Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-23 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

Beszélgetésünk során végig éreztem magamban bizonyos kételyt. Kezemben sűrűn teleírt jegyzetfüzet. Előttem az asztalon fényképek, partitúrák, személyes jellegű és hivatalos levelek, hanglemezek: alkotómunkában és eredményekben gazdag életpálya apró bizonyítékai. Űjra és újra kérdezgettem önmagámtól: lehet-e zeneszerzőről szavakban beszélni, nem képtelenség e mélyreszántó gondolatokról, fájdalmas és örömteli érzésekről néhány kurta soron, oldalon át írni? Jó lenne, ha a magnóról visszajátsz- hatám Eugen Suclioň szavait, s a hanglemezjátszóról felcsendülne a Krútňava, a Svätopluk egy- egy részlete, a Metamorfózisok befejező részének szikrázó, ujjongó E-dur-ja, mellyel a szerző több esztendős megpróbáltatás után az áhított békét köszöntötte. S megszólalhatnának a népdalfeldolgozásai, a BACH című szimfonikus költeményeinek meditáló, vibráló taktusai. így ismernénk meg a szlovák zeneszerző életét, lelkivilágát, neincsak értenénk hanem éreznénk örömét és bánatát...

Születésnapi beszélgetés EUGÉN SUCHOŇ kétszeres állami díjas zeneszerzővel

(Tulajdonképpen izgalmas feladat felidézni a gyermekkori, az ifjú éveket, s visszaemlékezni azokra az impulzusokra, rezdülésekre, melyek az embert egy-egy hivatás, szakma felé sodorják).

— A szlovák fővároshoz közeli Pezi- nokban születtem. Már a szülői házban lehetőségem nyílt zenetanulásra, s így már kilencéves koromban jól zongoráztam és hegedültem. Arra a bizonyos szikrára nem emlékszem, talán nincs is ilyen. Tény, hogy a kisvárosunkban élénk zenei élet folyt. Megszerveztünk egy műkedvelő zenekart, s olyan igényes szerzeményeket is eljátszottunk, mint Beethoven I. szimfóniája és Smetana Ünnepi, C-dur nyitánya. Ekkor kezdtem magam is komponálni. Az első igazi „szerzeményem“ egy sportinduló volt, melyet a pezinoki sportegyesülot részére komponáltam. Ez és a többi szer. zeményem afféle szárnybontogatás volt. 1920-ban beiratkoztam a bratislavai Ze neiskolára, hót évvel később pedig a Zenei Akadémiára, ahol Kafenda pro fesszor növendéke lettem. Innen számi tóm zeneszerzői múltamat. Ezért a? Opus 1. az Adagio zongorára, amelyet 1928-ban komponáltam.

(A zenetörténészek féladata ki mutatni a hasonlóságot Bartók, Kodály, Janáček és- az ön életútjában, szerzeményeiben. Mégis ér dekelne, mi erről az ön vélemé nye?)

— Szinte már közhely, de talán még sem tudatosíthatjuk eléggé, mennyi a közös vonás a cseh, a szlovák és a ma gyár nép történetében. Erre a példák sokaságát lehetne felhozni. Századunk elején a haladó gondolkodású művészek a művészet megújítására törekedtek. Mi a zenéről akartuk lehántani a sok sallangot, közhelyet, megszokást. Másmás körülmények között, s Janáček esetében más időben, — Bartók szavával élve — a tiszta forráshoz, a népi muzsikához fordultunk, s ezek a dallamok csendültek fel átdolgozva később mű veinkben. Persze, ez nem eredményezett egyhangúságot, hiszen a folklór rendkí viil sokszínű, s ezen kívül a morva, a szlovák és a magyar népdalokban van közös vonás, de sok az eltérő, sajátos elem is, ezt annak idején például Bartók ragyogóan bebizonyította volna. Egyetértek abban, hogy a zenetörténészeink időszerű feladata az említett kő zös vonások megvilágítása.

(Kissé furcsa kérdés, mégis engedje meg, hogy feltegyem: miként fogalmazná meg zeneszerzői ' ars poeticáját?)

— Elsősorban népem, nemzetem sor sáról, történelméről és jelenéről szeretnék vallani. Ez a célkitűzésem úgy vé lem jól tükröződik eddigi alkotásaimon A Svätopluk című operám a régmúlt történeti időket idézi, a Kárpátaljai föld siralma című kantátámban a szegény nép évszázados szenvedéseire emlékezem. Az örvény című operám központja újra a nép, a falusi ember, de már más közegben, más korban. További alkotásaimban is a nép érzés- és gondolatvilágát igyekeztem visszaadni.

(Napjaink és közelmúltunk egyik leggyakrabban használt kifejezése a szocialista művész elkötelezettsége. Olvasóink bizonyára kíváncsiak arra, hogy mi az ön véleményé erről a fontos kérdésről.)

