Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-18 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó
Svend Steenberg: a maga segítségére! A társamnak főleg. Nem bírja a gyaloglást. Vonaton kell továbbutaznia. Mikor megy az első vonat dél felé? — kérdezte. — Nincs több vonat ma este — feleltem. — Csak az éjszakai expressz. — Az jó les«! Maga majd megállítja — mondta. — Van jelzőberendezése. A barátom még a vonat érkezése előtt átmegy a pálya másik oldalára. A jegyellenőrzésnek valószínűleg már vége, és békén hagyják. Melyik az első állomás, ahol a vonat megáll? Stromberg? — kérdezte. — Igen, az expressz Strombergben is megáll — feleltem. — Maga megmagyarázza a vonatvezetőnek vagy a kalauznak, hogy a következő állomás nem adott engedélyt a továbbhaladásra, de most már minden rendben és a vonat továbbmehet. Egyszerű. De nehogy megpróbáljon valami ostobaságot a távíróval! Nos, üljön le oda — és 'a támlásszékre mutatott. Ogy látszik, nem mozogtam elég fürgén, mert elővette a revolverét és rám szegezte. — Melegen ajánlom, hogy tegyen úgy, ahogy mondtam — tette hozzá. Nem volt más választásom, mint engedelmeskedni. Én a karosszékben ültem, ő az íróasztal mellé telepedett és maga elé tette a revolvert. — Mikor a mozdonyvezetővel beszél, én innen figyelem magát. Remélem, megérti, hogy komolyan beszélek — mondta. A hangjából éreztem, hogy egyáltalán nem tréfál. Ültem a székben, félig lehunyt szemmel és lázasan gondolkoztam. Egyetlen reményem az lehetett, ha a fáradt ember elalszik. Igen álmosnak látszott, ami nem is volt csoda, hiszen órákon át a mezőkön kóboroltak. De sajnos, egy pillanatra sem hunyta le a szemét. — Ide figyeljen — mondta, mintha kitalálta volna a gondolataimat. — Hozzon valami ennivalót meg egy két üveg sört. Minden bizonnyal van egy kevés tartaléka — mondta. — Nem sok — válaszoltam —, csak egy kevés kolbász és sajt. — Nagyszerű — mondta —, és egy üveg sört is tegyen hozzá. — Fölállt és kezében a pisztollyal követett a konyhába. Kivettem a hűtőszekrényből egy rozskenyeret, egy csomag vajat, sajtot és elkészítettem egy-egy szelet kenyeret nekik. — Kettőt is megeszek egyedül — mondta nyersen. Még egyet készítettem és közben feszülten gondolkoztam, de eredménytelenül. — A sörösüvegeket — mondta élesen a magas. Ismét kinyitottam a hűtőszekrényt és kivettem két üveget. — Négyet! — mondta. — Maga nem iszik egy üveggel? — kérdezte. — Nem vagyok szomjas — feleltem. Mikor az ember veszélyben van, megfeledkezik ezekről az alárendelt érzeteiről. Visszatértünk az irodába. Én elöl a két tányérral, ő hátul a sörösüvegekkel és a revolverrel. Már rég megállapítottam, hogy nem játékpisztoly. A két férfi mohón evett és nyelte a sört. A magasabbik egy pillanatra sem feledkezett meg a revolverről. Evés után így szólt: — Tehát még egy óra maradt. — Igen — feleltem. Sokáig csend volt. Csak a nagy óra tik-takolt halkan, egyenletesen. Kint sötét volt és olyan csend, hogy időnként a csukott ablakon át is jól hallatszott a madarak éles hangja a magaslat felől. — Senki sem jön ide? — kérdezte hirtelen a nagyobbik. — Ilyenkor, éjszaka, senki sem jár erre — feleltem. A másodpercek és a percek csigalassúsággal kúsztak előre. Lemondtam a banditák lefüleléséről