Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-14 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó
Látogatóban a 65 éves CSONTOS VILMOSNÁL S oha nem jártam nála, s mégis ismerősként köszöntem be hozzá. A lankás hegyoldalba épült szülőfaluja, Gararasalló, a zalabai háza, ahol most él, a sajátos hangulatú táj, mind bennem él: Csontos Vilmos verseit olvasva szívódott belém. Költeményeiben a falusi ember szívedobbanása, évtizedes gond- ja-baja, öröme érződik, s talán ezért kerülnek oly közel hozzánk, mert apáink, nagyapáink élete elevenedik fel belőlük. Amikor túlestünk a hogy vagytok, mi újság szokványos párbeszéden, újra tudatosítom, hogy versei alapján milyen tüzetesen ismerem öt. Ez persze a készülő riportot nehezebbé, s talán érdekesebbé teszi. — Először a költészetét meghatározó élményekről kérdeztem. Tehát az első próbálkozásokra, az akkori gondolatokra, röviden arra a bizonyos miértre vagyok kíváncsi. — Verseimmel tudnék talán a legjobban válaszolni, de megpróbálom mondatokba tömöríteni gondolataimat. Ügy érzem, költészetem forrása és értelme az itt élő magyarság, az egyszerű dolgozó ember. Persze, sokáig tartott, amíg ez megfogalmazódott bennem. Kezdetben ösztönösen, és hadd tegyem hozzá, eléggé kezdetlegesen tettem ezt. Első verseim forrásként buzogtak fel, valami leírhatatlan erő ösztökélt, hogy papírra vessem gondolataimat. Az akkori érzésekről nehéz beszélni, hiszen nem lehet szavakba foglalni azt a szorongást és örömöt, amit akkor éreztem, amikor dr. Kersék közölte első versemet Barsban. Tőle kaptam az első szakirodalmat is, valahol e könyvek olvasása közben éreztem, hogy az ösztönösség lassan tudatossá lesz, nemcsak néztem, hanem egyre inkább láttam is: figyeltem ismerőseim és mások életét, sorsát. Valahogy így kezdődött. Ami a meghatározó élményeket illeti, ezek elsősorban a harmincas évek szociális helyzete, a parasztember, a munkás élete, aztán a háború, a felszabadulást követő jogfosztottság, az ötvenes esztendők országváltoztató lelkesedése, s végül szocialista jelenünk. — Talán nem leszünk ünneprontók, ha elmondjuk, hogy habár költészetét mindannyian becsülik, néhány versét, különösen a fiatalabb évjáratúak legalábbis problematikusnak tartják. — Tudom, hogy ez így van, s ez az észrevétel nem új keletű, hiszen évekkel ezelőtt például Fábry Zoltán is sematikusnak minősítette néhány versemet. Nem mentségeket hozok fel, hanem csupán tényeket említek. Az ötvenes évek elején Bábival, Dénessel, Gyurcsóval és Ozsvalddal csaknem egyszerre indultam. Közel volt még a benesi taposás. S nagyon kellett ide a szó, mondjuk meg nyíltan, a magyar szó is. Mi egy nemzetiség otthonratalá- lását — minden fájdalmával és örömével együtt — igyekeztünk kifejezni. Ne feledje, mozgalmas években éltünk, a falvakban gyökeres változások mentek végbe, s nekünk hatnunk kellett az emberekre egy új, igazabb eszme szolgálatában. Persze, idővel tovább kellett lépni, s itt merülhet fel a kérdés, hogy ez mennyire sikerült költészetemben. — Falun él, a kényszerű elhagyásokat leszámítva, születése óta. Nyilván sokan megkérdezték már, hogy mi ebben a jó és ml a rossz? — Életem, költészetem egyik legfontosabb elvét úgy fogalmaztam meg, hogy a néppel maradni, együtt élni. Életcélom itt teljesedik ki, ahol fizikailag nehezebb a megélhetés. A napi teendő, a mindennapos gond, sok időt, energiát felemészt. Mégsem bánkódom, mert úgy érzem falun a szellemi kiteljesedés megnyugtatóbb, s aztán a tévé, az újságok, a könyvek, s a levelek révén hozzánk is bejön a nagyvilág. EZfl NÉP KÜLDÖTT... — Mit jelent az ön számára a szocialista elkötelezettség fogalma? — Egy régi történettel válaszolok. 1954 decemberében, amikor Bátky László a Fáklyában közölte verseimet, az egyik CSEMADOK-gyűlés után odajött hozzám egy idősebb férfi, kezében a Fáklyával s azt mondta: „te már a mi emberünk vagy, tehát írj ezután is“. A költő, ha valóban az, akkor sajátos eszközeivel országának, népének, s társadalmi rendszerének szószólója. Erőmhöz, tehetségemhez mérten én is igyekeztem szocialista jelenünkről, népemről vallani. — Milyen a kapcsolata az olvasóival? — Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon jó. Tavaly például tizenkét író-olvasó találkozón vettem részt, jólesik a közönség érdeklődése, s különösen az tesz boldoggá, hogy a fiatalok egyre inkább kedvelik a költészetet, keresik a költőkkel való találkozást, Szeretek beszélgetni velük, még akkor is, ha másfajta verseket kedvelnek, mint