Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)

1973-12-10 / 293. szám, hétfő

Darvas József, az ismert író, publicista és köz­életi ember 1912-ben született. A 30-as évek eleje óta folytatott írói és újságírói munkát. A népi írók mozgalmának egyik vezéralakja 1932 óta volt kom­munista, és vett részt aktívan a munkásmozgalom­ban. Már fiatalon írt könyveiben a falusi osztály­harcot ábrázolta, a paraszti élet marxista szem­pontú bemutatását tartotta írói feladatának. A népi írók mozgalmában sajátos helyet foglalt el: szár­mazása, élményvilága, témái, mondanivalója a moz­galomhoz kapcsolják s abban aktív részt is vett, marxista világnézete, osztályharcos szemlélete vi­szont megmentette a népi írók tévedéseitől. A mint­egy negyvenéves írói pályáján számos regényt, ta­nulmányt és színdarabot írt. Jelentős közéleti tiszt­ségeket is betöltött. Kétszer kapott Kossuth-díjat. A napokban bekövetkezett halálával nagy veszteség érte a magyar irodalmat. Alább a Részeg eső című társadalmi regényéből közlünk részletet. Az a kicsit kapkodó, bizonytalankodó hang még vagy kétszer beolvasta a kormányzó proklamációját és a hadparancsot. A hadparancs még annyit se mondott, mint a proklamáció. Csak felhívta a kato­nákat, hogy engedelmeskedjenek a „feljebbvalók“ parancsainak. De mik ezek a parancsok? Ki adja ki őket? Mikor? A rádió először elnémult; aztán indu­lókat kezdett játszani. Német katonaindulókat. Vég nélkül. Ültünk a rádió körül, cigarettáztunk; egyik cigaret­tával a másikat gyújtottuk meg. Lenke, a Pista fele­sége kicibálta a gyerekeket a konyhába, ebédelni. Csönd volt a műteremben, csak az indulók harsog­tak. Idegesítő egyhangúsággal. Fodor Feri nem bír­ta tovább; járkálni kezdett föl-alá, a padlót recseg­tetve. — Csupa német induló! — fakadt ki végül Birkás Miklós, Fodor Feri örök vitapartnere. — Ez nem je­lent jót! — Egyelőre nincs más kéznél — replikázott Fo­dor Feri. — Nem lehet ezt elképzelni? Ez még semmit sem jelent! — Magyar ugrás, német zeneszóra — szellemeske- dett Almár Zoltán, a monoklis újságíró. Oj ember Vi­rágos Pistáék szeánszain. A németellenessége se na­gyon régi keletű; csak amióta a feleségét, egy kö­zépszerű, de nagyon szép színésznőt, megszöktette egy német tiszt. — Csak seggre ne essünk — vacogott Birkás Mik­lós, és a nagy halszeme szinte bandzsított az ideges félelemtől. — A németek ezt nem vehetik tudomásul. Ez, kérlek, nonszensz! Nonszensz! — Még a taktust is ütötte hozzá. Hogy amit mond, bizonyítóbb erejű legyen. Pedig nem vitázott ő igazán Fodor Ferivel; a félelmét, a szűkölését fogalmazta kérdésekbe, új és új érvekbe, ellenérvekbe, hogy megcáfolják azokat. Odább Virágos Pista állt, egyik kubista képe előtt — úgy látszik, amióta utoljára találkoztunk, kubista lett —, s egy egészen fiatal, idegesítően szőke hajú nőnek magyarázta, széles mozdulatokkal, a szögle­tes idomokká! telemázolt vásznat. A nőt nem Ismer­tem; először láttam itt. Különben nem volt csúnya: izmos, arányos test, szép lábak, kicsit szabálytalan és mégis vonzó arcában egy kedvesen szemtelen, fi­tos orr. Csak az agyonhennázott, vadul szőke haja taszított. Mintha parókát hordott volna. Parókát, ami sehogyan se illik az arcához. — Azért Horthyék se hülyékl — kiabált Fodor Feri, s ingerülten száguldozott föl-alá. — Ismered róluk a véleményemet. De nem hülyék! — Csak aljasok! — Az más. Azt hiszed, megcsinálták volna a kiug­rást, ha nem biztosak