és elszundítottam. Félálomban hallottam a bro- torpi állomás jelzését, hogy az expressz ott áthaladt. — Nos, itt az idő — szólt a revolveres. — Igen — feleltem —, be kell mennem a kilátóba. — Kívülről követett és figyelt, mit csinálok, megadom-e a szabad utat az állomásra. Előzőleg pörgő betegeket, arra gond emberek, és nem betegek, hogy nem tudta azonosítani két a csikkekkel. A betegei hér ágyban fekszenek, és r nek. Itt meg minden csupa ség. Aztán látott igazi bel Ott ültek a folyosón a ki: mellett s halkan beszélget igazi betegek voltak, mint gipszelt nyakú is, és az öregember, aki mindig fütyö tözte magának a csonka Iái örült neki, mint egy új jái Furcsa, hogy az embere újnafc örülnek néha/ Még 1 zalmas is. Akár egy hete, rambol. Ahogy véresen és tan feküdt az az ember az is olyan volt, mint egy új Az emberek borzadva nézte többjük bizsergő, jóleső bo hogy ők látják, mert nem látja, de ők látják azt az e Ián még szerencsésnek i magukat, hogy láthatták. — Nem szabad ilyesmi! nőm — motyogta magában gyök. Vacsorát nem adtak, nap ... Reggel még éhesei pedig reggelit se fogok k nap majd elaltatnak, s b műtőbe. Vagy előbb betoln aztán altatnak el? Mindt nem mindegy ... egyálta mindegy. Különben sem sz. gondolnom, nem szabad .. Reggel kapott egy injekí tizenegykor jött érte két áp tolták a folyosón, a gur ágyon, látta a többi beteg tekintetét. A szemek mind ződtek, de nem érzett sem egy nagy nyugodt üresség! az ebédet várják — gondo honnan ez a nagy wyugodts. san kaptam nyugtatót. Ke F eküdt az ágyon és megpróbált nem gondolni semmire. De minél görcsösebben akarta, annál inkább nem sikerült. Furcsa — gondolta — az ember minél inkább akar valamit, annál jobban nem megy. Emlékszem, kölyökkoromban mennyire szerettem volna egy kiskutyát. De akármennyire is szerettem volna, sosem kaptam meg. Igaz, most már nem is hiányzik. Nem hiányzik, az biztos, de nem is erről van szó. Miért pont azt az egyet nem kaptam meg soha? Azért mert akarta m? Most már mindegy. Nem mindegy. Sosem mindegy, és semmi sem mindegy. Az sem, hogy most aludni akarok, s talán éppen ezért nem sikerül. Talán fordítva kéne megpróbálni: nem akarok aludni, nem akarok ... Felröhögött. Te mafla, hiszen nem is tudsz. Tovább kuncogott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy holnap operálják. Ettől elkomolyodott. Erre nem szabad gondolnom, nem szabad, hajtogatta magában. Aztán eszébe jutott, hogy ha nem szabad, annál inkább rá fog gondolni. Aztán valahogy mégis sikerült elterelnie a gondolatait. Arra gondolt, hogy megfogta pár nappal ezelőtt a fenyők látványa. — Mifelénk nincsenek fenyők — itt meg, mikor kiszállt az autóbuszból, s elindult befelé a kórházba, nem a kórház volt az, amit előbb meglátott, hanem a fenyők. Ott álltak a kórház előtt szép rendezetten, körben, s a körön belül sárga és piros íócák, azok is körben, belül két kaktusz és a betegek. Nem, előbb a csikkek. Előbb a csikkeket látta meg. összevissza dobálva a padok körül, bent a kis körben. Azt hitte, hogy a kórházban nagy rend van, tisztaság, meg minden. Aztán, hogy meglátta a csikkeket szétdobálva, s a padokon kumeg kellett ma? az áthaladási é kijöttem, és kin; lakot. A barátjá hogy ott rejtőzz vonat megáll. N — gondoltam. A