Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)

1973-10-15 / 245. szám, hétfő

ö, hová tűnt, forró csillagaival a hűvösen ragyogó éjszaka?

SZ. SZOLOVJEV

, Petrov festőművész a háború második esztendejében kapta meg katonai behívóját a közép-ázsiai nagyvárosban. Petrovot oda evakuálták Moszkvából.

A várostól délre az Aia-Tau hegyvonulatának komor fala magaslott. Korán beköszöntött a tél, már hó borította a hegycsúcsokat. A hideg házakban esténként csönd honolt és sötétség; csupán valahol az ablakok mögött reszkettek a mécsesek. A közvilágítást igen hamar kikapcsolták.

Éjszaka a lombjuk-hullott nyárfák fölött felkelt a hold, átható fényében ilyenkor kísértetiesnek hatott a város.

Petrov egy kis házban lakott a hegyipatak partján. A patak az út mentén kerülte meg a várost; szüntelenül csobogott. Ezt hallotta Petrov éjszakánként; a padlóra terített vékony matracon feküdt a házigazda zongorájánál. A víz csak csobogott a kövek között, a fal túlsó felén a szomszédok tevéje kérődzőit egyre.

A vonat éjszaka indult a városból. A kihalt pályaudvar körül zúgtak a jégborította szilfák. Vaksötét ázsiai éjszaka volt, a vasúti kocsik között hullt a hó.

Petrovot nem kísérte ki senki. Nem hagyott itt barátokat, sem emlékeket, semmit; csupán úgy érezte — életének egy szakasza zárult le. Alig múlt harminc éves, de mert otthontalan volt, úgy gondolta: öreg.

Fölszállt a kocsiba, leült a sarokba, rágyújtott. Az előtérben egy ismeretlen katona búcsúzott egy fiatal asszonytól. Petrov hallotta szavaikat, és furcsa megkönnyebbülést érzett attól, hogy a nő magázta a katonát.

Hangja mély volt, tiszta csengésű; őszinteség áradt belőle. Petrov arra gondolt, hogy az ilyen hangot követni lehetne, mint távolból jövő hívást, követni sivatagokon, vaksötét éjszakákon, jégborította hegyszorosokon át; menni vérző lábbal, és amikor erőnknek végeszakad, fölbukva kúszni, csakhogy megpillantsuk az ajtófélfát s belekapaszkodva mondhassuk: „Itt vagyok... megjöttem... Ne űzzön el!“ Vannak hangok, amelyekben a boldogság ígérete érzik.

Amikor elindult a vonat, Petrov kinézett az ablakon. Sápadt volt az arca, mosolygott, integetett — aztán vége; az ablakra ráterült az éjszaka.

— Ha lesz ideje Moszkvában — kiáltotta az asz- szony végül is a katona után —, hívja föl Mását.

És egy telefonszámot mondott. Petrov sokáig ismételgette magában, majd — mivel emlékezetében nem bízott — föl jegyezte a számot katonai igazolványára.

Utazás közben sokszor kitekintett az ablakon. Sűrű hóba, kékesszürke messzeségbe veszett a távírópóz- nák hosszú sora. A közép-ázsiai város egyre távolabb került, nem volt már hozzá visszatérés. Homályos, valószínűtlen emlékké változott, beolvadt az élet áramlásába, mint ahogy egyetlen végigélt nap is föloldódik a hosszú óv háromszázhatvanöt napja között.

A tél, a tavasz, s az esős nyár harcban telt el. Amikor a német védelmi vonalat Vityebszk mellett áttörték, Petrovot fejsérülés érte.

Három hónapig feküdt a tábori kórházban. Onnét üdülőbe szándékozták küldeni, hogy megerősödjék a súlyos sebesülés után. Petrov kérte, küldjék abba a közép-ázsiai városba, ahonnét bevonult; a város mellett volt egy hegyi üdülő.

A borzás, ősz, öreg orvoson gyűrött volt a vállap: így szólt:

— Kedvesem, gondolja meg! Egy hónapja van. És tíz napját elvenné az oda-vissza utazás.

— Olykor egyetlen nap fölér egy esztendővel — ellenkezett Petrov.