a dolgukban? — Csöndesebben! — intette le Virágos Pista, s a szomszéd műteremtől elválasztó fal felé bökdösött. — Itthon van a nyilas. Darvas József: RÉSZEG ESŐ (Részlet) — Na és? Szétverem a pofáját. Ki van itthon eb­ben az országban?! — Nyilas? — kérdeztem Pistától, értetlenül. — Hát Téglás Jenci? — Még júniusban elvitték ... Mondtam neki, hogy bújjon el... menjen a föld alá. Azt mondta, nem hagyhatja a madarait... Nem hitte el, hogy baja lehet... — S aztán még hozzátette, mentegetőzve: — Pedig én vállaltam volna a madarakat is. „Szegény Jenci!“ — Ogy éreztem, megfagy a szí­vem. — „Kedves kis kerti törpe!“ Én neveztem el így, mert apró, tömzsi termetével s a fején a kari- mátlan, hegyes kalappal egészen olyan volt, mint a vidéki úriházak kertjeiben, a virágágyások közepén az obiigát agyagtörpe. Festékes overálban, fején a csúcsos kalappal, áll a madárkalitkák előtt, s száját csücsörítve kínálja az ételt: „Tyu-tyu-tyu-tyu-tyu“; éveken át sose láttam másként. Csak azt nem tudom, honnan vette számtalan madarának („Nézd, ez a nyavalyás csak finomra kapart májat eszik!“] és magának az ételt? S miből fizette a lakbért? Mert hosszú esztendők óta nem festett semmit. Pedig na­gyon tehetséges volt. Csak készült a változásra: „Majd a forradalom után. Addig úgyse lehet semmit!“ Magányos volt; teljesen egyedül élt, a madaraival. Nőt se láttam nála soha. Talán arra is ezt mondta: „Majd a forradalom után.“ A többiek számára nyilván nem volt már újság, hogy Téglás Jencit elvitték. Mégis: egyszerre tömör, hideg csönd zuhant közénk. Csak az indulók csöröm­pölése hallatszott. Egyik a másik után. Egy-egy pilla­natra kitartott a szünet. Kattant a bekapcsolt mikro­fon ... üres zúgás finom percegése sugárzott az éter­be. Talán most mond valamit? — ...A „Lilli Marien“ nyálas dallama szólalt meg újra. Hányadszor már ezen a délután? — Én ezt nem bírom tovább hallgatni! — ugrott fel, hisztérikusan, Birkás Miklós. Ki akarta kapcsolni a rádiót. „Nem! ... — Mint valami kétségbeesett sikoltás, úgy hangzott ez a „nem“. A szőke nő sikoltott. Gro­teszk, majdnem nevetséges volt ez a följajdulás. De senki nem nevetett. A szőke hajú lány egész testében remegett. Nem értettem ezt a fölindulást; néztem a többieket, akik szinte bénultan álltak. A lány végül is erőt vett magán, és majdnem természetes hangon mondta: — Biztosan mindjárt mond valamit... Almár Zoltán próbálta feloldani a különös szituá­ciót: — A zeneesztétikádban hány sort szánsz a Lilli Marlennek? — kérdezte Birkás Miklóst. Váratlan sikere volt az ócska szellemességnek. Mindenki har- sogón nevetett; ami legalább olyan groteszk volt, mint az imént a szőke lány sikoltása. Hálásan néztek Almár Zoltánra, mintha valami átok alól szabadí­totta volna fel őket. Nem értettem ezt a fura szer­tartást. Ilyen régen nem jártam már itt? Almár Zol­tán pedig, mint nagy jelenete után a sikeres színész, néhányszor meghajolva hátrált az ajtó felé: — Szer­vusztok! Beugrók a New Yorkba; hátha megtudok valamit. — De vissZagyere! A küszöbön összeütközött Gézával. A kopott trencskó, madzaggá gömbörödött övvel, a nyakba lazán odavetett sál, a fején svájci sapka: mintha csak tegnap váltunk volna el. Szerettem vol­na odaszaladni hozzá; de aztán vártam: hadd vegyen észre a többiek zsiva^'gásában. — Mi újság? — Mi van a városban? — Tudsz valamit? — Ez van ni! — s néhány gyűrött röplapot dobott eléjük. Birkás Miklós belebújt az egyik