telepedett a ny kiküdött a perc fütty, és a szén korogva megálli gonok egyikéből dulatlan maradt Holmstrom! Ein elé, de nagyon j bamon. — Rend De miért állított Nem jött meg ból — hazudtar amikor a vonat hát továbbmehet ként minden re tem, és nagyot most megyek, h expressz lassan gon is elhaladt, pálya túlsó old foglalkozom ma, beléptem az irc halad Stromber; háta mögötti hí kém ez p körny saját szémemme Strombergbe. Fö zam magában, t óra tizenhárom! megkopogtatta ] ide... és meg szívesen lőném nélkül megtesE£ és törtem a fej hogy mégis sik( gi, nyári menetr Az új menetre cél később érk Vadbybe is nég a bankrablók 1 hogy az illető n a mutató az eg re türelmetlenel jaival. — Nos, 1 jen — mondta — Maradjon ti meglátom magi és néhány pillái tem az ablakon, mert a holdfén; visszatér. Aztán és Strombergbe kor bankrabló s iiat múlva a tá\ Nyomban 'eleit* óra huszonötkoi „Bankrablót elk eredményesen v sem vágytam il re inkább. És c hamarosan áthe Az idegen ne Hirtelen föleme nézett. — Szóval így be az egész! E gyetlen utas érkezett Vadbybe az utolsó esti vonattal — magas, dús szakállú férfi. — Bocsánat — szólt Hersom állomásfőnökhöz. — Legyen szíves megmondani, merre van a vendégfogadó. — A vendégfogadó? Sajnos, semmiféle vendégfogadó nincs errefelé. — Mit beszél! — atzólt a szakállas élénken. — Hiszen rajta van a térképen... — Igen, valóban volt itt a közelben egy vendég- fogadó, de _ két évvel ezelőtt megszűnt. Ritkán járnak errefelé utasok. Az idegen igen kedvetlennek látszott. — Ez volt ma az utolsó vonat? — kérdezte. Hersom bólintott. — Most nem tudom, mint tegyek. Van-e valakinek kiadó szobája éjszakára? — Nincs; kinek lehetne? Az állomásfőnök kinézett az ablakon. — A legközelebbi ház három kilométerre van Innen. Az ott lakó családnak tizenkét gyermeke van. Azoknak — úgy gondolom — nem nagyon akad üres fekvőhelyük. Alaposabban kellett volna tájékozódnia. — Ez igaz, de hogy is mondjam... A térképen rajta van a vendégfogadó. Nem gondoltam, hogy ebben a szezonban előre kell telefonálni... Nem tudhattam, mi a helyzet... — Nem sok értelme volt ide állomást és vendégfogadót létesíteni — mondta Hersom. — Valamikor tőzegkitermelés folyt itt. A nagybirtoknak állomásra volt szüksége, és abban az időben a földbirtokosok követelőzhettek. Amíg a tőzegtelepen folyt a munka, élénk forgalom zajlott ezen a környéken. Vendégfogadó is épült, legyen hol szomjukat oltsák a kitermelésnél dolgozó munkások. De mindez már történelem. Ha nem jöttek volna a madárrajongók a tőzegtelep kimerülése után — amikor létrejött a madárrezerváció —, a vendégfogadó már a háború után megszűnt volna. Végül a természetrajongók sem menthették meg a kocsmát. Most Sundkobingben szállnak meg. Onnan autóznak ide. A'z állomás is a vendégfogadóhoz hasonló helyzetben van. A jövő hónap végén elhelyeznek innen. De mit is mondhatnék magának... Igen, ha nem igényes, itt maradhat. Az irodámban van egy dívány. Egyetlen éjszakára megfelelő lehet. Gondolom, maga is a madarak miatt jött ide, ugye? ... Két vonat halad át itt tizenkettő harminckor, de utána a reggeli hatórás expresszig semmi... — Nagyon kedves hozzám, uram — szólt az Idegen. — Mit tehetnék mást? Elfogadom az ajánlatát. — Nem akar inni valami