Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-04 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
A kis Änya a szomszéd szobában magolja a geometriát: — A szög nagysága nem függ az oldalak hosz- szúságától — ismétli lassan. Én egy arcképet nézek, amely szobám falán függ. Egy merev tekintetű asszony nagyított fényképe. Szép arc, szabályos vonások, kicsit széles áll — egy déli szépség. Kubányban látni ilyen szépségeket. Az arckép alsó sarkára egy fekete szalag van kötve. Az asszony, akit a kép ábrázol, a vonat alá vetette magát. — Azt az egyenest, amely a szöget két részre osztja, a szög tengelyének nevezzük —, tanulja a kislány. Anyját, akit a kép ábrázol, szintén Anyának hívták. A vonat dübörgése mindig nyugtalanná tesz. Ugyanis — a vasút itt van, nem messze. A kerekek zakatolása az agyamban visszhangzik. Legjobb volna becsukni az ablakot. Az udvarra nyílik. Egy egyszerű déli udvarra, amely tele van futtatva hatalmas fürtű „izabella“ szőlővel. Ősz van. Ezért is olyan tiszta a levegő és hallani minden zajt. Szolgálati útra küldtek ebbe a Krasznodar melletti ipari kisvárosba. A munkásszállás helyett itt kaptam helyet ebben a házban. „Csendes ház, jó népek lakják“ — mondták. Csend... De a vonatok dübörgése nyugtalanít. Hogyan fogom ezt megszokni? — ... Azon a ponton, mely nem az adott egyenesen fekszik, csak egyetlen olyan egyenes húzható, amely párhuzamos az adott egyenessel —, összefüggéstelenül és érdektelenül ismétli Anya. Euklidész tétele. Két párhuzamos nem metszi egymást. De a Lobacsevszkij féle geometriában a végtelenben találkoznak és Riman szerint elágaznak. Ebben van az axiómák relativitása. „Jó emberek, csend ...“ Zakatol a vonat. A sínek, mint valami húrok, zengenek. Az egyenes párhuzamos sínek. Megérti-e a kis Ánya, hogy a párhuzamos sínek sehol sem találkoznak? Az ő szeme is, csakúgy, mint az anyjáé a képen, fekete. — Még a szemét sem csukni be. Ogy nézett, mintha élne... — mondogatta a nagyanyó. — A könyv sugallta neki ezt a gondolatot. Gyakran olvasta Anna Kareninát. De semmiben sem hasonlítottak. Semmiben, csak a nevük volt egyforma. Az én Anyám dolgos volt, amikor frontra ment, még kislány volt, mégis a Nagy Honvédő Háború Érdemrendjével tért haza. A férjével tisztességben élt. Az a másik, az senkit sem szeretett, az enyém meg mindenkit... azért is halt meg, szegény. A nagyanyó, a megboldogult édesanyja, kiváló asz- szony volt. Sosem hallottam, hogy csak egy kicsit is felemelné a hangját. Amint megvirradt, már munkához látott és dolgozott, dolgozott egészen késő estig, öreg volt már, de jóságos, mint egy ikon. El tudnám csodálni a végtelenségig. Ha megjött a nagyapó, rá sem lehetett ismerni, úgy tüzelt a boldogságtól és a jóságtól. Azt sem tudta, hová ültesse, mivel kínálja. Az apó éjjeli őr a dinnyeföldeken. Ha megjön, mindig hoz egy zsák görögdinnyét. — Ünnep van ma. Megjött nagyapó. Jöjjön maga is, lelkem. Kóstolja meg a kalmük teát. Nagyapó csak azt szereti, a kalmük teát Iszogatja az öreg és a tea elhódítja a fejét. De az anyóka akkor is kedves hozzá. Az apó egy nagy bajuszú bőgatyás kozákra