas kalapjáig, nyalka zsinóros ruhájáig merészkedtek csak Vtagy talán még addig sem. A Pista fiúnak azonban egy gyermekkori emléke végképp rányomta bélyegét gondolkodására, életszemléletére, és még ma is ez határozza meg magatartását, ö legalábbis meg van győződve erről. Én azonban azt gyanítom, hogy az a gyerekkori élmény nem váltott volna ki belőle ilyen erős reakciót, ha valahol a csontjaiban, idegeiben nem hozott volna magával már születésekor egyfajta dacot, egyfajta ellenállást mindazzal szemben, ami környezetében oly alkalmas volt arra, hogy a már eszmélkedő, cseperedő kis cselédfiókákba beoltsa az igénytelenséget, a predesztinációt: béresgyerek maga sem lehet más, mint béres vagy valami hasonló. Ezek a gyerekek később sem szőttek más álmokat, s ha elégedetlenek voltak, nem a bé- reséletet akarták felcserélni, csupán a körülményeiket kissé könnyebbé tenni. Kicsit egészségesebb béreslakást, kicsit több „kommenciót“, valamivel emberibb hangot a felettesek részéről. Pistáék sem voltak odahaza nagyon bőviben a helynek, hiszen hetedmagával nevelték a szülei, már ahogy nevelni tudták. Gondolkozni azonban hamar megtanult. A természet szépségét is hamar észrevette, s volt az uradalomban elég szép hely, ahová a kis mezítlábas boldogan elbolyongott szabad perceiben. Milyen csábító volt például a hatalmas gyümölcsös. Szívfájdítóan szép a tavaszi virágzáskor, de gyümölcséréskor sem volt kevésbé vonzó, annál inkább, mert hiszen könnyen nyílott alkalom arra, hogy egy-két szem szilvához, ringlóhoz, almához jusson az ember fia, ha elég szemfüles. Azon a délutánon is ott iődörgött, mikor az Intézőné és egy másik asszony jött csinos, füles kosarakkal, hogy néhány üvegre való finom befőttnek alkalmas gyümölcsöt összeválogasson. A kisfiú hanyatt feküdt a fűben, élvezte az égből aláhulló meleget. A két felnőtt eleinte ügyet sem vetett rá, beszélgettek. Csak akkor jutott az eszükbe, hogy valami béresgyerek is van a közelben, mikor a gyümölcsért túl magasra kellett nyúlni, s a legszebb darabok pemondta az egyik asszony. — Mit értesz te ezekhez a speciális finomságokhoz, nem neked való az, életedben sem lesz vele dolgod, verd ki a fejedből. Paulovics István, az ipolysági efsz alelnöke nem egy párt és közigazgatási szerv vezetőségi tagja, ma már nem tudja egész pontosan, hogy milyen szavakkal hurrogták le, de arra az érzésre, amely akkor elöntötte, máig is nagyon jól emlékszik. A sírás fojtogatta a torkát, nagyon megalázó módon ütötték el érdeklődését. Túl érzékeny volt talán a kis parasztfiú? De ki tehet róla, ha születéskor a velünk született tulajdonságokat, tehetségeket, jellembeli adottságokat nem aszerint osztogatják, hogy milyen bölcsőbe fektetnek? Pista annyi önérzetet hozott magával, amennyit nem volt ereje elfojtani a körülményeknek. Tudta, mert látta, hogy az intézőék, az uraság másképp él, lakik, öltözik és táplálkozik, mint ők és a béresházak többi lakói, de ez nem plántálta belé azt a tudatot, hogy ő ezért talán kevesebbet ér. Nem gyűlölte, nem irigyelte azokat a gyerekeket, akiknek több jutott ki a mindennemű kívánatos javakból, mint neki, mert nem tartotta lehetetlennek, hogy majd ő is hozzájusson egyszer ahhoz, ami után nagyon vágyódik. Éppen ezért ütötte őt főbe az asszonyok könnyed, magától értetődően odavetett pár szava. Nem tudta, honnan tudhatta volna akkor, hogy mi is az a predesztináció, csak ré- mületes döbbenettel ágaskodott fel előtte a kérdés: hát én kevesebbet érek? Nekem még azt sem szabad tudnom, milyen is az a zöld dióbefőtt, mert életemben nem lesz dolgom vele? Honnét tudják ezek azt ilyen biztosan? Nem vették észre, milyen elszontyolodottan mászott le a fáról és ódalgott ki a gyümölcsösből. A réten aztán hanyatt vetette magát, s míg szemét az égboltra szegezte, nem is látta a nyári felhők vonulását, amelyek úgy rohantak tova, mint megannyi fehér vitorlás a tengeren. A szíve dobogását figyelte. Vadul vert, mintha a kimerülésig futott volna. Csakazértis, cs.ak- azértis, csakazértis ... mintha ezt verte volna ki. Csakazértis kóstolok én még dióbefőttet, és megkóstolok mindent, amihez más is hozzájuthat. Nem leszek kevesebb senkinél. Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok futkároz- tak a fejében. Dac nőtt benne, s kirajzolódott egy homályos életút, amit majd meg kell tennie, hogy ne csak ő érezze magát egyenértékűnek bárkivel, de senkinek eszébe se juthasson őt lekicsinyelni. No, ez az út nem volt valami egyenes, el is futott előle sokszor, a semmibe veszett, és mikor^ már a legnehezebb szakaszát megtette, még mindig érte megaláztatás. De ne fussunk előre, hiszen Pista még az út elejét sem járta meg. Szolga szolgájának lenni bizony nem a legígéretesebb kezdet, de hát egy 11—12 éves gyerek még nem cselekedhet a saját elképzelései szerint, annál is inkább, mert csak az elképzelések még nagyon is homályosak, bizonytalanok. Meg aztán nem is tartotta éjjel-nappal megszállva ez a gondolat, azokkal a dolgokkal volt elfoglalva, mint a hozzá hasonló többi kis béresfiú az uradalomban. A juhásznál őrizte a malacokat, s nem is volt ez egészen rossz dolog. Az a tudat, hogy már ő is hasznosítja magát a családban, kielégítette az önérzetét, meg a malacokkal járni nem is volt rossz, ha az idő kedvezett. Olyan jól el lehetett néha gondolkodni mindenfélén, játszani is lehetett, ha jött még néhány suhancka, beszélgetni, olvasni. A tanító úr ugyan nem örült, hogy Pistát áprilistól novemberig kikérték az iskolából, meg a köztársaság iskola törvényeivel sem volt ez összhangban, de hát maga az élet sem volt összhangban vele, ennek a törvényei pedig keményebbek, ha nincsenek is felfektetve a törvénykönyvekben. A tanító úr így tudomásul vette, hogy Pistát áprilistól novemberig nem látja. De hiszen nem ő volt az egyedüli ilyen „kikért“ gyerek. És ha legalább a megmaradó téli hónapokban nem lett volna hiányzói Akkor meg hol a rossz cipő, hol meghűlés miatt hiányzott mindig valaki. Azért a tanító úr igyekezett a kis fejekbe november és április között betölteni azt a tudományt, amit abban az iskolaévben az előírt tanrend szerint el kellett sajátítaniuk. Hogy, hogy nem, a hiányos iskolalátogatás Pistát nem vetette vissza a rossz tanulók közé. Tudott ő mindent, amit tudni kellett. És méig dig számukra elérhetetlen magasból kellették magukat. — Hallod-e? Biztosan tudsz fára mászni, ugye? Pista nem kérette Htagát, készséges kis ember volt ő, büszke is, hogy íme az ő segítségére szorul valaki. — Ha a nyári gyümölcsökkel elkészülök, ősszel majd utoljára a zölddió befőttet rakom el. Legjobban ezt szeretjük az urammal együtt. És jött a recept, hogy miképpen kell megadni a módját, hogy a legfinomabb legyen, s hogy biztosan elálljon akár évekig is, romlás nélkül. Pista hallgatta a beszédet, és nagyon el- ámult, hogy dióbefőtt is létezik. Az ő mamája is tett el télire dunsztosokat, az a finom, édes, aranysárga baracklekvár, amibe az édes nyári napsugár van bezárva, s amiből csak óvatosan keni meg a kenyeret a mama a gyerekeknek, hogy kitartson tavaszig. Meg az édes cseresznyebefőtt, amit rendszerint csak akkor bontanak fel, ha valamelyik gyerek megbetegszik. Ilyenkor aztán igazán irigyelni lehet a beteget, aki birtokon belül érezve magát lassan, élvezettel majszolja a szemeket egyenként, s még a magot is jó sokáig szopogatja, míg ízetlen, sima és fehér lesz, mint a csont. Diót azonban még befőttes üvegben nem látott. Hozzá még zölden, azzal a keserű, zöld héjával együtt. Rosszul értette talán? Valóban zöld dióról beszélnek? Nem állhatta, megkérdezte, milyen is hát az a zöld dióbefőtt, amiről szó volt, mert ö ilyesmit még sosem látott, de még hallani sem hallott róla. — Nini, hogy ez meg mire nem kíváncsi? — E. Bačík: LEÄNYFEJ
