Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)

1973-11-18 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

Svend Steenberg: a maga segítségére! A társamnak főleg. Nem bír­ja a gyaloglást. Vonaton kell továbbutaznia. Mi­kor megy az első vonat dél felé? — kérdezte. — Nincs több vonat ma este — feleltem. — Csak az éjszakai expressz. — Az jó les«! Maga majd megállítja — mondta. — Van jelzőberendezése. A barátom még a vonat érkezése előtt átmegy a pálya másik oldalára. A jegyellenőrzésnek va­lószínűleg már vége, és békén hagyják. Melyik az első állomás, ahol a vonat megáll? Stromberg? — kérdezte. — Igen, az expressz Strombergben is megáll — feleltem. — Maga megmagyarázza a vonatvezetőnek vagy a kalauznak, hogy a követ­kező állomás nem adott engedélyt a továbbha­ladásra, de most már minden rendben és a vonat továbbmehet. Egyszerű. De nehogy megpróbáljon valami ostobaságot a távíróval! Nos, üljön le oda — és 'a támlásszékre mutatott. Ogy látszik, nem mozogtam elég fürgén, mert elővette a revolverét és rám szegezte. — Melegen ajánlom, hogy te­gyen úgy, ahogy mondtam — tette hozzá. Nem volt más választásom, mint engedelmeskedni. Én a karosszékben ültem, ő az íróasztal mellé te­lepedett és maga elé tette a revolvert. — Mikor a mozdonyvezetővel beszél, én innen figyelem magát. Remélem, megérti, hogy komolyan beszé­lek — mondta. A hangjából éreztem, hogy egyál­talán nem tréfál. Ültem a székben, félig lehunyt szemmel és lázasan gondolkoztam. Egyetlen re­ményem az lehetett, ha a fáradt ember elalszik. Igen álmosnak látszott, ami nem is volt csoda, hiszen órákon át a mezőkön kóboroltak. De saj­nos, egy pillanatra sem hunyta le a szemét. — Ide figyeljen — mondta, mintha kitalálta volna a gondolataimat. — Hozzon valami ennivalót meg egy két üveg sört. Minden bizonnyal van egy ke­vés tartaléka — mondta. — Nem sok — vála­szoltam —, csak egy kevés kolbász és sajt. — Nagyszerű — mondta —, és egy üveg sört is te­gyen hozzá. — Fölállt és kezében a pisztollyal követett a konyhába. Kivettem a hűtőszekrényből egy rozskenyeret, egy csomag vajat, sajtot és el­készítettem egy-egy szelet kenyeret nekik. — Ket­tőt is megeszek egyedül — mondta nyersen. Még egyet készítettem és közben feszülten gondolkoz­tam, de eredménytelenül. — A sörösüvegeket — mondta élesen a magas. Ismét kinyitottam a hű­tőszekrényt és kivettem két üveget. — Négyet! — mondta. — Maga nem iszik egy üveggel? — kérdezte. — Nem vagyok szomjas — feleltem. Mikor az ember veszélyben van, megfeledkezik ezekről az alárendelt érzeteiről. Visszatértünk az irodába. Én elöl a két tányérral, ő hátul a sö­rösüvegekkel és a revolverrel. Már rég megállapí­tottam, hogy nem játékpisztoly. A két férfi mo­hón evett és nyelte a sört. A magasabbik egy pil­lanatra sem feledkezett meg a revolverről. Evés után így szólt: — Tehát még egy óra maradt. — Igen — feleltem. Sokáig csend volt. Csak a nagy óra tik-takolt halkan, egyenletesen. Kint sötét volt és olyan csend, hogy időnként a csukott ab­lakon át is jól hallatszott a madarak éles hangja a magaslat felől. — Senki sem jön ide? — kér­dezte hirtelen a nagyobbik. — Ilyenkor, éjszaka, senki sem jár erre — feleltem. A másodpercek és a percek csigalassúsággal kúsztak előre. Lemondtam a banditák lefülelésé­ről