— Vagy úgy... Ha magának különleges oka van rá, hogy odamenjen — dünnyögte az orvos —, én csupán széttárom a karom és beadom a derekam. Moszkván át kellett utaznia. Éjfélkor érkezik a vonat a fővárosba, kora reggel megy tovább a közép-ázsiai város felé. A pályaudvaron kínosan múló éjszaka várt rá.

Petrov jóval Moszkva előtt nyugtalankodni kezdett. Alkonyatkor a vonat szmolenszki földeken robogott át, gázpárával lepte be a nyírfaligeteket. Este sötét nyaralóházak tűntek fel, hófoltok, dérlepte kertek, elmaradt Kuncevo. Majd megjelent a félig elsötétített Moszkva halvány rózsaszíne; végül beúsztak, s az ablak előtt megálltak az éjszakai Belorussz-pályaudvar visszhangos, kihalt peronjai.

Jelena Petrovovna lámpát gyújtott, az ablakhoz lépett, félre húzta a függönyt. A fűtőtestekből áradt a meleg. Moszkva fölé homály borult.

— Nos, tehát... — szólalt meg és szemöldökéhez szorította ujját: így szokott tenni, ha elgondolkozott. — Itt vagyok, ismét Moszkvában, Közép-Ázsia után. A jól ismert ftiunka vár, barátnők: minden úgy, mint régen. Mi mást kívánhatnék!

— Mi mást kívánhatnék? — ismételte meg, azután elhallgatott.

Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Nem törölte le, csak állt és nézett ki az ablakon, Az utcakereszteződésnél a lámpa fénye hirtelen szikrázni kezdett, mint karácsonyfán a csillagszóró.

— Bár tudhatnánk, mit hoz a titokzatos jövő? Mit rejt magában? Nehéz örökké egyedül lenni, mindent úgy nézni, mint ezt az éjszakát, mindenről töprenge ni, és nem mosolyogni senkire, nem tenni kezünket valaki vállára, nem szólni valakihez: „Látod, hogyan hull a hó“.

Az asztalon váratlanul megszólalt a telefon. Fölvette a kagylót. Egy férfihang Mását kérte.

— Mása már nem lakik itt — feíelt Jelena Petrovna —, ki keresi?

— Voltaképpen — mondotta a férfihang elgondolkozva — ő nem is ismer engem. Semmi értelme, hogy megmondjam a nevem.

— Furcsa! — szólalt meg Jelena Petrovna gúnyosan.

— Nagyon is az — hagyta rá a férfihang. — Most érkeztem az arcvonalból.

— No, de mégis, mit mondjak Másának? Nem a bátyja üzent? Ö is a harctéren van.

— Nem, nem ismerem a bátyját — válaszolta a hang, majd elhallgatott.

ember maga! Mikor utazik tovább? ... Nem is tudom, mit gondoljak ... Persze, sajnálom. Súlyos volt a sebe? ... A fején? Az ég szerelmére, maradjon ott a pályaudvaron! Nem járkálhat éjszaka Moszkvában! Nem szabad! Letartóztatják. Igen. hallom ... Beszéljen . ..

A vonal hirtelen megszakadt. Jelena Petrovna lassan letette a kagylót.

— Talán újból fölhív — mondta maga elé; leült az asztalhoz a karosszékbe, talált egy cigarettát, mohón rágyújtott.

Elmúlt egy negyedóra, egy félóra, de senki nem hívta föl. Az óra kettőt ütött.

— Nem, ez lehetetlen! — kiáltotta hangosan és fölpattant —, így megbolondulok.

A szekrényhez sietett, kinyitotta. A kismacska ijedtében a kerevet alá futott. Jelena Petrovna kapkodva fölvette fekete ruháját, s feldöntötte közben az illat- szeres üveget. A cica a heverő alatt csücsült, remePÉTERFI GYULA:

AZ ÜT VÉGÉN

Már gyógyító mérgek őrzik a létem.

Jaj, mennyi van még - hónapok, vagy évek? Magam - tékozló forró lázban éltem és most, hogy az út végére értem, mit láthatok, ha néha visszanézek?

Nem ércbe véstem, csak homokba róttam életről, emberről, mit tudni véltem.

Nem is zsoltárt, csak könnyű dalt daloltam. .. nem is daloltam - én csak fütyürésztem.

Ha sírtam is, vidám grimaszt vágtam és olyan szép volt: mosolyt adva élni.

Könnyű voltam, de népem útján jártam

és volt egy gyönyörű szándékom, szent vágyam:

szerettem volna a jövőt utolérni!

LEA MRÁZOVÁ: Október

gett a vadászó szenvedélytől; kifeszített lábbal igyekezett elkaparintuni a melléje hulló csipkét, könnyű zsebkendőt. Tetszett neki a játék, bár fintorgott é» tüsszögött a tárgyak különös illatától.

Amikor Jelena Petrovna kilépett a házból, az óra elütötte a hármat. A lámpák, s a hó halvány fényében aludt Moszkva.

A Puskin téren katonai őrjárat tartóztatta föl. Megmutatta nekik iratait, s elmondta, hogy férje megsebesült a fronton, átutazik Moszkván, most a Belo- russz-pályaudvaron tartózkodik: találkoznia kell vele. Miközben kiejtette a „férj“ szót, elpirult, de a katonák közül senki nem vette észre.

A katonák topogtak, godolkoztak, majd az őrsparancsnok így szólt:

— Feltételezzük, hogy igazat mond. De Moszkva hadikészültségben van, polgártársnő.

— Már olyan kevés az időm — szólt Jelena Petrovna kétségbeesetten.

— Igaz, ami igaz — dünnyögte a parancsnok —, ha ráérne, letartóztatnánk. így van rendjén.

— No, rajta. Szidorov — mondta beosztottjának —, állítson meg egy autót. -—

Szidorov föltartóztatott egy üres bérkocsit. A parancsnok ellenőrizte a sofőr iratait, valamit beszélt vele, majd Jelena Petrovnához fordult:

— Szálljon be. Szidorov, elmégy a polgártársnővel a pályaudvarra. Ellenőrzésre — tette hozzá mosolyogva. — Egyébként azért, nehogy megint föltartóztassák.

Jelena Petrovna sietve belépett a zűldesszínű pályaudvari váróterembe, s azonmód kapkodnia kellett levegőért, úgy érezte, megáll a szívverése. Ha tehette volna, legszívesebben lehunyja a szemét, a falnak dől, áll és hallgatja, hogy nagymessze finoman lüktet és lüktet valami — talán a pályaudvari csillár lángja, vagy halántékában a vér.

Kimerült emberek aludtak ülve a fapadokon. Egy távolabbi pádon sovány, meggyötört arcú tiszt ült. Bal szemén fekete kötés.

Jelena Petrovna odalépett hozzá és megszólalt:

— Itt vagyok ...

A tiszt gyorsan fölállt.

— Én vagyok... — mondotta Jelena Petrovna és mosolygott. — Maga teljesen olyan, amilyennek képzeltem.

A váróterem megingott körülötte, kimozdult helyéből. Petrov a pádhoz támogatta Jelena Petrovnát, leültette. Egy fölriadt katona odábbhúzta hátizsákját, hogy az asszony kényelmesebben ülhessen.

Jelena Petrovna rápillantott Petrov zavart arcára — kedves volt ez az arc, csaknem teljesen ismerős —, és halkan megkérdezte:

— Érti ezt?

— Nem — válaszolt Petrov —, de szükséges e, hogy értsük?

— Igaz. Mi szükség rá? — helyeselt Jelena Petrovna és fölsóhajtott. — Szegénykém, hogy megijesztettem magát. A két keze akár a jég.

Megfogta a férfi hideg kezét, melengetni kezdte két tenyere között.

— Sokáig ... szólt az asszony, mintha önmagának mondaná.

Petrov hallgatott. Jelena Petrovna hangjából gyöngédség és aggodalom áradt, mint azon a decemberi éjszakán a pályaudvaron, amikor a szél a sivatag felől hordta a havat. Petrov hallgatott, de úgy érezte: már igen sokat, csaknem mindent elmondott Jelena Petrovnának.