meleget? Főzök egy kis kávét... Talán maga is inna egy csészével ... özvegy ember vagyok és mindenről magam gondoskodom. — Nem lehet valami kellemes itt lakni ezen az isten háta mögötti helyen. — Ha nem lennének a vonatok, talán megbolondulnék. Habár alig jár erre ember, szerencsére több vonat halad át itt napközben, s elbeszélgetek a mozdonyvezetőkkel, a kalauzokkal. A televízió és a rádió is ugyancsak jól fogható esténként. Csak az vigasztal, hogy hamarosan elkerülök innen ... Tessék! Itt a kávéja. — Köszönöm... Itt bizonyára semmi rendkívüli sem szokott történni — mondta az idegen a kávét szürcsölve. — Hát nemigen. Bár volt egy olyan esetem, amit nem felejtek el egykönnyen. — Valóban? — Igen. Olyan izgalmas volt, mint egy detek- tívregény. És valami afféle is volt... — Nagyon kíváncsivá tesz, uram! — Talán érdekelné az eset? Hát jó. De ne feledje, hogy amit mondok, megtörtént. Nem dajkamese ... Nos, jó — mondta Hersom, és rágyújtott. — Négy évvel ezelőtt történt... Egy sötét este két férfi állított be és az első vonat után érdeklődött. Egyikük magas, vállas, a másik jelentéktelen kis alak, valami ravaszság csillogott a szemében. De akkor nem gondoltam erre, talán később... El kellett mesélnem nekik, éppen úgy, mint most magának, hogy nincs több vonat. Az éjszakai expressz csak áthalad. Tizenkettő harminckor, akár most is. Megemlítettem nekik a vendégfogadót, amely még működött akkoriban. Azt felelték, hogy inkább a váróteremben maradnának, ha megengedném, és az első vonattal továbbállnak. Nincs értelme a vendégfogadóba menni — mondták. Fölajánlottam az irodában levő díványt. Ez azonban csak egyszemélyes, a másiknak a karosszékben kell éjszakáznia, amelyben két vonat között szoktam pihenni. Aztán bementem a lakásomba, leültem a rádió elé és meghallgattam a híreket. A legfrissebbek között jelentették a sundobingi bankrablás hírét is. Két férfi gyors rajtaütéssel több mint százezer koronát rabolt el. A hír után személyleírás következett, és hirtelen rájöttem, kicsoda az irodában ülő két férfi. Megértheti uram, hogy igen kellemetlen fölfedezés volt. Mit tegyek? — gondoltam. Kötelességérzetem arra ösztönzött, hogy le kell kapni őket... De hogyan? Bizonyára van fegyverük is és nem hagynák, hogy segítségért telefonáljak. Ha fölhívnám a rendőrséget, belém eresztenének néhány golyót. Ráadásul a telefon nem a lakásomban van. Őrülten törtem a fejemet. És hirtelen eszembe jutott a távíró! A két férfi nem ismerheti a morze-ábécét, és nem lesz feltűnő, ha a készülék mellé ülök, amikor az expressz áthaladt. Hiszen erre való a távíró! A lehető legtermészetesebben akartam viselkedni, amikor ismét a szobába léptem. A kicsi a díványon aludt, a másik a karosszékben, félig lehunyt szemmel ült. Nem tudtam, ébren van-e, vagy sem, de úgy éreztem, hogy minden mozdulatomat figyeli. így is volt. Mikor a távíróhoz közeledtem, gyorsan fölállt és megfogta a karomat. Nem vagyok éppen ostoba — mondta. — Az ajtón át hallottam, hogy meghallgatta a híreket. Igen, mi vagyunk a sundkobingi bankrablóki Autóval nem menekülhettünk, mert az utakat lezárták. A mezőkön jöttünk ide. És egyáltalán nem érdekelt bennünket a vendégfogadó. Most szükségünk van HAZAFELE (Tóthpól Gyula felvétele) n