és elszundítottam. Félálomban hallottam a bro- torpi állomás jelzését, hogy az expressz ott át­haladt. — Nos, itt az idő — szólt a revolveres. — Igen — feleltem —, be kell mennem a kilá­tóba. — Kívülről követett és figyelt, mit csinálok, megadom-e a szabad utat az állomásra. Előzőleg pörgő betegeket, arra gond emberek, és nem betegek, hogy nem tudta azonosítani két a csikkekkel. A betegei hér ágyban fekszenek, és r nek. Itt meg minden csupa ség. Aztán látott igazi bel Ott ültek a folyosón a ki: mellett s halkan beszélget igazi betegek voltak, mint gipszelt nyakú is, és az öregember, aki mindig fütyö tözte magának a csonka Iái örült neki, mint egy új jái Furcsa, hogy az embere újnafc örülnek néha/ Még 1 zalmas is. Akár egy hete, rambol. Ahogy véresen és tan feküdt az az ember az is olyan volt, mint egy új Az emberek borzadva nézte többjük bizsergő, jóleső bo hogy ők látják, mert nem látja, de ők látják azt az e Ián még szerencsésnek i magukat, hogy láthatták. — Nem szabad ilyesmi! nőm — motyogta magában gyök. Vacsorát nem adtak, nap ... Reggel még éhesei pedig reggelit se fogok k nap majd elaltatnak, s b műtőbe. Vagy előbb betoln aztán altatnak el? Mindt nem mindegy ... egyálta mindegy. Különben sem sz. gondolnom, nem szabad .. Reggel kapott egy injekí tizenegykor jött érte két áp tolták a folyosón, a gur ágyon, látta a többi beteg tekintetét. A szemek mind ződtek, de nem érzett sem egy nagy nyugodt üresség! az ebédet várják — gondo honnan ez a nagy wyugodts. san kaptam nyugtatót. Ke F eküdt az ágyon és megpróbált nem gondolni semmire. De minél görcsösebben akarta, annál in­kább nem sikerült. Furcsa — gon­dolta — az ember minél inkább akar valamit, annál jobban nem megy. Em­lékszem, kölyökkoromban mennyire szerettem volna egy kiskutyát. De akármennyire is szerettem volna, so­sem kaptam meg. Igaz, most már nem is hiányzik. Nem hiányzik, az biztos, de nem is erről van szó. Miért pont azt az egyet nem kaptam meg soha? Azért mert akarta m? Most már mindegy. Nem mindegy. Sosem mindegy, és semmi sem mindegy. Az sem, hogy most aludni akarok, s ta­lán éppen ezért nem sikerül. Talán fordítva kéne megpróbálni: nem akarok aludni, nem akarok ... Fel­röhögött. Te mafla, hiszen nem is tudsz. Tovább kuncogott. Aztán hirte­len eszébe jutott, hogy holnap ope­rálják. Ettől elkomolyodott. Erre nem szabad gondolnom, nem szabad, haj­togatta magában. Aztán eszébe ju­tott, hogy ha nem szabad, annál in­kább rá fog gondolni. Aztán valahogy mégis sikerült elterelnie a gondola­tait. Arra gondolt, hogy megfogta pár nappal ezelőtt a fenyők látványa. — Mifelénk nincsenek fenyők — itt meg, mikor kiszállt az autóbuszból, s elindult befelé a kórházba, nem a kórház volt az, amit előbb meglátott, hanem a fenyők. Ott álltak a kórház előtt szép rendezetten, körben, s a körön belül sárga és piros íócák, azok is körben, belül két kaktusz és a betegek. Nem, előbb a csikkek. Előbb a csikkeket látta meg. össze­vissza dobálva a padok körül, bent a kis körben. Azt hitte, hogy a kór­házban nagy rend van, tisztaság, meg minden. Aztán, hogy meglátta a csik­keket szétdobálva, s a padokon ku­meg kellett ma? az áthaladási é kijöttem, és kin; lakot. A barátjá hogy ott rejtőzz vonat megáll. N — gondoltam. A telepedett a ny