Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)

1973-10-21 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

A - Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek pa- lánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromól, kút őriző gémje s még vetemény is az elnyesett kis kertben.

Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Kalarábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztalt zománcos edénybe külön belényomkod- ja. Csepreginé majd tüzet gyújt alájuk. Rántással, vízzel ételnek babrálja napközben. Estére, ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélé re húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük.

Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskis- asszonynak.

Még egyszer megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végébe terem. Ma itthon pihen az eg\ szál Ris- ka. Este doboltatta a falu, hogy a csordának nincs kint helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedt golyó érhetné.

Kék biliárdkrétával, az úton találta nemrégiben, jelt tesz a tornác faküszöbére. Csepre- ginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég, ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezni azt a kényszeredett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának annyi hajlongás is elég. Minek siessen hát a kelleténél jobban szegény feje?

Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztja. Darabka kenyérrel, bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul.

■ A felkelt nap most mutat első negyedet négy felé. Még csak nyári folyóvízhez hasonlító melege van a párás levegőnek. Olyan a csend az utcán, mintha nem nyár, nem hajnal, hanem legigazibb munkahónap volna. Mi lelte a népeket, hogy ilyen üresnek hagyták az utcát? Sehol egy lélek, egy fia barom, de még majorság se. Csak a túlsó végén, a domb mögül csörög valami távoli zaj. Mintha nagyon nehéz szekerek vonulnának arrafelé. Kisdaróc felé búj kál ez a lárma, az éjszakából maradt befogott szájú húzódó zsivaj.

Megáll fél percig, pipát készít, tüzet lobbant rá. Éles kapáját átteszi másik hónaljába, tovább lépked.

Az Ipoly felőli végen emeletes gőzmalom, most igen csendes, mellette új kocsma. A malom udvarában katonák ülnek, a kocsma ablakában rátekint Jenő úr, a kocsmáros.

— Hová megy, Pesta?

Int is neki, maga felé szólítja:

— Tán elfogyott a sütnivalója, Pesta?

Visszalelel a fejével:

— El a hold, de nem a sütnivalóm.

Hangosan nem akar szólni, mert most már

fontos és fenyegető ez az óriási csendesség, a szomszédos udvarban a heverő katonák hallgatása, a kocsmáros ijedt arcmozdulatai, szájának üres tátogása. Nemet mond Jenő úrnak, szinte jókedvre deríti annak a félelme, s főképpen az, hogy most egy szemrebbenés alatt maga is meglátta egyedülvaló szándékának vakmerőségéi. Két marokra kapja a kapát. Dolgos mozdulatot tesz vele a föld felé, így mutatja a kocsmárosnak. Elint a nem is messzi Ipoly- nak, túljára annak, a földek felé.-Ezalatt [enő úr már kint van a kocsmából. Piros arca, annyi rajta a hajszálfinom vörös ér, mint némely falevélen, izgalomtól reszket. Megragadja Pesla karját, betoloncolja az ivóba.

— Tudja-e maga, mi az a kényszerzubbony, Pesta?

— Háthogy tudom ... Abba illesztene most engem Jenő úr.

— Abba hát.

— Pedig olyan jól értem, hogy mit csinálok, mint a kutya az ugatást, az óra az ütést, a szél a fújást.

— Én meg épp azt látom, hogy kapával a hóna alatt nekiindult a háborúnak. Annyi emberség még van bennem, hogy nem hagyhatom.

— Felnőtt ember erre mit felelhessen?

— Jaj, ha így utasít vissza, akkor már nem is szaporítom a szót.

A ľarács mögé megy a fiatal kocsmáros, az üvegek, a hordók, a tölcsérek közé. Ott babrál. Sápadtan tekintget kifelé.

— Jenő úr, legyen szíves idejönni.

Szembe ülnek le egymással, az asztal fölé hajolnak. .

— Akkor hát mért akar megakadályozni ab ban, hogy kimenjek?

A kocsmáros nem bír magával, az asztalt verdesi:

— Bolond ember! Az Ipoly két partján szemben állanak egymással a katonák. Most szellőztettem itt egy kicsit. Egész éjjel tele voltam vöröskatonával. Tőlük tudom, hogy támadásra készülnek. Hol a maga földje?

