Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-16 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó
yba. Kérdőjellé me- »yarázatát. Képzeld Még sosem láttam, jr előre szólt neki, á, vagy mit tudom veit, Bea! Még csak yí még ^ommif Né- ár erösködött, hogy It, különben is azf ;y nincs hova menünket nem zavar a Persze, nekem nem llanatban világosan n és Tibor között i többé nem fogok hogy kikezd a Van- Qnban még távolról :rényen felberregett felkapta, beleüvöl- il, gyorsan felöltözni kinyögni a meg- elmére, várjon meg, időd, egyenes üzemi unkásszállóba, mert az NDK-ban, s most He emulgációs rend- zemeltetését. Bizto- íiba történhetett, ha néhány percet véred, hogy mit érez- j sötétben, megder- [, néhány lépésnyire zörnyűl! Aztán hírűn, furcsa józanság í rá „savakat, meny- Tibort, s ott, még i, olyan könnyűnek ten, mintha valami tői szabadultam vol- gyorsan magamra ea, isten bizony iga- em jár egymagában, étben sehol sem ta- hogy megint elfog attam minden meg- ík, még ha mezítláb k ágy felől egy nyu- ittam: — Csak nyu- nyt és keresse meg a dipőit! Az ajtó jobb oldalán van a kapcsoló, vállmagasságban. Ha akarja, elfordulok. Bea, átkozom magamat, hogy olyan gyorsan kaptam <az öf'Oífln, úgy nyúltam a kapcsoló után, oWiat fuldokló a mentőövért, mert csak az zakatolt bennem, hogy el onnét, el, minél gyorsabban, minél gyorsabban ... Tibor szobatársának nem volt elég ideje a fal felé fordulni, s a szobában szétömlő fényben egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Az a fiú volt, Bea, a villamosról, a büféből, akitől azt vártam, hogy megszólít majd, aztán elmegyünk moziba, egy colára a Mosolygóba, meg sétálni...“ Tovább nem folytatom az idézést, Dodó. No, mit szólsz hozzá? Egy ördög sem rendezhette volna meg jobban azt az éjszakát, ugye? Tudod, állatian peches, de amúgy klassz lány az Éva, s most, persze érthetően, annyira odavan, hogy segítenünk kellene neki. Logikus, hogy nem mer többé a fiú szeme elé kerülni, pedig hát ki tudja... Szóval, arra gondoltam — persze erről Éva nem tud —, hogy megkereshetnéd azt a fiút. Nem tudom, milyen lehetőség van erre nálatok, azt sem tudom milyen részlegen dolgozol, a fiúról is csak annyit tudok, hogy magas, barna, Éva leírása szerint körülbelül úgy nézhet ki, mint te, s várj csak ..., egyik levelében azt írta, hogy mindig a Dimitrov-szobor mögötti adminisztrációs épületből látta kijönni, mert azért, ha óvatosan is, már nyomozott utána. Tudom, ez nem sok, de ha mégis megtalálnád, valahogy magyarázd meg neki a dolgot, ahogy a fiúk szokják egymásközt, hogy tisztán lásson ... Megígéred, Dodó? A választ hagyd otthon nálatok egy borítókban. Majd bemegyek érte az anyukádhoz. Szevasz. Bea.