kiküdött a perc fütty, és a szén korogva megálli gonok egyikéből dulatlan maradt Holmstrom! Ein elé, de nagyon j bamon. — Rend De miért állított Nem jött meg ból — hazudtar amikor a vonat hát továbbmehet ként minden re tem, és nagyot most megyek, h expressz lassan gon is elhaladt, pálya túlsó old foglalkozom ma, beléptem az irc halad Stromber; háta mögötti hí kém ez p körny saját szémemme Strombergbe. Fö zam magában, t óra tizenhárom! megkopogtatta ] ide... és meg szívesen lőném nélkül megtesE£ és törtem a fej hogy mégis sik( gi, nyári menetr Az új menetre cél később érk Vadbybe is nég a bankrablók 1 hogy az illető n a mutató az eg re türelmetlenel jaival. — Nos, 1 jen — mondta — Maradjon ti meglátom magi és néhány pillái tem az ablakon, mert a holdfén; visszatér. Aztán és Strombergbe kor bankrabló s iiat múlva a tá\ Nyomban 'eleit* óra huszonötkoi „Bankrablót elk eredményesen v sem vágytam il re inkább. És c hamarosan áthe Az idegen ne Hirtelen föleme nézett. — Szóval így be az egész! E gyetlen utas érkezett Vadbybe az utolsó esti vonattal — magas, dús szakállú férfi. — Bocsánat — szólt Hersom állo­másfőnökhöz. — Legyen szíves meg­mondani, merre van a vendégfogadó. — A vendégfogadó? Sajnos, semmi­féle vendégfogadó nincs errefelé. — Mit beszél! — atzólt a szakállas élénken. — Hiszen rajta van a térképen... — Igen, valóban volt itt a közelben egy vendég- fogadó, de _ két évvel ezelőtt megszűnt. Ritkán járnak errefelé utasok. Az idegen igen kedvetlennek látszott. — Ez volt ma az utolsó vonat? — kérdezte. Hersom bólintott. — Most nem tudom, mint tegyek. Van-e vala­kinek kiadó szobája éjszakára? — Nincs; kinek lehetne? Az állomásfőnök kinézett az ablakon. — A legközelebbi ház három kilométerre van Innen. Az ott lakó családnak tizenkét gyermeke van. Azoknak — úgy gondolom — nem nagyon akad üres fekvőhelyük. Alaposabban kellett vol­na tájékozódnia. — Ez igaz, de hogy is mondjam... A térké­pen rajta van a vendégfogadó. Nem gondoltam, hogy ebben a szezonban előre kell telefonálni... Nem tudhattam, mi a helyzet... — Nem sok értelme volt ide állomást és ven­dégfogadót létesíteni — mondta Hersom. — Vala­mikor tőzegkitermelés folyt itt. A nagybirtoknak állomásra volt szüksége, és abban az időben a földbirtokosok követelőzhettek. Amíg a tőzegtele­pen folyt a munka, élénk forgalom zajlott ezen a környéken. Vendégfogadó is épült, legyen hol szomjukat oltsák a kitermelésnél dolgozó munká­sok. De mindez már történelem. Ha nem jöttek volna a madárrajongók a tőzegtelep kimerülése után — amikor létrejött a madárrezerváció —, a vendégfogadó már a háború után megszűnt vol­na. Végül a természetrajongók sem menthették meg a kocsmát. Most Sundkobingben szállnak meg. Onnan autóznak ide. A'z állomás is a ven­dégfogadóhoz hasonló helyzetben van. A jövő hónap végén elhelyeznek innen. De mit is mond­hatnék magának... Igen, ha nem igényes, itt maradhat. Az irodámban van egy dívány. Egyet­len éjszakára megfelelő lehet. Gondolom, maga is a madarak miatt jött ide, ugye? ... Két vonat halad át itt tizenkettő harminckor, de utána a reggeli hatórás expresszig semmi... — Nagyon kedves hozzám, uram — szólt az Idegen. — Mit tehetnék mást? Elfogadom az aján­latát. — Nem akar inni valami meleget? Főzök egy kis kávét... Talán