röpcédulába: — A piszkok! Még van pofájuk úgy aláírni, hogy a „Nemzeti Ellenállás Frontja“! — Talán a te címedet bitorolják?! — kérdezte, kegyetlen gúnnyal, Géza. — Mi bajod neked énvelem?! — állt fel sápadt indulattal Birkás. — Mért kötsz belém szüntelen?! — Az indulók vadítóan harsogtak. Birkás és Géza úgy feszültek egymás elé, hogy azt hittem, mindjárt ösz- szeakaszkodnak. De Virágos Pista hirtelen közéjük ált: — Barátaim! Barátaim! Ilyen órákban? — tárta szél a karjait, széles pátosszal. — Ez azért már mégis jelent valamit — fontos­kodott Fodor Feri. — Ha már a nyilasoknak muszáj ellenállásról beszélni! — Talán csak azért mondta, hogy mondjon valamit; s ezzel is oldja a kínos fe­szültséget. — Hülye! — lökte oda a véleményét summásan Géza, s odább lépett, Pista kubista képéhez. Én meg gyorsan kimentem a konyhába, Lenkéhez, Pista feleségéhez. Utáltam ezt a szűkölő hisztériát, ami ott úszkált, mint ingerlő, nyálkás köd, a leve­gőben. egy görbebotot; erre támaszkodik a do­ki a lépcsőkön ... közölte velem. Nem szóltam semmit, csak lihegtem, tátogtam és hápogtam, akkor még hi­degen hagyott, hogy a dokinak a lép­csőkön görbebotra kell támaszkodnia, vártam, hogy megmentsen. — Fáj? — kérdezte ő együttérzően * és némileg csodálkozva —, ugyan... Megfogta a pulzusomat, rövid ideig tar­totta, tapogatta és közben hömmögött. — Sokk... — mormolta aztán rejtel­mesen. — Injekciót.... — siránkoztam ösz- szegömbölyödve —, injekciót, gyor­san ... könyörgöm, talán még segít... — Kikészített az az átkozott kocsis­rum ... — rebegte. Láttam rajta, hogy valóban beteg és a fájdalomtól zokogva elmagyaráztam neki, hol találja meg, amit keres. Dülöngélve távozott a mel­lékhelyiség irányában és jócskán elidő­zött, mire nagysokára visszatért, az át­szúrt ütőeremtől csuromvéres lett a sző­nyeg, melyen henteregtem. Pardon... — dünnyögte — elné­zést ... most... most pedig bekötjük a sebecskét... — biztosított bizonytala­nul és kissé görnyed ten, mint akinek hascsikarása van —, elállítjuk a vér­zést, hogy beadhassuk az injekciót... — állította vértelen arccal Kenéz dók­Gyuíc,: Az apokalipszis orvosa N agyobb férfitársaságban, ahol az ivásról, ittasan elkövetett csíny- tevésekről és kalandokról me­séltünk régi történeteket, egy barátunk a következő, figyelemre méltó esetet beszélte el. Abban az időben én még konok agg­legény voltam, és albérletben laktam ©gy süket öregasszonynál, aki nappal sem hallott semmit, éjszaka pedig még ágyúval sem lehetett volna előcsalogat­ni a szobájából, gyakorlatilag egyedül éltem a háromszobás lakásban. A tör­ténet komolyabb része éjféltájban kez­dődött, amikor a balhiedelmek szerint a temetőkben a gonosz szellemek ki­emelkednek a sírokból, és kísérteni in­dulnak a jámbor jólelkeket, s esetem végeredményben azt bizonyítja, hogy a véletlenek összjátéka folytán az ernbe- nek lépten-nyomon veszélyben foroghat az élete. És ilyenkor csak a csoda se­gíthet rajta, vagyis megint csak a vélet­len, amely miután félig halálraválni engedte őt és végveszélybe döntötte, nagylelkűen utánanyúl és kiemelve őt az örvényből, megmenti az életét. Azon a bizonyos napon — emlék­szem, éppen Tibold napja volt, jó ok- az ivásra — én már estefelé éreztem, hogy ha nem vigyázok, nehéz éjszakám lehet: elszórtan jelentkező, de egyre szabályosabbá váló szúrások alakjában adott magáról hírt a vesehomokom. Is­mertem a roham előjeleit és azt is tud­tam, hogy ha