Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-11 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó
197a XI. 11 Az emberi beszéd a gerinces állatokra általánosan jellemző hangos megnyilatkozásokból fejlődött ki. De a különbség hozzájuk képest minőségi. Az állat ki tudja fejezni, hogy mit érez (vagy észlel vagy akar), de nem azért, hogy közölje, csak mert „nem bír magával“, mert kitör belőle. Ha ez információvá válik (mert más megtud belőle valamit), vagy befolyásolássá (mert a többiek elszaladnak a hatására), az többnyire véletlen következmény, nem szándéka a kifejezőnek. Az állati hangadás tehát ösztönös, sokkal inkább oka van, mint célja. Mi viszont azért beszélünk, hogy informáljunk és befolyásoljunk másokat: az emberi beszéd társas jellegű céltevékenység. S még egy nagy különbség! Az emberi beszédnek már nem a beszélő belső állapota az egyetlen tárgya, hanem jórészt a külvilág. S hogy a külvilágot tükrözhesse — sőt: ábrázolhassa a hallgatónak —, bele kell hatolnia szerkezetébe; azaz elemezve s az elemeket összeszerkesztve kell a gondolkodásban visszaadnia a valóságot, és a mondatban a gondolatot. Egy egyszerű példát! „Az asztal barna“. Ehhez a megállapításhoz gondolkodásomnak az adott asztalon észlelt jellemző jegyek közül (melyek együtt ennek az asztalnak „asztalságát“ hordozzák) le kellett választania egyet (a színt), hogy mindjárt visszavonatkoztathassam rá. Leválaszthatok persze mást is: „Az asztal kerek“, sőt akár a leglényegesebb jegyeket: „Az asztalnak lába és lapja van“. A valóság azonban nem mechanikusan tükröződik a mondatban. „Az asztal felhős“- ez vagy értelmetlenség, vagy költői kép. Nem a valóságot tükrözi közvetlenül, hanem róla alkotott gondolatomat, amely ez esetben vagy téves, vagy nagyon egyéni. De ugyanígy a gondolatom rejlett abban a mondatban is, hogy: „Az asztal barna“. A különbség annyi, hogy ebben itt az észlelésemnek nagyobb a része, abban ott a fantáziámnak. Az áttétel tehát kétszeres: beszédünk gondolatainkat tükrözi, és gondolkodásunk a valóságot. (Mint a Diesel-elektromos mozdony: abban a nyersolaj elektromosságot termel, s ez forgatja a kerekeket. Aki azt mondja az ilyen mozdonyra, hogy olajhajtású ugyanúgy féligazságot állít, mint aki villanymeghajtásúnak nevezi). A két tükrözési szint összefüggése azonban láncolatos, s igv egyik elem sem hanyagolható el. Nézzük csak ezt; „Felhőtlen éjjeleken ragyognak a csillagok“. Észlelésem alapján gondolkodásomnak el kellett it* választania a csillagoktól ragyogásukat, hogy mindjárt vissza vonatkoztathassam rájuk, jellemző lükként. A napszakok közül ki kellett választanom azt, amelyiken ez a jelenség észlelhető; majd az éjjelek közül azokat, amelyeken ml dezt — megfigyelhetjük. (Az. hoev így fnrmu- lázom, bár valójában a csillagok mindig ragyognak, azért van, mert ez számunkra csak felhőtlen éjszakákon mutatkozik. E mondatomban sem a valóság tükrözi tehát önmagát, hanem azt tükröző — emberközpontú — gondolatom). Az eseményeket is valóságos lefolyásuk alapján tükrözzük mondatainkban; de nem marad ki belőle egyéni észlelésünk, elemzésünk módja sem. Nézzük: ki mondja „az“ Igazat egy karambolról! A szemtanú így meséli: „A kocsi megelőzte a teherautót, és rossz ívben kanyarodott vissza, és hirtelen fékezésre kényszerült, és az árokba fordult.“ A helyszínelő szakember ezt írja le: „A kocsi, miután megelőzte a teherautót, olyan rossz ívben kanyarodott vissza, hogy hirtelen fékezésre kényszerült, s emiatt az árokba fordult.