maga is inna egy csészé­vel ... özvegy ember vagyok és mindenről ma­gam gondoskodom. — Nem lehet valami kellemes itt lakni ezen az isten háta mögötti helyen. — Ha nem lennének a vonatok, talán megbo­londulnék. Habár alig jár erre ember, szeren­csére több vonat halad át itt napközben, s el­beszélgetek a mozdonyvezetőkkel, a kalauzokkal. A televízió és a rádió is ugyancsak jól fogható esténként. Csak az vigasztal, hogy hamarosan elkerülök innen ... Tessék! Itt a kávéja. — Köszönöm... Itt bizonyára semmi rendkívü­li sem szokott történni — mondta az idegen a kávét szürcsölve. — Hát nemigen. Bár volt egy olyan esetem, amit nem felejtek el egykönnyen. — Valóban? — Igen. Olyan izgalmas volt, mint egy detek- tívregény. És valami afféle is volt... — Nagyon kíváncsivá tesz, uram! — Talán érdekelné az eset? Hát jó. De ne fe­ledje, hogy amit mondok, megtörtént. Nem daj­kamese ... Nos, jó — mondta Hersom, és rágyúj­tott. — Négy évvel ezelőtt történt... Egy sötét este két férfi állított be és az első vonat után érdeklődött. Egyikük magas, vállas, a másik je­lentéktelen kis alak, valami ravaszság csillogott a szemében. De akkor nem gondoltam erre, ta­lán később... El kellett mesélnem nekik, éppen úgy, mint most magának, hogy nincs több vo­nat. Az éjszakai expressz csak áthalad. Tizenket­tő harminckor, akár most is. Megemlítettem ne­kik a vendégfogadót, amely még működött ak­koriban. Azt felelték, hogy inkább a váróterem­ben maradnának, ha megengedném, és az első vo­nattal továbbállnak. Nincs értelme a vendégfo­gadóba menni — mondták. Fölajánlottam az irodában levő díványt. Ez azonban csak egysze­mélyes, a másiknak a karosszékben kell éjszakáz­nia, amelyben két vonat között szoktam pihenni. Aztán bementem a lakásomba, leültem a rádió elé és meghallgattam a híreket. A legfrissebbek között jelentették a sundobingi bankrablás hírét is. Két férfi gyors rajtaütéssel több mint száz­ezer koronát rabolt el. A hír után személyleírás következett, és hirtelen rájöttem, kicsoda az iro­dában ülő két férfi. Megértheti uram, hogy igen kellemetlen fölfedezés volt. Mit tegyek? — gon­doltam. Kötelességérzetem arra ösztönzött, hogy le kell kapni őket... De hogyan? Bizonyára van fegyverük is és nem hagynák, hogy segítségért telefonáljak. Ha fölhívnám a rendőrséget, belém eresztenének néhány golyót. Ráadásul a telefon nem a lakásomban van. Őrülten törtem a fejemet. És hirtelen eszembe jutott a távíró! A két férfi nem ismerheti a morze-ábécét, és nem lesz fel­tűnő, ha a készülék mellé ülök, amikor az exp­ressz áthaladt. Hiszen erre való a távíró! A le­hető legtermészetesebben akartam viselkedni, ami­kor ismét a szobába léptem. A kicsi a díványon aludt, a másik a karosszékben, félig lehunyt szemmel ült. Nem tudtam, ébren van-e, vagy sem, de úgy éreztem, hogy minden mozdulatomat fi­gyeli. így is volt. Mikor a távíróhoz közeledtem, gyorsan fölállt és megfogta a karomat. Nem va­gyok éppen ostoba — mondta. — Az ajtón át hallottam, hogy meghallgatta a híreket. Igen, mi vagyunk a sundkobingi bankrablóki Autóval nem menekülhettünk, mert az utakat lezárták. A me­zőkön jöttünk ide. És egyáltalán nem érdekelt bennünket a vendégfogadó. Most szükségünk van HAZAFELE (Tóthpól Gyula felvétele) n

Next

/
Oldalképek
Tartalom