emlékeztet. — Nagyon jó házigazda —, dicséri a nagyanyó. — Az egész kert az ő műve. A nyárikonyhát is ő építette. Mindent meg tud csinálni. Csak már öregecs- ke. A gyász is megtörte. Az unokákat is fel kell nevelni. Az idősebbik már egyetemista. Ö hagyta ránk mind a kettőt... — sóhajt végül. Sohasem kérdezősködöm, de bármiről beszéljen, mindig annál a szomorú tragédiánál köt ki. Néha eljön a vejük is — a megboldogult férje. Először rám ijesztett. Bejött éjjel a szobámba, és a szekrényben kezdett kutatni. Felébredtem. — Ki az? Mit akar? — Ne féljen —, mormolta. — A gazda. Magával vitt valamit és elment. Reggel a nagyanyó mentegette. — Ö már ilyen faragatlan. Egyszer eljött napközben. Zömök, jól táplált, nagy orrú, széles, csontos arcú, szinte visszataszítóan kellemetlen kinézésű. Az anyóka ismét magyarázkodott: — Nem voltak egymáshoz valók. Ű nagyon szép volt. De hát mit tehettünk? A fronton beleszerettek egymásba. Mi nem akartuk. A kerekek zakatolása állandóan nyugtalanít. Csak a nagyanyó nem veszi tudomásul. Hogyan tudta megszokni? Lehet ugyan, hogy nála ez nem is megszokás, ő egyszerűen sosem felejti bánatát. Nem csak a kerekek zakatolása juttatja eszébe. — Ánya hazajött a front után. Akkor még nem voltak házasok, neki még egy ideig szolgálni kellett. De amint leszerelt — egyenesen hozzánk jött. Anyának számtalan udvarlója volt, de nem olyanok, mint ez. Apró, sovány, csak a nagy orra volt... Ánya hizlalta őt meg ennyire, „összeházasodunk, és kész,“ — mondta Anyának. — „A fronton is együtt voltunk, én nem akarok mást.“ Ö meg megkönyörült rajta. Mint a fronton. Mindennek a jó és irgalmas szíve volt az oka. Hidász volt a férje. Mindig veszélyben forgott. Akkor találkoztak. Nagyon irgalmas lélek volt Anya. De a férje nem, az nem Is sajnálta. A lányait sem sajnálja. Pedig kell nekik ruha, cipő. Az Öreg? Az ő nyugdíja nem elég. Egész nap dolgoznunk kell, sü- rögni, forogni, valamit megvarrni, megstoppolni. Jő, hogy az apó elment őrködni a háztáji dinnyésekre. Legalább van egy kis mellékes, no meg dinnye is. Szőlőnk van saját, kertünk is, valahogy nsak megélünk. — Miért nem kényszerítik, hogy segítsen legalább a lányainak? Vagy talán új családot alapított? — kérdeztem közbe. — „Nem segíthetek“ — mondja. — „Hiszen magamnak sem elég.“ Majd ha befejezem az egyetemet, majd azután. Ugyanis tanul. Hozott valami asszonyt, nemsokára Anya halála után. Most nála lakik a szomszéd faluban, de elvemji nem akarja. „Olyat, mint Anya volt, úgy sem találok“ — mondogatja. Amikor aztán beiszik, eljön, elkezd sírni, mindent felidéz, hogyan volt a fronton, hogyan ápolta őt Anya... így beszélgettünk esténként a nagyanyóval. Ülünk a konyhában, ő mesél, én hallgatom. — Anya üzletvezető volt Csernomorkában. Kitűnő kereskedelmi dolgozónak tartották. Sosem volt hiánya Aztán mégis megjöttek a bajok. Volt egy barátnője — Surka. Sok nehéz próbát kiálltak együtt a fronton. Ö még mindig itt lakik a faluban. Egyedül él, magányosan. Szintén üzletvezető. Hiánya v^lt, segítségért esedezett. Ánya neki sem tudott ellentmondani. Megkönyörült rajta. Még a számlált is