idejében kapok injekciót, aránylag simán átvészelhetem. De ha a roham elhatalmasodik rajtam, már nincs segítség, ilyenkor gömböccé ku­porodom, torkom összeszorul, szemem kimered, kiver az izzadtság és az ar­com eltorzul. Teljesen legyengülök s csak azért nem mászok falra a kíntól, mert nem bírok. Mindezek ismeretében ázonnal felhívtam az éjjeli szolgálatot és orvost kértem, lehetőleg azonnal, mert a roham már ajtómon dörömböl. Panaszaim megalapozottságát mély és fájdalmas nyögésem hitelesítette. Az ügyeletes ovos körútjáról visszatér. Ad­dig várjak türelemmel, nem lesz sem­mi vész. Az orvos meg is érkezett úgy az éj­szaka közepén, amikor már kínomban a földön henteregtem. Jött jóságosán és kedélyesen köszöntött. — Szerencsés jóestét kívánok — len­gette a kalapját barátságosan és elég­gé észrevehetően támolygott. Bizonyta­lanul is lépkedett, vagyis az igazat megvallva alig állt a lábán. A fájdalom könnyein át is láttam rajta, hogy jócs­kán ittas a doktor úr. Biztosan kedé­lyes betegeket látogatott előzőleg vagy talán névnapot ünnepelt. Utána jött a söför, kezében hozta a műszertáskát é® — Jő — egyezett bele nagylelkűen —, kap ... kaphat, ha annyira akar ... ho ... hogy segítene... Ekkor kissé már dadogott. Láthatólag a szobában nem tett jót neki a meleg, egészen belesápadt. Még jobban inga­dozott, szinte már elesni készült. Této­ván keresgélt a műszeres táskájában és fecskendőket, meg hosszú injekcióstű- ket szedett elő. Kínomban a szőnyeget harapdáltam, és az asztallábat, meg mindent, ami a fogam ügyébe került. Ö a tűket próbálgatta a fecskendőbe, majd egyet bennehagyott, letörte egy ampulla hegyét és a tartalmát felszívat­ta a fecskendővel. Halvány mosollyal, játékosan felém spriccelt belőle né­hány cseppet. Megjött a Kenéz, megszűnik a vész ... dúdolta közben, sejtetve, hogy ő a Ke­néz, aki megszünteti a vészt. Kitapogat­ta a bal karomon az ütőeret és bele­szúrta a hosszú tűt, szinte úgy érez­tem, hogy a könyökömön jön ki, de amikor nyomni kezdte az injekciót meg- tántorodott és erőset rántva a fecs­kendőn letépte azt a tűről. A szérum szétfolyt, a tű a karomban maradt és gonoszul csillogva ágaskodott ki vonag- ló ütőeremből. A sebből bőven csörgött a vér, s a doktor meghökkenve nézte csonka fecskendőjét és hitetlenkedve csóválta a fejét. — Esküszöm uram, ne... ne legyen Kenéz Tibold a nevem, ha emlékszem, hogy... hogy ez milyen régen történt meg velem... — biztosított ámulva az eseten és kissé zavartan —, hihetet­len ... S mintha csak nagyon a szívére vet­te volna ügyetlenségét, Kenéz doktor halottsápadt lett, a szájához kapott és suttogva kérdezte, hogy merre található a mellékhelyiség, mert rosszul érzi ma­gát. tor. Megmentőm alig járt, a lába ro­gyadozott, már-már összeesett. A sofőr az ablak mellett cigarettázott és fi­gyelt. A doki kötszereket szedett ©lő és félig bekötözte a sértetlen jobb keze­met, mert már az is véres volt a másik­tól. Amikor tévedését észrevette, csuk- ladozva áttért a bal karomra és közben alig érthetően mormolta: — Maga nagyon... nagyon nehéz eset... esküszöm, nagyon igényes eset, meghaladja az erőmet... egészen ki­merít ... magáért küzdenem kell... Küzdött is emberül. A laza kötés alól vígan csörgött tovább a vér, de ő már újabb tűt tett egy fecskendőbe. Minden erőmet a reményre összpontosítottam, hogy most sikerül neki, és ebben a lelki erőfeszítésben jajgatni is elfelej­tettem. Kenéz doki egy mindenre