“ Az újságíró pedig így végzi az erről szóló hírt: „A teherautó megelőzése után rossz ívben visszakanyarodó s ezért hirtelen fékezésre kényszerült kocsi az árokba fordult“. A szemtanú részletez és elemez, de az esemény mozzanatai között nem lát több kapcsolatot a puszta időrendnél, egymásutániságnál. A szakember megtartja a részlete^ zést, de okozati viszonyba állítja a mozzanatokat. Az újságírót a végeredmény érdekli legjobban: „A... kocsi az árokba fordult.“ A részleteket sűrítve (és súlytalanít- va) akasztja a fő esemény elé (sőt, logikailag, nyelvtanilag: alá- ja). Ugyanazt tükrözi mind, s ki-ki igazat mond — a maga szemlélete szerint. Ha a beszéd — illetőleg rögzített válfaja: az írás — csak gondolatkifejezésre való volna, a három változat között nem is kereshetnénk itt értékrendet. De a beszéd a gondolatfcözZés, gondolatátadás: a valóságnak mások számára való, ábrázoló megjelenítése. S akkor már vizsgálhatjuk: melyik a három forma közül a „legkommunikatívabb“, a leginkább közlő erejű. Ügy képzeljük el valahogy, hogy a hallgató (vagy: olvasó) figyelme mindig a mondat felső szintjére összpontosul; s ami az alatt áll, csak fél figyelmet kap. Akkor a harmadik változatról kiderül: hiába jellemezte részletesen a kocsit, ez az „aláakasztot:“ rész csak kis hatékonysággal suhan el a szemek előtt vagy a fülek mellett. Az első kettőt összevetve meg azt látjuk: mindkettőben a figyelem fókuszában vonulnak el a részmozzanatok; de a másodikban velük egy szinten állnak az összefüggéseiket kifejtve lelöló kapcsoló elemek is. Nyilvánvaló: az eseménysornak ez a legpontosabb és leg- elomzőbb tükrözése. Mindezáltal mondataink szerke zete nemcsak tükrözi gondolkodásunkat. hanem formálja is másokét. Ha pontos, pontosra: ha pongyola, pongyolára. — Ezért sem mindegy, milyen gonddal fogalmazzuk meg őket, s a tükrözésnek milyen szintjénl DEME LÁSZLÓ Komlósi Lajos versei Októberi vers Erőtlenül kereslek akaratom ködben kóborló fény Ismeretlen himnuszt dúdolgatok rólad s nem tudom vagy e méq? A köd nő emléked lassan ellepi és elrejt engem is. Megsárgult a harsogó hegyoldal ez az október bennünket itt már nem talál Üres csónakot dajkál a tó Perelek két tolvajkezű évvel perelek az elválasztó messzeséggel perelek mert voltál perelek mert nem vagy Az ősz vakhegedűs dallamára senki nem figyel A rozsdás percek mozdulatlanok Egyedül Az ősz rőt bokraival díszeleg hangjegyek a hulló levelek Belekarolok a késő délutánba odanyújtom ajkam a kósza szél elé. Köd Betakaródzott az est. Kint már csak magam vagyok. Bálákban hullik rám o köd s beföd. Szobádban lámpa ég, lehet, hogy rózsaszín, lehet, hogy kék Baudelaire-verseken merengsz? Itt csak köd szitál. Chopin-balladákat hallgatsz? Itt a kert sivár és a sóhajok sárga avarba fúlnak. Hiányzol. Elvirágzik a dália, a margaréta, Ügy tűnik: már ez az ősz sem hoz el s ki tudja, hány ősz van még életünk rokkáján? VÁRLAK. Eső Staudt Mihály: üSZl Ta] (pasztell) Oly halkan kopog egy dallam mint éhes koldusvagy szegény rokon. Húrja beteg lián, csendesen jön, mint bűnös leány. Elé tartja az arcát az alvó, sápadt föld, lassan ébredek, csak lassan ébredek föl. A tócsák nagylyukú sziták, pointilista vásznak, a cseppek - ha akarnám téged is kipontoznának. A Madách KowWailő ö'Énsásai: i rtiMÜLiviArt VUiK. tvtzOciMY ELBESZÉLÉSEK REGÉNY ■■ ■■■■ VALÓSÁG - GONDOLAT - BESZED