aláírta. Surka visszaadta volna a pénzt. Visszaadta volna — és kész. Ánya csak ki akarta segíteni, semmi mást nem akart. Mert Surka elherdálta a pénzt. Férfiakat hordott a lakására. Azok meg mennek a potya vodkára, mint a megszállottak. Mind körülötte forogtak. Részben meg is értem Surkát, egyedül volt. Nem tudhatta, hogy Anyához éppen aznap jön revízió. Azok meg mindjárt: Hogy így, meg úgy, hogy a számlák alá vannak írva, tehát az árut átvette és hol az áru? Sehol. Aztán megfenyegették a rendőrségen is, hogy bíróságra adják az ügyet. Ánya számára ez elviselhetetlen lett volna. Az egész környéken becsületes és lelkiismeretes üzletvezetőnek tartották. És nem is volt az valami nagy összeg Mindössze ezer új rubel — vagyis tízezer régi. Bármikor visszafizethette volna. Ha másképpen nem - eladtak volna valamit, vagy zálogházba helyezték volna. De nála nem arról volt szó. Ö egyszerűen nem tudta túlélni ezt a szégyent. Gyalázat az egész falu előtt. Ez rosszabb, mint bármi más. No meg a kihallgatások! Azok is megtették a magukét. Egész nap ott tartották. Végül már azt mondta Ánya: „Nem lesz még mára elég? Fáradt vagyok már, nagyon fáradt. . Surkáról szó sem esett. Őt éppen egy nappal előtte vitték be a kórházba — a női osztályra. Ánya odament utána. Kérte őt: „írd alá, hogy az a te árud“. De ő hallani sem akart róla. „Hogy én önként menjek a dutyiba? Azt nem!“ Aztán hazajött. Kérdi a férjétől: „Mit csináljunk, Vaszja?“ Ö meg: „Szégyent hoztál a fejemre az. egész falu előtt. Hogyan nézzek most az emberek szemébe? Ki fogja neked elhinni, hogy csak Surkát akartad kisegíteni?“ Vanja nagyon csúnyán viselkedett Anyával szemben. Nem hogy vigasztalta volna, ellenkezőleg, azt mondta, otthagyja őt, mert nem tudja elviselni azt a nagy szégyent. Egész este veszekedett Anyával, 6 meg szegény, csak járkált fel-alá a szobában. Aztán lefeküdtek. Ánya oda akart bújni Vaszjához: „Nagyon fázom, ölelj át, Vaszja . ..“ De ő csak morgott. Hogyan ment ki a házból, senki sem tudja. Még virradat előtt lehetett. Menl a töltésen. A mozdonyvezető elmondott mindent, hogy látta, hogy jelzéseket adott le, hogy sírva fakadt, de megállni már nem tudott. Ánya csak intett a karjával — és — odavetette magát. A szemét sem csukta le. Ogy nézett, mintha élne. Azután Vaszja idehívott minket. „Nem tudok itt élni, nagyon nehéz“ — mondta. így aztán a mi házunkat eladtuk, és most Itt lakunk. Szolgálati lakás, az üzemé. A nagyapa mindig mondja: „Megállj, a te Vaszjád megnősül, hoz egy asszonyt, minket meg kidob az utcára, öregségünkre fedél nélkül maradunk.“ De én tudom, hogy soha sem felejti el a mi Anyánkat. A kerekek zakatolása a fülemben visszhangzik. A képről mereven, kérőn néz Anya, és én mintha most is hallanám: „ ... ölelj át, Vaszja, ölelj át.. .* — A derékszögű háromszög átfogójára rajzolt négyzel területe egyenlő a két befogóra rajzolt négyzet területének összegével, — tanulja a kis Ánya Püthagorasz tételét. Ö, az a túl okos geometria! Minden olyan világos, érthető és bebizonyítható benne! Ismét elrobogott egy vonat. Ismét csend van. M. Kovaliu: MUNKÄSNÖ Je lena Bikova:
