Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-23 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
„DOU ARK APITUl ACID?"... A tőkés pénzvilág figyelme szeptember végén Kenya fővárosa felé fordul. Nairobiban ugyanis összeül a Nemzetközi Valutaalap közgyűlése, hogy megkísérelje új alapokra helyezni a meglehetősen „zilált“ kapitalista valutarendszert. Nyugati bankkörökben felismerték, hogy a jelenlegi rendszer egyáltalán nem felel meg a tőkés államok közötti erőviszonyoknak. A nyugati pénzügyi rendszerben immár hagyományosak a különböző „reformok“, hiszen 1949—1971 között a kapitalista kormányok mintegy 400 alkalommal hajtottak végre devalvációt, vagyis szállították le valutáik árfolyamát. A dollár — amely az eddigi rendszer pillére volt — makacsul ellenállt a valutapiac ingadozásainak. A Nixon kormányzat azonban kénytelen volt kétszer is — 1971 decemberében és 1973 februárjában a dollár leértékeléséhez folyamodni. A dollár tehát mint nemzetközi fizetőeszköz valóban paradox helyzetbe került. Egyrészt még mindig az ún. tartalékvaluta szerepét tölti be a nemzetközi fizetési ügyletekben, ugyanakkor aranyfedezete és vásárlóereje feltartóztathatatlanul csökken. Érdekes követni a dollár „karrierjét“ és közelebbről megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek a lejtőre juttat ták. A dollár „lekörözi“ a fontot Az amerikai dollár nemzetközi helyzetének megszilárdulása az első világháború éveibe nyúlik vissza. A dollár fokozatosan vette át az addig domináló font szerepét, amely 1914-ig korlátlanul uralkodott a nemzetközi pénzpiacon. A font különleges helyzete Nagy-Britannia gazdasági erejéből adódott, hiszen a tőkés világ első államának számított. Ez az időszak volt az ún. arany standardkorszak, amikor a font sterling bármilyen mennyiségben volt aranyra váltható. Az első világháború gazdaságilag kimerítette a szigetországot, ezzel szemben az USA-ban zavartalanul folyt a termelés. Tulajdonképpen ekkor lép színtérre a dollár. Az amerikai kormány hatalmas kölcsönöket folyó sítolt az európai országoknak a háborús károk helyrehozására. Az 1929—33-as gazdasági válság idején tovább romlott a font helyzete, Nagy Britannia 1931-ben az aranystandardrendszer megszűntetésére kényszerült. A londoni tőzsdék szerepét fokozatosan a New York i bankok, a fonttól a váltóbotot pedig a dollár vette át. A második világháború következményei különbözőek a dollár és a font szempontjából. A font helyzete tovább gyengül, a háború költségeinek fedezésére az aranytartalékok eladása válik szükségessé. A dollár előnyösebb helyzete ekkor már nyilvánvaló, hiszen az USA a háború után a világ aranykészletének csaknem 70 százalékával rendelkezett. Ilyen körülmények között elkerülhetetlenné vált egy új nemzetközi valutarendszer megteremtése. Ezt a célt szolgálta az 1944-es Bretton Woods-i konferencia, melynek összehívását az USA szorgalmazta. A konferencián két jelentős pénzügyi intézet: a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank létrehozására került sor. A Nemzetközi Valutaalap formáját tekintve lényegében részvény- társaság, tehát a szavazati jog a részvényalapok nagyságától függ, vagyis eleve a gazdaságilag legerősebb államnak — az USA nak a befolyása alatt áll. A konferencia az egyes valuták között szilárd paritásokat — átváltási árfolyamokat — állapított meg. A dollár mint fizetőeszköz végeredményben egyenrangúvá vált az arannyal, egy unfcia (31,1 gramm) arany árát 35 dollárban határozták meg. A kapitalista világ nagy reményeket fűzött a Bretton Woods-i rendszerhez, stabilitást és a szilárd paritások megőrzését várta tőle. Ez lényegében meg is valósulhatott volna, ha a tagállamok fizetési mérlege kiegyensúlyozott. Viszont ameny- nyiben a fizetési mérleg hiányt mutat, a következő helyzet áll elő konkrétan az USA esetében: az USA-ba exportáló országok dollárban kapják kézhez az amerikai partnertől az exportált áruk értékét. Mivel ez az összeg nagyobb mint az, amelyhez az USA kivitele útján jut, kétségtelen, hogy a dollár elfolyását jelenti az USA-ból a többi kereskedelmi partnerhez. Ezek aztán követelésekkel léphetnek fel, a dollár aranyra váltását követelhetik. Pontosan ez a helyzet állt elő 1971-ben, amikor Nixon „szükségmegold űsként“ felfüggesztette a dollár aranyra váltását, de még ugyanabban az évben bejelentette a dollár leértékelését is. Ok és okozat Az USA fizetési mérlege a világháború éveiben minidig többlettel zárult. Először 1950-ben a koreai háborús kaland évében mutatott deficitet, és ezt követően az ötvenes években tartósan mérleghiányos volt. Ennek az USA számára kedvezőtlen helyzetnek