el­szánt mártír arckifejezésével most a jobb karomon kereste ki az ütőeret és mély lélegzetvétellel, fogát összeszorít­va mellédöfte a tűf, mint a böllér a hí­zó torkába a kést, a lökés lendületétől megtántorodott, talajvesztetten támasz­ték után kapott és hanyatt esett, az asz­talterítővel együtt lerántotta a műsze­res táskáját, a hamutálcát, egy kristály­vázát és egy korsó vizet. A borzalmas csörömpölés és tompa zuhanás az apo­kalipszist idézte, és egy pillanatra el­vonta rólam a figyelmet. De amikor el­ült a zaj és a doki a sofőr segítségével feltápászkodott, nyilvánvalóvá vált, hogy a tű most nem maradt a karom­ban, a fecskendő hegyén ült, bár jócs­kán átlyukasztotta a bőrömet. Bal ka­romból, a kötés alól szivárgott, a job­ból spriccelt a vér, úgy nézhettem ki, mint egy halálra üldözött malac a vá­góhídon, amelynek sikerült kiszöknie a vágót eremből. De a doki kemény legénynek bizo­nyult, újabb rohamra készülődött. Dü­löngélve ámokfutóként közeledett felém és a fecskendőt dárdaként maga elé szegezte. Minden erőmet megfeszítve az ágy alá hengeredtem előle és a falhoz lapultam. Kenéz Tibold letérdelt a sző­nyegre, hogy előcsalogasson, de ekkor­ra teljesen hatalmába kerítette őt a rosszullét. A földre hanyatlott, összeku­porodott a szőnyegen, akárcsak én és nyöszörögve jajongott. — Nagyon... nagyon beteg va­gyok ... jaj, szörnyen rosszul érzem magam ... a fejem szétrobban, a gyom­rom kiszakad ... meghalok ... A kimerüléstől már csak gyengén lé­legeztem és a véget vártam. Ekkor avatkozott bele az események­be, a sofőr képében a véletlen. — A dokinak le kell feküdnie... leg­alább tíz percet aludnia kell, akkor rendbe jön... csak úgy tér magához, ha kissé kialussza magát. Néha nagyon megárt neki az ital, egészen leveri a lábáról, különösen a kocsisrum... az olyan, mint egy dorong, fejbever ... Mindjárt tettekhez is látott, lehúzta Kenéz felöltőjét és cipőjét, meglazítot­ta a nyakkendőjét és befektette az ágyamba, de nem takarta be. — A meleg is árt neki ilyenkor ... de nagyon rövid idő alatt kialussza magát, mert különben kemény legény, erős szervezetű... csak hát a kocsisrum, uram, az egy ökröt is lete>rítene... Kimásztam az ágy alól, a megpróbál­tatásoktól görcseim kissé alábbhagytak. Már székre tudtam ülni, az asztal mel­lől néztem, hogyan nyugszik meg az ágyamban Kenéz doktor: arca kisimul, szája megnyílik és erősen, hatalmasan, mint egy harci riadót fúvó kürt szava, horkolni kezd, míg szervezete csatába indul a rontás ördögeivel. Neki már jó, de mi lesz velem? Miután így elrendezte a doki dolgát a sofőr, velem kezdett foglalkozni. — Kórházba vitetem — döntött rövid fontolgatás után —, ott majd rendbe- teszik. Míg a mentőkocsi megjön, a do­ki is lussza magát. Fél óra múlva jöttek értem. Kenéz doktor horkolása recsegésszerű fűrésze­léssel töltötte meg a szobát. Alig bír­ták egészséges álmából felébreszteni. Az én fájdalmaim is jócskán alábbhagy­tak, de nagyon legyengültem, a sofőr támogatott. Kenéz felébredve, azonnal injekciós tű után kezdett kotorászni a táskájában és segítőkészen rámnézett, de én vadul felkiáltottam és rogyadoz­va futottam le a lépcsőkön a ház előtt álló mentőautó fölé. így történt azon a régi-régi Tibold napon, fejezte be elbeszélését barátunk és megtapogatta a két karját, az eset behegedt sebhelyeit, ilyen esetek is vannak, barátaim ... 1973. XIJ. W. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom