Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-02 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
OJ ni il i iu spanyoi naiotil Egymillió L számüzöttl ügy rémlik, sohasem törlődnek ki az emlékezetből, s ez a véres tövis mindvégig megmarad az emberi lelkiismeretben. De az évek múlnak. S a fiúk (.-..) talán nem is Ismerik ezt a históriát, avagy ha igen, csak fehér vagy fekete oldalát ismerik. Én ismertem ennek az iszonyatos históriának minden oldalát. Számomra minden egy este kezdődött el, pontosan 1936. július 19-én este. Egy Bobby Deglané nevű rokonszenves chilei kalandor, aki a madridi Price cirkusz „Üsd, ahol éred!“ — birkózásainak vállalkozója volt, rábeszélt, hogy aznap este nézzük meg Garcia Lorcával együtt az előadást. Nem sok kedvem volt hozzá, de Bobby addig unszolt, mígnem végül is engedtem, s megállapodtam Federicóval, hogy ebben és ebben az órában találkozunk a cirkusz bejárata előtt. Egy darabig nézzük majd az Álarcos Vadembert, az Abesszln Hóhért, a Balkezes Orángutánt, aztán ... Federico nem jött el a találkozóra. Már úton volt a halála felé. Már soha többé nem láttuk egymást. Más hóhérokkal volt találkozója. így hát ez a spanyol háború, amely megváltoztatta költészetemet, számomra egv költő eltűnésével kezdődött. S micsoda költőével! Sohasem ismertem senkit, akiben a báj és a lángész, a szív szárnyalása és a kristályos csillogás úgy egyesült volna, mint benne. Federico Garcia Lorca volt az önmagát szétpazarló báj, a centrifugális vidámság, aki mint egy bolygó fogadta magába és sugározta szét az életörömet. Ez a nyílt szívű és komédiázó, kozmikus és vidéki félszeg és babonás, sugárzó és megvesztegetően kedves fiú, ez a páratlan muzsikus és ragyogó komikus színész csodálatos foglalata minden izeoen remegve nieselte el nekem Federico ezt a szörnyű történetet. Utána mind világosabban láttam, hogy az az esemény halála előlegezett előadása, hihetetlen tragédiájának előhírnöke volt. Amikor spanyol polgárháborús emlékeim felbukkannak, önkéntelenül is azoknak a halálára kell gondolnom, akiket ismertem és szerettem. Annak a háborúnak minden politikai fontossága, borzalma és következménye számomra néhány névben összegeződik: a fájdalom neveiben. Egyik közülük Miguel Hernandez, a fiatal költő. Most kezd világszerte ismert lenni. Én akkor ismerkedtem meg vele, amikor kendertalpú saruban, s hamis bársony parasztnadrágban megérkezett Madridba Orihuelából, ahol azokban az években kecskepásztor volt. Verseit én közöltem folyóiratomban, a Zöld lóban, s elragadott gazdag költészetének szikrázó ereje. Miguoll. annyira paraszt volt, hogy ahova ment, földszag áradt körülötte. Arca olyan, mint a göröngy vagy mint a barázdából kiszedett krumpli, amely megőrzi a föld alatti frisseséget. Ott élt és írt házamban, s latin-amerikai költészetem, elütő horizontjaival és síkságaival, nagy hatással volt rá és verseire. Földízű meséket mondott nekem az állatokról és madarakról. Ez a természetből kiszakadt költő olyan volt, mint az érintetlen kő, csupa ősvadoni szüzesség és fergeteges életerő. Elmesélte, hogy milyen csodálatos dolog füllel rátapadni az égő napon szendergő kefcskék hasára. Így hallgatta a tej bugyogását, ahogy a tőgyekbe csor- ran, ezt a titkos zajt, amelyet rajta, a kecskék költőjén kívül senki emberfia nem hullhatott. Máskor a fülemüle énekéről beszélt. A denkit, akiről azt hitte, hogy árnyat vet rá. Az ifjakat — Garcia Lorcát, Albertit, Gillént és Salinast — szívósan üldözte egy szakállas démon, s mindennap kilődözte nyilait valaki ellen. Én is egyik célpontja voltam, csipkelődő, gunyoros hangon hétről hétre támadott engem az El Sol vasárnapi számaiban. De én sohasem válaszoltam. Nem feleltem — nem is felelek — irodalmi