“ Egy kissé megnyugodott. Beára egészítette ki az előkészített levélpapíron a nagy írott bét, néhány gyors mondatban biztosította őt, hogy megtalálja azt a bizonyos fiút, beszél vele, hiszen tudnia kell, hogy Éva csak ezután szeretheti őt igazán felszabadultan. Amikor azonban leragasztotta a borítékot, egy pillanatra belé- sajdult a kételkedés, hogy a meglehetősen furcsa levél csak egy szellemes ürügy volt Be* részéről, hogy lényegében tudja: ő az a bizonyos fiú a büféből. »regember vagyok, művelet- indenemet a két kezem ke- ikájával szereztem ... bocsás- kérem, de nagyon hálás len- ha megtudhatnám, hogy ez a is.. rodva e két példán, az össze- innyolc férfi és tizenkét női sinte egy emberként követelte, koztassam őket a nagy Pymon égével, életével és műveivel ő kérdésekről... ívesen foglalkozunk kellemet- íyeinkkel, s így én sem rész- lost, hogy mi történt a továb- Annyit említek meg csupán, ^alázatos esetről szóló hír vilin terjedt el barátaim és is- között, s így egy hét leforgá- teljesen lehetetlenné vált a i, hogy emberekkel érintkez- íiivatalban nem köszöntöttek csak úgy, hogy „Szervusz, Py- máček nemzetgazdász barátom megsemmisített habilitációs munkájáért bírósági úton követel tőlem kártérítést, a jegyesem kidobott a lakásából, a prágai éttermek étlapjain már nem található meg a „sauce a la Pymon“, az az úriember pedig, aki becsületsértésért perelt be engem, vádemelését a 308 as § (hamis, nyugtalanító hírek vagy előrejelzések terjesztése) megszegésére is kiterjesztette. Az egyedüli lehetséges kiutat választottam. Pénzzé tettem szerény vagyonkámat, nagyobb összeget sikkasztottam el a hivatalomban és kivándoroltam Kelet-Bolíviába, ahol egy kis farmot alapítottam. Itt, a világtól távol, ismeretlenül és elfelejtetten gyönyörködöm a természet szűzi szépségeiben. A gazdaságom örvendetesen fejlődik, s ha a sors is kedvez, hát csakhamar egy szép kis településsé növi ki magát. A nyárilakot, amelyben lakom, Pymo- niának neveztem el. (Tóth László fordítása) Könözsi István felvétele) A kirakatot bíborlila celofánba burkolt égők varázsolták karácsonyivá, öreg nénikék toporogtak előtte. Az egyik azzal árulta el rövidlátóságát, hogy orrát a kirakatüvegre tapasztotta és úgy gyönyörködött a posztópapucsban. A szálloda felől teherautó kanyarodott be az utcácskába, amiről két munkás szórta az úttestre a sót. Kucsmájuk a tarkójukon lógott. — Leesžik a csizmám talpát — Intett’1 Zi a rogyadozó hóra, és fenyőzöld szarvas- bőrkabátjának feltűrt gallérja mögül fürkészte. Csukeszt. „Fiúarcának márványába mintha durva vésők vájtak volna repedéseket. Vajon hol találkoztunk először, a Lucerna bárban? Nem, nem hiszem. Félénk kölyök volt, azt tudom. Majdnemhogy gyáva. Kevés hozzá hasonlóval találkoztam, annak ellenére, hogy ha végig megyek az utcán, és tekintetemet összekoccintom az ismeretlenek tömkelegével, mindig kitűnik egy félénk, egy majdnemhogy gyáva.“ — Mit csinálsz errefelé? — kérdezte. — Pozsonyban vagyok szolgálati úton. Gondoltam, leugrom hozzád — válaszolta Csukesz. „Férjhez mehetett már? ... Kész hülyeség volt lejönnöm. Na, mindegy, elkísérem hazáig.“ — Ó, nem is láttam a szatyrodat! — és kivette a kezéből. „Hogy bírhat itt élni? Lucskos járdák, magukbazár- kózottaknak tűnő emberekkel, kiknek téli magányosságuk jégvirágot rajzol egyetlen valamirevaló kávéházuk ablakára.“ á hőktőL Talán Rybina, aki tizenhét éves homlokom a pozsonyi Zerge-hegy rozsdálló zörejébe nyomta. Fuldokló izzadtságszagát még a lecsapó szellők fuvallatai sem tudták felemelni. Elviselhetetlen volt, s talán az akkor rámtörő kiábrándultság... Talán .. A tenyérnyi előszobában Zi a tarkóján érezte Csukesz forró leheletét, gondolta megfordul, karjaiba dől, aztán mégsem. A szobából gyermeksírás feszítette szélesre az ajtó nyílását. — Fiú? — „Mégiscsak férjül vett valakit. Talán mégsem igaz a srácok állítása, hogy önmagán kívül sosem szeretett senkit.“ — Igen. — „Honnét e csodálkozás?“ Ökölnyi sötét foltok támadták meg a szobát. A gyerek ágya halk szuszogással szorult a sarokba, az ablak öblénél egy neonhajó hullámzott. — A férjed? — Leutazott az anyóshoz. — „Hát mondjam azt, sosem volt férjem, hogy ebben a kisvárosban kálváriával járna, ha egy leányanya megesküdne? És aljasság lenne kipelenkáznom a lehetőségeket is, hogy ennek a kölyöknek talán ő az apja, talán Venca, Lika, Bicska, vagy a fene tudja melyikük.“ — Közeire? — Holnap este tér vissza. — „Csak észrevették a távozásomat, csak ... Elköny— Prágában maradtál, ugye? — kérdezte Zi. — Igen. — Bírod? — Miért ne? — „Már nem festi a szemöldökét. Vagy le kellett futnia a boltba és nem volt ideje. De még mindig szép. Nem, szép. Sosem volt szép, inkább csinos. Még jó, hogy találkoztunk az utcán. Csak.. csak a hangján csorbított az idő könyörtelensége. Hm ..amikor mély orgonahangját magával ragadta a strahovi dombok között kószáló szél, hahaha ...“ — Min nevetsz? — kérdezte Zi. — Ááááá, semmi..., semmi! — Örülök, hogy eszedbe jutottam. — „Érthetetlen. Amikor összefut két jó barát, testvér vagy szerető, akik érzik elhidegü- lésíik párhuzamosságát, tehetetlenül kullognak egymás mellett és szenvelegve gügyögik apró hazugságaikat. Titkolni próbálják jelentéktelen kapcsolataikat, bár tudják, legőszintébb az volna, ha fejbólintás után ki-ki tovább rohanná megszokott útjait.“ — Milyen melód van? — kérdezte. — A CKD-nál vagyok, Diesel-motor szakértő. Járom az országot, ellenőrzőm gépeink szakszerű használatát. — Ehhez kellett a főiskola? — Is. — Feleséged mit szól csavargásaidhoz? — Belétörődött — mondta Csukesz. „Miért hazudtam? És honnét tudja, hogy megnősültem?“ — Sajnálom őt. — „Vajon kit vehetett el? Az intriben kerülte a lányokat, csak nagyritkán szólt ahhoz a szőke kassai csajhoz. Hogy is hívták?... Hogy is hívták?“ — Küldtem értesítőt? — kérdezte Csukesz. — Persze, hát nem emlékszel?! Meg is hívtatok. — Csakugyan — mosolygott Csukesz. „Kis csacsi, most rajtakaptalak. Négyen voltunk a Červený Kűííban. Senki sem tudott róla.“ Felnevetett. — Min mulatsz? — Mindent értek. — Miről beszélsz? — Hááát..hogy miért nem jöttél. — Miért? — A férjed miatt. Ugye, a férjed miatt? — Igen, valóban. Betegesen féltékeny, és gyűlöli a vonatozást. — Ö is eljöhetett volna. Röpcsivel ötven perc, igazán semmiség. „A nyakamat rá, hogy nem ment férjhez! Minden főiskolás srác ismerte, még az afrikaiak is, és most szigorú, erkölcscsősz férjet képzel magának, így oldja föl szorongásait, az oldhatatlan múltat.“ Apró pelyhekben hullott a hó. A tömbházak erkélyei fenyveserdőként zöldelltek. A toronyóra négyet ütött. — Még nincs négy — mondta Csukesz. — Két percet siet... Az egész város tudja — mondta Zi. — Látod, ott lakunk a másodikon. — Na, akkor szevasz, Zi. És ne haragudj. Azt hittem ... — Ne gyerekeskedjl — vágott közbe Zi. — Gyere fel egy kávéra. A lift nem működött, a keskeny lépcsőkön nem fértek el egymás mellett. — Legalább hordárkodhatom — dünnyög- te Csukesz. „Emlékszem, Gyávácskának hívott. És igaza volt. Valami visszariasztott veitek, hogy Zi abbahagyta a fősulit, hogy riadt éjszakán vonatra ült és kifolyt medreikből.“ — Hogy hívják a tacskót? — kérdezte Csukesz. „Eláruljam házasságom kudarcát? Eláruljam, hogy olyan nő ragadt rám, akit csak úgy tudtam letakarni, hogy önmagamat véresre nyúztam?“ — Václavnak — mosolygott Zi, és Beethoven Appasionataját tette a korongra. „És ugyanolyan gyávának tűnő arcocskája van, akár neked.“ — A férjed után? — kérdezte Csukesz. „És el sem hinné, hogy már elváltam. Nem. Nem hinné bátorságom, és kárörven- dően táncolna körül.“ — Nem. ö Béla — felelte Zi. — Nálatok még nincs gyerek? — Elváltunk. — Kicsit hamar, nem? — szökkent hitetlen mosolyba arca. „A reggel lehúzott gyűrű helyei vádlóként világít. Hm... Ügy látszik, ha két ember hosszú idő után újra összeakad, s burokba zárt évek szakadé- kait kitöltik megvalósíthatatlan vágyaik homokjával.“ — H's* **— ................" etľymás rigoly áit . . — Hosszú —■ „ucagott föl Zi — „ ... vagy felelevenedtek benne a közös éjszakák?“, és önfeledt nyihogását kirepítette az ablakon. Igazságot sejtető csend tántorodott vissza az ablak újjnyi résén, és kettejük közé telepedett. — Mondd csak, Csukesz. Jelentettem számodra valamit? — Az az érzésem, Zi, bármily választ is adnék, nem találnád igaznak — mondta Csukesz. A szelencéből kivett egy cigarettát. — Miből gondolod? — rázkódott meg észrevétlenül Zi. „Hosszú lila éjszakákon kavicstengert vándorlok össze kínjaimmal, önemésztő magányom már-már szétrepeszti a falakat, beleüvölt az alvó világba..., ám a hajnal mindig megérkezik. Jön, mint Csukesz: vigasztalásként.“ — Mert már nincs jelentősége — felelte Csukesz. — És ha van? — Akkor nálad alhatom. — A múlt egy töretje vigasztalásképpen? — Remegett. „Hát miért kergetem magamat az önámítás keserveibe? Nem lenne őszintébb, ha egyetértenék? Igaz, az én őszinteségem gyorsan elhajított gyermek- játék volt, ami után már hiába kutatok ka- catjaim közt, mert elégette a vasorrú bába.“ — Többet nem adhatok, ezt te is tudod — mondta Csukesz. — Igen, igen ... Persze... — És nem úgy beszéltél, mint akinek vigaszra lenne szüksége. — Nem is kell! Nem keill! Amikor Csukesz behúzta az ajtót, Zi az ablakhoz futott és sírni kezdett. Háta mögött felrítt a gyermek is. Kifeszítette az ablakszárnyakat, s a csípős szél arcába hordta a havat. A gyermek üvöltése kiröppent a térre, s Csukesz didergését érintve, elsuhant a némaságba. Zi vacogva harapdálta az ajkát „Csukesz! Csukeesz ...!“, kiáltotta a bennső hózáporos térre, és a visszhang majd szétvetette. Nézték egymást, mint két idegen, majd Csukesz sarkon fordult, a szállodában bérelt egy szobát, kitárta az ablakot és átkozta az alatta káromkodó sóhin- tőket. „Lezabálja a cipőm talpát“. * F. hét végén rendezik Dunaszerdahelyen a csallóközi kulturális napokat. Ebből az alkalomból közöljük az ott élő és alkotó fiatal írók elbeszéléseit, illetve fordítását. SZIGETI LÁSZLÓ