én, s a költészetről alkotott véleményük sem mindig egyezik, de ez természetes. — Vannak-e kedvenc költői? — Vannak, méghozzá nem is kevesen. Elsőként Illyés Gyulát említem, s aztán a velem rokonlelkű, sokban hasonló sorsú néhai Sinka Istvánt. A hazaiak közül nem sorolok fel neveket, csupán azt mondom el, hogy sok jó hazai verset ismerek és szeretek. Fiatal költőink közül is többet kedvelek, habár nem minden próbálkozásukkal értek egyet. Én azt tartom, hogy a vers akkor teljesíti küldetését, ha — nem középiskolás fokon — érthető, valamiképpen visszhangra talál az olvasóban. Beszélgetésünket a ház melletti kertben folytatjuk. — Nap mint nap itt foglalatoskodom. Itt méhészkedem is. Szeretem ezeket a kedves, apró bogárkákat... Szorgalomban ők a mintaképeim. Megnéztük a gyalupadot is, ahol sok verse született. Aztán a bágyadt szeptemberi napsütésben a közeljövőről beszélgettünk. — Ezekben az években egyre kevesebb verset írok. A ház körüli munka mellett nem sok Időm jut a versírásra, s aztán már az éveimet Is érzem. Olykor fáradt vagyok, s a szívem Is hevesebben dobog ... Jövőre gyermekverseimet szeretném kiadni, ez lenne a tizedik verseskötetem. Aztán még egy gyűjteményes kötetet is tervezek, remélem ennyire még futja egészségemből. Hosszú kézszorítással búcsúzom a hatvanöt éves Csontos Vilmostól. S amint elmarad mellőlem a kapuban integető alakja, majd a zalabai táj is, hirtelen azt veszem észre, hogy a Gyalogút befejező sorait mondom magamban, melyek mélyen vésődtek az emlékezetembe. „A tollforgató embert fokozottabban hevítik az érzelmek. Sokszor kétszeresen érzi a fájdalmat, de örömeit is. Ami társaitól megkülönbözteti, talán az, hogy más bánatát Is érzi, és osztozni tud mások örömében. Az életet nem csupán éli, hanem égi — szinte lobogni tud- ha érzelmei annyira felhevülnek. Akinél hiányzik ez a szenvedélyes láng: hiába ír, író sohasem lesz belőle. Göröngyös gyalogutamat járva gáncsvetőkkel is találkoztam, de nem estem el. A falunak sohasem fordíthatok hátat. Bár itt még Idegenek az új irodalmi áramlatok, becsülik az értelmes szót... Ez a nép küldött engem is — nem hagyhatom cserben“. szilvassy júzsef SEJTEM MÁR Sejtem mór, látom már Üj hajnal jövését: Én senki voltomnak Nagyobbra növését. Rongyos parasztoknak Derültebb orcáját. Látom már éhesek Kezében a fáklyát, Ahogy fénye mellett A sötétből jönnek, Holnap hajnalára Ök is nagyra nőnek! Seitftm már, látom már: Mai uraságok Holnap dideregnek. Nem süt a nap rajok. Új nap lesz az égen. Új világ a földört: Nehéz rabigában Nem lesz, aki nyögjön. Nem lesz, akit rúgnak. Akit eltaposnak.- Sejtem már s várom már, Ez jön, ez o holnap! (Kékestetö, 1944) A PÁRTHOZ Kevés a szó elmondani: tenned Mit kellett évek során át értünk. Az idő falát megrepesztetted. Sötétségből a napfényre léptünk. Hőstettekre új embert neveltél. Bilincset törtél, utat mutattál. Szabadság, élet a te nevednél Kezdődött, mikor zászlót bontottál. Hogy földünk adjon dús termést, vérrel Öntözted, s benne te lettél a mag. Kalászként e kor számunkra érlel, S a világ holnap osztagokba rakl Végtelen idők boltozatára Veti csillogod fénylő sugarát, Alatta már az ember ott látja Győztesen, békén, boldogan - magáti ÖRÖK NYÁRBAN Jött a május, s szemembe nevetett, Virágszirmokból eső hullt reám, Megéreztem, hogy valaki szeret, Magához ölel, megcsókol, vezet,- Május egéről rám hajolt a nyár. A lábam nyomán virág nyílt - bennem Már dús gyümölcsét érlelte a nyár, És pirosodtam és édesedtem, S földre hajoltam, hogy elérhessen,- Könnyen szedhessen, aki megkíván. Azután ősz lett, és tél borult rám, És én nem fáztam, nem dideregtem, A tavasznak, a nyárnak elmúltán Szívemből áradt új meleg hullám: Vert nyár heve - s új érésbe kezdtem. S űzhetett zápor, fagy és jégeső: Szívem győzte a meleg-áradást, S maradt az ágam új rügybe feslő, Lombosodé és gyümölcsöt termő.- És sajnáltam sok meddő - annyi mást. Mert örök nyárban érzi az magát, Gyümölcsöt aki bőséggel terem, S nem jajdul, ha lát fehér zúzmarát,- Mert levele míg elhagyja a fát: Örök nyár dacol - gyökereiben. FEKETE BOJTÁR SINKA ISTVÁN EMLÉKÉNEK Égi mezőkre terelve a nyájt, ott bandukolsz már, fekete bojtár. Ott bandukolsz már, fekete bojtár. Kolompod a vén tejúton kongat, pulikutyád csaholja a holdat. Pulikutyád csaholja a holdat. Nem nézel vissza, minek, hiszen itt alig maradtak igaz híveid. Alig maradtak igaz híveid. Lásd, így járnak mindannyian, akik nyájat terelve furulyáztak itt. Nyájat terelve furulyáztak itt.