támadásokra. A személyem körüli vitákban, mint mindig, most is így járok el. Az irodalmi acsar- kodásokért, ezért a vélt vagy igazi sérelmekből táplálkozó, alantas partizánkodásért mindig hallgatással fizettem, s ehhez a halálos hatékonyságú hallgatáshoz váltig ragaszkodom. Manuel Altolaguirre, a költő, foglalkozása szerint nyomdász, akinek volt is egy nyomdája, felkeresett egy nap, s közölte velem, hogy folyóiratot szándékozik kiadni, mégpedig köliői folyóiratot, Spanyol- ország legjava költőinek megszólaltatásával. Egyetlen ember szerkeszthetné ezt a folyóiratot — mondotta —, s ez az ember te vagy. Öt szám jelent meg a Zöld lóból, ebből az igazán kitűnő folyóiratból, amelyet Manolito odaadó szeretettel gondozott. A hatodik számnak 1936. július 19- én kellett volna megjelennie, de ezen a napon puskaporral telt meg az utca (...) A Zöld ló utolsó száma ott maradt a Vi- riato utcában, sose lehet már betördelni és kinyomni, julio Herrerra y Reissignak, az uruguayi költőnek volt szentelve ez a szám, s ki tudja, hova kallódtak a cikkek, amelyeket felkérésemre a spanyol költők írtak. Múlt az idő. A polgárháború már véget ért. A költők végigkísérték a népet harcaiban. Federicót már meggyilkolták Granadában. Miguel Hernardez mundérba öltözött, s az első tűzvönalban szavalta verPablo Neruda: EMLEKEK A POLGARHABORGBÜL 1973. XII. 2. Részlet a nemrég elhunyt szerző A költő száz élete című önéletrajzi írásából volt Spanyolország korszakainak és a népi virágzásnak, arab-andalúz keverék, aki fénnyel, s mint egy jázminerdő, illattal öntötte el annak az eltűnt Spanyolországnak minden színterét. Nem kétséges, hogy látnom adatott egy hosszú harc legfájdalmasabb eseményét. Spanyolország mindig gladiátorok mezeje volt, földjét nagyon sok vér áztatta. A Bikák Tere véráldozatával, s kegyetlen eleganciájával vándorcirkuszi külsőségek között eleveníti fel az árny és fény ősi, halálos harcát. Az inkvizíció bezárja Fray Luis de Leojnt, Quevedo tömlöcben szenved, Columbus bilinccsel a lábán vonszolja magát, a nagy látványosság az Escorial temetője volt, most pedig a halottak monumentuma, egyetlen kereszttel millió elesett és számtalan sötét börtön felett. ■Je nincs egyetlen temetőben sem any* nyi kripta és annyi hatalmas árnyék, hogy el,akarja Federico fényét, s eltörölje a hí.' tlához tapadó vért. úgy rémlik nekem, hogy Federicónak jóv. <i i előbb tudomása volt a haláláról. Egyszer színházi körútjáról visszatérve elhívod magához, hogy elmesélje egy megrendítő élményét. A La Baracca társulatával megérkezett Castília egy nagyon távoli falujába, s a falu végén tábort ütöttek a színészek. Az utazás fáradalmai és gonUjai nem hagyták aludni Federicót. Hajnalban felkelt, s kiment egy kicsit csavarogni a környéken. Hideg volt, az a késhideg, amelyet Castília az utca embere szuiuaia tartogat, akit úgy kezel, mint a betolakodót. A köd sűrű fehér gomolyok- bíüi ereszkedett le, s pillanatokra látha- tai.aimá varázsolta a tájat. •ederico megállt egy rozsdás, nagy vaskapu előtt, ahol az avarban szobrok és tört oszlopok hevertek. A kapu egy feudális birtok parkjára nyílt. Az elha- gyatottság, a hajnali óra és a hideg kiélezte a magányt, s Federicót hirtelen szorongás fogta el, homályosan azt érezte, hogy nemhiába vágott neki a korai sétának, valaminek történnie kell itt. Leült egy földön heverő oszlopfőre. Egyszerre csak meglátott egy báránykát legelészni a romok között a fűben. Megjelenése, mint egy kis ködangyalé, mindjárt emberibbé tette az egyedüllétet, mintha a gyöngédség szirma hullott volna arra a magányos helyre. A költő úgy érezte, hogy nincs már egyedül. De akkor egy disznókonda is berontott oda. Négy vagy öt sötét bestia, félvad, falánk, kőpatájú fekete