— A túlsó oldalon.

— Atyaúristen! Pesta, magának vége. Megrokkant a fejére. Mit akar ott kapálni?

— Mit? Krumplit. Azt.

— Majd mindjárt megmondom, hogy mit. De nem teszi az ablakba.

Pestának tetszik, hogy olyan szép piros a Jenő úr homloka. Nem érti egészen túlzó ijedelmét. Eddig, ha nagy ritkán betévedt ide, nem volt valami sok szava hozzá. Igaz, hogy ő se kereste a barátságát. Annyit azonban lát már, hogy pontosan odatették a veszedelem színhelyét, ahol az ő földje van. Így, rendes

módon, eszére hallgatva, csakugyan bajos lesz ma kijutnia.

A kocsmáros lázban unszolja:

— Ha nem hiszi, jöjjön fel velem a padlásra. Az ablakból szabad szemmel is jól látni. Van gukkerem is.

Felmennek hát a padlásra, kitekintenek az ablakon. Jól látni! A folyó csillogó szalagja, rajta az új vashíd, apró földtúrások innen is, amonnan is. A magányos cserfánál kezdődik az ő földje. Az idén tiszta krumplit tett az egészbe, úgy találta, hogy így nagyban jobban megdolgozhatja akár magában is. A krumpliföld túlsó szélénél is végighúzódik az a sárga vonal. Tegnap délután még kint járt, semmi sem volt ott. Oldalról, de távolról, másfelől néha dörgött és ropogott ugyan a fiókháború. Hanem annyira megszokták még az asszonyok is, gyerekek is, hogy alighogy bánták, csak görnyedve dolgoztak tovább. Most egyetlen lélek sincs kint a földeken.

— Menjen szépen haza — mondja a kocsmáros —, akinek pincéje van, most lebúvik oda.

— Maga is oda, Jenő úr?

— Persze hogy, igen.

— Akkor majd ürgének képzelheti magát... Nem fél-e, hogy a sötétben elveszíti az emberi formáját?

— Maga is jobban teszi, ha komolyan veszi, amit mondok.

Lebotorkálnak a falépcsőn, megint a söntés- ben ülnek. Karjára akasztja a kapát, ajtónak indul, de megáll, s a kocsmárosnak fordul:

— Kedves uram, ezen mi nem sokat vitatkozhassunk Akárminő nagy szél fú, elhiszem, hogy térdig érő nagy szél, én mégiscsak úgy tudom magam, mint a szóló egyedül lengő nádszá', aki mellől learatták a nádast. Szegény feleségem fél évre, ahogy megjöttem Szibériából, meghót. Két kicsi fiam egymás után sarlagban. _öreg szüleim már régebben. A sok harangozás meg egyéb elharipdálta a födémét kétfelől. Sok úgysem vót, de még kevesebb hagyódott. Négy hód. Kerek kis négy magyar hód ...

— Azt én mind jól értem, érzem, de ...

— A de az, hogy élni meg muszáj. De hogyan? De minek? Mongyuk, az isten törvényének, az parancsolja, meg az ember szíve itt belül, a tisztességes kínlódás becsülete. Ugye? De elég-e ahhoz, hogy nyitva tartsa az ember a szipákolóját a levegőhöz? Mert mindig ott van: de minek, de kinek? Az üres háztájnak, a bejáró öreg Csepreginének? Egy árva tehenemnek, a hideg dunnyának, kiüresedett, mál- ladvó, tapasztott fészkemnek?

A kocsmáros nagyon félhet', áhítatosan nézi:

— Annak hát. Annak, hogy ilyen szépen elmondhassa. Annak, hogy eggyel többen maradjunk. Eggyel többre osztódjon a szenvedés, hogy jobban viselhessük. Hány éves, ha meg nem sértem, Pesta?

— Már mér sértene? I •hogy ennyi évvel jó ére2 szóló egyedül? Hogy ne k mi után. Ne kellessen se az étel sem. Se cimbora, koskodás, se asszony bőm

— Annak, hogy többet ténjék. Hogy betöltse, ami

— Nem sokat adok én sokra.