— Minden valamirevaló művész népének, társadalmának a szószólója, vagy más szóval: lelkiismerete. Semmiképpen sem közhely, hanem művészeink legnemesebb kötelessége, hogy tehetségével népét, társadalmát szolgálja. E nélkül a művész légüres térben mozog, élete értelmetlen lesz, alkotásai senkiről és senkihez sem szólnak. Számomra a társadalmunk szolgálata mindig fontos ügy volt. Szerzeményeimmel kívül ezt számos funkcióval igyekszem bizonyítani: a Szlovák Zeneszerzők Szövetségében és a Zenei Alapban vezetőségi tag vagyok, egyetemen oktatok, a Szlovák Nemzeti Tanácsban képviselői minőségben dolgozom. Mozgalmas ez az élet, de én csak így tudok élni és alkotni.

(Az utóbbi időben az ifjúságunkról is sokat hallottunk, többek közölt vezető pártszerveink is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Nyilván ön is elgondolkozott az ifjú nemzedék neveléséről, problémáiról).

— Ha lehet ezt így modani, ifjúságpárti vagyok, hiszek az ifjúságban. Fiataljaink műveltek és csak a rosszakaratú ember állíthatja, hogy nem érdekli őket semmi. Hangversenytermeink, színházaink közönségének jelentős része fiatal, s ez nagyon jó jel. Természetesen több problémát is látok. Például nálunk rendkívül hézagos az ifjúság esztétikai nevelése, s gyermekeink

A Svätopluk cínuí opera egyik jelenete a bratislavai várudvaron

zenei oktatása sem kielégítő. Erről legutóbb néhány héttel ezelőtt a szovjet, szlovák és cseh zeneszerzők tátralom- nici szemináriumán beszéltem, ahol rámutattam arra, hogy az oktatás és művelődés szakaszán is kellene egy KGST. Magyar barátaink például világraszóló eredményeket értek el a zeneoktatásban. A mi Időszerű és fontos feladatunk, hogy zeneoktatásunkat a magyar minta alapján szervezzük meg.

(Engedje meg, hogy a magyar kultúrához fűződő kapcsolatairól is megkérdezzük.}

— Gyermekkoromban magyar iskolába kezdtem járni, s ma is jól beszélek magyarul. A magyar irodalmat eredetiben olvasom. Szeretem a magyar kultúrát, nagyra értékelem eredményeit. Becsülöm Bartók és Kodály úttörő munkáját. Bartókot sajnos nem ismertem személyesen, művel, különböző megnyilatkozásai alapján mégis közeli barátomnak tartottam őt. Kodály Zoltánnal többször is találkoztam, mindig élmény volt beszólni vele, hallgatni okos, megfontolt szavait. Végtelenül örültem, hogy 1959-ben, amikor az Örvény című operámat bemutatták Budapesten, személyesen részt vett a bemutatón, s gratulált az előadás után. A mai magyar zenei élet kiválóságai közül is számos jó barátom, ismerősöm van. Érdeklődéssel figyelem a hazai magyar kulturális élet eseményeit is. Rendkívül boldog voltam például, amikor az Aká si mi krásna című szerzeményemet az Ifjú Szívok kitűnő előadásában hallhattam. Kultúránk kölcsönös megismerését célzó igyekezet egyik nemes megnyilvánulását láttam ebben, s úgy hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy kölcsönösen még jobban kell ismernünk egymás kultúráját és kulturális tevékenységét.

(Megvallom, most kissé zavarban vagyok. A 65. születésnapját ünneplő mester, akinek szinte teljes az életműve — további terveiről érdeklődöm.)

—- Gyakran jelentkező betegségem ellenére is bizakodó vagyok. Most fejeztem be legújabb zongoraversenyeimet, melyet Klára Havliková előadóművésznek ajánlottam. Többi alkotásomról még nem szívesen beszélek, mert ezeket még nem fejeztem be. Elégedett ember vagyok: jólesik a társadalmi megbecsülés, a közönség érdeklődése és szeretető. Magánemberként sincs okom panaszra: megértő feleségem van, akinek nagyon sokat köszönhetek, mindig mellettem állt, s igaz társam. Nézze, ezen a fényképen a kisunokám mosolyog, csacsogása nálunk minden borúra derűt hoz.

Már elbúcsúztunk, s gyalogosan igyekeztem a város központja felé, amikor a bevezetőben említett kétely* lassanként feloldódott. Valahol bennem felcsendült a Kárpátaljai nép siralma, s mindjárt rá Kodály Psalmus Hungaricu- sát hallottam. Majd mintha Janáček Líška Bystrouškáját játszották volna, aztán Bartók Román táncainak pergő ritmusa tört fel, utána a Liszt Magyar rapszódiája hullámzott át, s mintegy zárótételként a Felszállott a páva.

S nincs ebben semmi különös. Mint minden igaz művészet, Eugen Suchoň szava és munkája is nemes érzéseket fakaszt. SZILVASSY JÚZSEF

1973. IX. 23.

Böráti beszélgetésben Kodály Zoltánnal