disznók. Federico iszonyú jelenet tanúja volt. Mikor a disznók észrevették a báránykát, rávetették magukat, szétmarcangolták és felfalták. E véres jelenet hatása alatt Federico haladéktalanul tovább utazott a társulattal. Három hónappal a polgárháború előtt, spanyol Levante, ahonnan jött, tele van virágzó narancsfával és fülemülével. Miután ez a nagy énekes ismeretlen az én hazámban, hogy mégis fogalmat alkothassak varázsáról, az őrült Miguel felkúszott egy fára, annak is a legmagasabb ágára, s pillanatok múlva úgy fütyült és trillázott, mint szülőföldje kedves madarai. Elképesztő volt látni ezt a fiút ott a magasban, ahogy szakadásig fütyült, s igyekezett minél élethűbben megmutatni, milyen is hát a fülemüleének. Mivel nem volt miből élnie, munkát kerestem neki, s bizony Spanyolországban nagyon nehéz volt munkát találni egy költő számára. Végül is a Külügyminisztérium egyik magas rangú funkcionáriusa, egy gróf érdeklődni kezdett az eset iránt, s üzent nekem, hogy ismeri és csodálja Miguel verseit, s kérte, hogy a költő jelölje meg, milyen állást szeretne kapni, hogy elintézhesse a kinevezést. Felajzva mondtam a költőnek: — Miguel Hernandez, végre van foglalkozásod. A gróf elhelyez téged. Főtisztviselő lehetsz, de meg kell mondanod, milyen munkát akarsz vállalni, hogy kinevezhessenek. Miguel elgondolkozott. Korai ráncokkal barázdált arcára fátylat vetett a töprengés. Múltak az órák, s C9ak délután válaszolt. Mint aki végre megtalálta a megoldást, csillogó szemmel így szólt: — Nem szerezhetne nekem a gróf egy kecskenyájat itt, Madrid közelében? Ennek az egész háború előtti korszaknak az emléke olyan nekem, mint egy fürt szőlő, amelynek édessége múlóban, mint a zöld sugár fénye, amikor a nap a tenger láthatárán lebukik, s felejthetetlen szikrázással búcsúzik. Federicóval és Albertival, aki házamhoz közei, padlásszobában lakott egy fasor, az elveszett fasor felett, Albertival, a szobrásszal, aki toledói pékből lett az elvont szobrászat mestere. Altolaguirrével és Bergaminnal, Luis Cernudával, a nagy költővel, Vocente Aleixandréval, ezzel a korlátlan méretű poétával. Luis Lacassá- val, az építésszel — mindaunyiukkal együtt, egy vagy több csoportban, naponta találkoztunk lakásokban vagy kávéházakban. Don Antonio Machadót sokszor láttam törzskávéházában, ahol közjegyzői fekete ruhájában nagyon hallgatagon és megfontoltan, kedvesen és egy öreg spanyol fa kemény tartásával üldögélt. Bizonyos, hogy a rosszmájú Juan Ramón Jimenez, ez a nagy ragyogású költő volt hivatva arra, hogy megismertesse velem a legendás spanyol irigységet. Ez a költő, akinek nem volt szüksége rá, hogy bárkit is irigyeljen, hiszen művének nagy fényessége a század sötétségével kezdődött, hamis remete volt, s rejtekhelyéről megmart minseit. Manuel Altolaguirre — aki most két éve halt meg — megmaradt a nyomdáival. Egyet a fronton, Gerona mellett rendezett be egy öreg kolostorban. Ott nyomták — különös körülmények között — Espana en el corazon (Spanyolország a szívekbenJ című könyvemet. A frontkatonák megtanulták a betűszedést. De hiányzott a papír. Találtak egy öreg malmot, s ott kezdték gyártani. Furcsa keveréket dolgoztak ki a sűrűn hulló bombák közepette. Ellenséges zászlótól a mór katona véres ingéig mindent bedobtak a malomba. A nyersanyag rendkívülisége és a teljes tapasztalatlanság ellenére nagyon szép papír került ki a malomból, s a kevés példány, ami megmaradt a könyvből, ámulatba ejt betűivel s titokzatos anyagú papírjával. Évekkel később láttam egy példányt Washingtonban, a parlamenti könyvtárban, ahol egy vitrinben őrzik, mint korunk egyik legritkább könyvét. Alig nyomták ki s kötötték be ezt a könyvet, bekövetkezett a köztársaság veresége. Százezerszámra lepték el az országutakat a Spanyolországból menekülők. Ez volt a spanyolok kivonulása, Spanyol- ország történelmének legfájdalmasabb eseménye. A száműzetésbe menetelők között voltak azok is, akik megmaradtak a keleti hadseregből, így Manuel Altolaguirre és a katonák, akik a papírt gyártották s az Espana en el corazónt nyomtatták. Nagyon büszkék voltak a könyvemre az emberek, akik a halállal dacolva bíbelődtek költészetemmel. Megtudtam, hogy zsákjukat inkább könyveimmel tömték tele, mint élelmiszerrel és ruhadarabokkal. Vállra vetett zsákkal vágtak neki a hosszú útnak Franciaország felé. A végtelen oszlopot, amely a számkivetésbe menetelt, sűrűn bombázták a repülők. Sok katona esett ott el, s a könyvek szétszóródtak az országúton. Mások, végképp elgyengülve, kövek alá és bokrok közé dugták könyveimet. A határon a francia katonák durván bántak a menekülőkkel. S ott halomban áldozták fel utolsó példányait annak a lángoló könyvnek, amely harcok között született, és harcok között halt meg. Miguel Hernandez a chilei követségen keresett menedéket, amely a háború alatt négyezer francóistát fogadott be. Carlos Moria Lynch követ megtagadta a menedékjogot, noha barátjának mondta Mi- guelt. Néhány nap múlva letartóztatták és bebörtönözték. Hét évvel később tüdő- vészben pusztult el tömlöcében. A fülemüle nem bírja elviselni a fogságot. Konzulságom véget ért. A spanyol köztársaság védelmében való részvételemért a chilei kormány felmentett hivatalomból. Fordította: S. Gy. ■ Smetana születésé* nek 150. évfordulója alkalmából ünnepségek kezdődnek Prágában. A jubileum jegyében rende zik meg az 1974-es Prágai Tavasz fesztivált is. ☆ ■ Max Svabinský születésének 100. évfordulója alkalmából az Orbis Kiadóvállalat Az élet dicsé retes címmel gyűjteményes kötetet jelentetett meg a művész grafikáiból és rajzaiból. ☆ ■ Helsinkiben december elején csehszlovák grafikai kiállítás nyílt a Finn-Csehszlovák Társaság megalakulásának 25. évfordulója alkalmá-- hói. ☆ ■ A Melantrich Kia~ dóvállalat gondozásában érdekes kiadvány látott napvilágot. Vilém Lorenc szerző Prága múltjával és városfejlesztésével foglalkozik a Prága lakónegyedei címmel kiadott műben. ■ Mario Missiroli rendezésében mutatta be a bécsi Akademie-theater a Mirandolina című Carlo Goldoni-vígjátékot. A klasszikus olasz komédia két főszerepét, Mirandoli- nát Inge Konradi, Rippa- fratta lovagot pedig Wolfgang Gasser játssza. ☆ ■ Andrés Segovia spanyol gitárművésznek ítélték oda az 1974. évi dán Sonning zenei díjat, amelynek idei kitünteti- je Dmitrij Sosztakovics volt. ☆ ■ A japán iskolákban (a kötelező hatosztályos elemi, a háromosztályos alsó és a szintén három osztályos felsőfokú középiskolákban) a tanév április 1-től március 31- ig tart, egy tanévben 240 a kötelező tanítási napok száma. ☆ ■ A Szovjetunióban a fizetési rendszerben az alapbér elsősorban a fizikai megterheléstől függ, ami helyes elv, de a szakmunkásképzés gondjai szükségessé tesznek olyan központi bérintézkedéseket is, amelyek figyelembe veszik a szakmunkásbizonyítványt, hogy ösztönözzék a fiatalokat a szakmai képesítés megszerzésére. Gondos elemzés kimutatta ugyanis, hogy a jelenlegi képzési ütem mellett a 9. ötéves terv éveiben átlagosan 1,2 millió fiatal végez évenként a szakmunkásképző iskolákban, ami a várható szakmunkás-szükségletnek csupán 17—18 százalékát teszi ki. ☆ ■ Az Owen Wingraue már a második Britten- opera, amelyet az angol mester Henry James-no- vella témájára írt. A mű eredetileg tv-operának íródott a BBC megrendelésére. Britten zenéje sok célzást tartalmaz előbbi munkáira, főleg a Billy Buddra, rengeteg benne a stílusparódia és az ön idézet. Britten — először! — zörejeket, liva hangfelvételeket is használ.