Hanem a szeme már g vörös koronggal ég, udva Kapája nyelével az ajtó 1 posan mondogatja:

— Vagyis hogy éppen a nek. Amikor az asszony, hagytak, úgy híjják, mess a szakállas vigéctől tanú árult, míg a csendőrök e hallottam ilyeneket. De az gamtól tudogatom ... Az i szüntelenül csak tépi ma harmadik veszekszik, vere szerzés után veti magát, tud, a hatodik, mint a bare semmit sem tesz szívesen szájához .. . Aki tudja, m egyiket sem teheti, élni a

Most már a kocsmáros ki gal: Hogyan? Mielőtt megü szörnyűségesen azr úton a bömböl, tűz ordít, por üvt egy gránát.

— Jaj — kiált a kocsmŕ pincébe.

— Azért mondom — mos s kapájával a vállán kibalh letesen megy el a kocsma lett, a falu dombjának a országúton, amerre vízfolyás tömött sövényfala alatt. A élénkült tájéknak Indul, a déknek, amerre megjárta ez ahányszor a nyári nap megi ra megyen, ahogyan, amiér nyugodtan fújtató kebelébei lad, fut, mint egyébkor, a a tájék, nem dörög az ágyú Ipoly partján s a híd felől a gépfegyver. De most patt

Akármennyiszer végigélte, mindezt. Már el is feledte, veszi, ahogy a háborúban, amit jelent, hogy esetleg, ii nik meg a villanó tűz, az por, s akkortól vízszintese többi minden. Vagy amit azľ levegőből nem kevesebb Iá kemény kis acélmag az ő ját, átsuhan valamelyik t vagy át se suhan, tovább megbújik valamelyik húsáb

Ismerős akármelyik eset, lük. A nagy zajtól, a túlsá; nősen nem, ha már nem i benne van, belebújva a pal be. Nem tud tartani se a h jától. Nem fél, csak attó letapodják a szépen zöldült lit, s a dörrenés az ismert beássa, a katonák megtaga bolgatásnak okozó gazdája, tője.

Egyesen, semerre se né hogy így lesz-e vajon, min azt tudnia. A víz a füzek csingat hűsen rá, a lombok ge nap barátságosan szíja szőtt ujjasa hátát. Az első két oldalán már észre is integetnek feléje. Kiáltozás nem érti, közbül esik a s: Szilárdan megyen ennek úton, eléri a vashidat. Rálé gasodott gyalogjárón igyek oldalon is meglátja a más golyószalag is egy sor zúdi vérből. A híd vasai kopogni vés jégeső a házfedélen. 1 önkéntelenül vágódik hasra valahogy inkább addig, ami}

Csúcsteljesíti

Szélsebesen rohanok a salakpályán, mindenkit magam mögött hagyok. Hirtelen ezt hallom:

— Ne siess, Kolja. Beszédem van veled ...

Csökkentem a sebességet, hátranézek, hát látom: Petya

Szkvorcov hív.

— Hallgatlak, Petya — mondom — a legnagyobb figyelemmel.

— Mondd, van neked lakásod?

— Van — felelem. — Háromszobás, erkélyes, elsőemeletl.

— No látod. Nekem pedig társbérleti szobám van, az ts a negyedik emeleten.

— Nem volt szerencséd. ..

— Szentigaz. De még lehet. Az igazgató megígérte. „Ha elsőnek futsz a célba — mondta — akkor első helyre teszlek a lakásviszonyaik megjavítását kérvényezők névsorában. Ha második leszel — akkor a második helyre. És így tovább

— Sebaj, Petya — mondom — másodiknak lenni is jobb, mint harmadiknak.

— Te könnyen beszélsz, hiszen háromszobás lakásod van balkonnal meg loggiával. Mi volna, ha barátion kezelnéd az ügyet?

Rendben van. Előreengedtem.

Parkó István:

I 1 h b i i u I snj al II i ( i

( jsa JH w «J SS Ifs B!

____.jjw . Ca ,, .....................................

Koltánfi István: Nemzedékek (A triptychon egy részlete)