A közép-ázsiai város hófehéren fogadta Petrovot; a derült égbolton, mintha tavasz lett volna, vakított a nap. Sűrű hó födte a fák lombját, a kerítéseket, még a távíróhuzalokat Is. A széles utcák csillogtak, mint hótorlaszok között húzódó hegyszorosok: megszámlálhatatlan fehér szikra vibrált. A síma hókristályok a levegőben lebegtek, nem ereszkedtek le a földre.

Az Ala-Tau hegyvonulata a legtisztább kékes jég- ragyogást árasztotta a városra. Néha lavina zúdult le a hegyekben, fölötte fehér hó-füstoszlop gomoly- gott.

Szapora léptű kis szamarak mentek az utcákon, meg-megrázták zúzmarás fülüket. Az öntözőárokban, a jég alatt, csobogott a víz; és mint óriás téli rózsák a rudbeckis bolyhos, hóval lepett, didergő virágai nyíltak a ház előtti kertekben.

Petrov mélyen magába szívta a levegőt, sehogy sem tudott betelni vele. A téli levegőtől ráadásul fejfájást kapott.

Csodálkozva gondolt arra, hogy egy évvel ezelőtt a város komornak és vészterhesnek látszott a szemében. Most pedig makacsul visszatérnek emlékezetébe ugyanilyen derült egek, fagyott lombok illata, évszázados kertek csöndje. Azelőtt nem vette észre őket. Miért nem? Talán, mert egyedül élt és mindig egymagában nézett rájuk. Nein volt mellette meleg kéz, nevető szempár, mélyen csengő hang.

Kívül a városon, az üdülőben lakott, a pompás havasi hidegben, ahol — úgy tetszett — éjszaka megdermednek a csillagok és jégcsapok mögé bújnak el.

Folytonos, könnyű izgalomban múltak napjai. S ez egyre nőtt és valószínűtlen, csaknem elviselhetetlen boldogsággá változott, amikor táviratot hoztak neki. Mindössze három szó volt benne: „Húszadikán érkezem. Várjon.“

A távirat után minden olyan lett, akár a hófúvás, amelyben nem kapunk levegőt; amely elvakít, és fehér szivárvánnyá változtatja a világot.

Éjszakai pályaudvar, a megremegő drága ajak hidege, a hangja, éjszakai út az üdülőbe vadalmafa-erdő- kön át, nehéz tajtékot hányó vízesések zúgása a hó és a széldöntötte fák között. És a csillagok égszínkék ragyogása: lassan gyúltak ki a hegyek fölött, örökkévaló, tündökletes sorokban. És a sivatagi, a hegyi, a téli levegő, amely megcsapta arcukat a szakadék szélén, ahol egy pillanatra megálltak, hogy a csúcsokat nézzék: halvány jeges ragyogással vesztek bele a mérhetetlen éjszakába. És felena Petrovna szavai; csöndesen, csaknem kétségbeeséssel ejtette ki őket:

— Sokáig, sokáig ... Talán örökre.

DALOS LÁSZLÓ fordítása

1973. X. 15.

4

Konsztantyin Pausztovszkij:

Fehér szivárvány

— Akkor hát... Várjak, vagy letegyem a kagylót? — kérdezte Jelena Petrovna.

— Ne tegye le, várjon még! — szólalt meg a hang elhalón. — Vonatérkezés és indulás között tartózkodom Moszkvában. A Belorussz-pályaudvarról beszélek. Nem tudom, sikerül-e végigmondanom. Sorban állnak a fülke előtt.

— Akkor igyekezzék a beszéddel.

Jelena Petrovna ott állt az asztalnál és hallgatta az Ismeretlen hangot. Elkomorodott, majd elmosolyodott. Aztán kinyújtotta karját az ablak felé: a függönyre nagy zajjal és tág szemet meresztve egy szürke kö lyökmacska kapaszkodott föl. Rákiáltott: „Nem hall gatszl Mi van veled?“

— jaj, ezt nem magának mondtam — nevette el magát —, hanem a cicának Hallgatom, bár még mindig nem értek semmit... Igen, igen ... Igaz, ez furcsa ... Talán, jó . .. Nem tudom . . . Mindenre emlékszem: a pályaudvarra, az éjszakára, a szélre. Csak magára nem ... Igazán, a hangomról? ... Különös egy