nyomós gazdasági okai voltak. A megismétlődő költségvetési deficitek az európai és japán konkurrencia növekedésének tulajdoníthatók, ugyanüs ezek az országok a háború után éppen amerikai kölcsönökből modern alapokon se- konstrutilták Iparukéi;, japán pl. megelőzte az USA t a gazdasági növekedés ütemében. Az amerikai áru tehát egyre élesebb konkurrenciába ütközött a világpiacokon, a japán áruexpanziónak Washington nem tudott ellenállni, képtelen volt exportját olyan szinten tartani, hogy annak értéke legalább a behozatalét elérje. A külföldi konkurrencia erősödése jól szemlélteti .i tőkés világ- gazdaságban végbemenő erőeltolódásokat. A költségvetési deficitet „duzzasztó“ belső tényezők közül a legfontosabb az amerikai gazdaság militari- zálása, mely szintén jelentős mértékben okolható a mérleghiányért. A külföldön állomásozó katonai alakulatok finanszírozása, a vietnami kalandor háború hatalmas költségvetési kiadásokat jelentett. „Leköszönobert“ a dollár Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a dollár kiváltságos helyzete — amely a második világháborút követő néhány esztendőben még az USA fölényét jelezte a kapitalista világban — ma egyre inkább szűnőben van. A „kemény“ dollár a magasan aktív fizetési mérlegre, a dollár vásárlóerejének stabilitására, az aranyra való közvetlen átválthatóságára támaszkodott. A hatvanas években a gazdasági súlypontok gyökeresen átcsoportosultak. Az USA szembetalálta magát a „tengerentúliakkal“, Japánnal és az Euró pai Gazdasági Közösség tagállamaival. Kénytelen voit tehát „többfrontos“ harcot folytatni, a szocialista és a fejlődő államokkal szembeni diszkriminációs gazdaságpolitikát ne is említsük. Az utóbbi időszak eseményei félreérthetetlenül jelzik, hogy az 1944-ben lefektetett valutarendszer alapjai elavultak, nem felelnek meg a jelenlegi lókés világ gazdasági erőviszonyainak. Olyannyira idejét múlta ez a rendszer, hogy ma a niyugati pénzvilágban is már nyíltan válságáról beszélnek. A válságtünetek főleg 1967-től szembetűnőek. Mindenekelőtt megrendült a dollár iránti bizalom. A nagybankok „pánikszerűen“ menekülnek a „minHa fel akarja kelteni a/, érdeklődésemet, monsieur, más devizát kel) használnia ... (Chicago Sun Times) denható" tengerentúli valutától. Viszont a valutanemek ilyen átözönlése megbontja a valulaegyen- súlyt, devalvációkhoz vezet, veszélyezteti a szilárd átváltási árfolyamokat. Főleg olyan országokban válik rendkívül feszültté a helyzet, ahol pasz- szív a fizetési mérleg. A mai valutaválság kezdetét a font 14 százalékos leértékelése jelentette 1967-ben, majd ezt követte 1969-ben a frank devalválása. A kapitalista valutarendszer fejlődésére azonban legnagyobb hatással a kulcsvaluta — a dollár helyzete van. Ismeretes, a hatvanas évektől az USA-ban katasztrofális költségvetési deficitek korszaka kezdődött. Hatalmas összegű dollárfeleslegek ugrottak ki a külföldi bankok számláin. A „papírpénz“ mennyiségének a növekedése általában a pénz „minőségének“ romlását eredményezi. Nemzetközi szinten ez abban jut kifejezésre, hogy a valuta- tulajdonosok sürgősen igyekeznek megszabadulni „veszélyes“ dollárjaiktól és mindenáron aranyra akarják váltani, minek következtében növekszik az arany dollárban kifejezett ára. A hatvanas évek végén már milliárdokra rúgott az USA dollártartozása a külföldi gazdasági partnerekkel szemben. A dollártartozások szintén a valutakrízist elmélyítő tényezővé váltak. Ez részben külső, részben belső okokkal magyarázható. Legfontosabb belső tényező az inflációs folyamatok elburjánzása az USA-ban és a fizetési mérleg permanens deficitje. A külső tényezők közül különösen kettő bírt jelentős befolyással. Első helyre kívánkozik az ismert De Gaulle i gazdaságpolitika, „az aranyhoz való visszatérés“ agitálása. Ez a politika 1968-ig következetesen érvényesült, az USA kénytelen volt Franciaország dolláraktíváit aranyra váltani, ennek következtében Franciaországba özönlött az arany. Emellett szerepet kapott még a font gyengesége, ingatagsága is. Devalváció — veszélyes megoldás? A pénzegység leértékelésére nehezen szánja rá magát bármely ország, mert ezt követően megindul a spekuláció a feketepiacon. A font és frank leértékelése után Anglia és Franciaország is a behozatalt megnehezítő intézkedéseket foganatosított. Az USA korlátozta tőkekivitelét és harcot indított a behozatali védővámok bevezetéséért. Mindez akadályozza a tőkés gazdasági kapcsolatok liberalizálódását. A valutakrízis tehát már korábban előrevetette árnyékát. A valutarendszer ugyanis olyan mechanizmus, melyen keresztül a gazdasági megrázkódtatások nemzetközi méretben továbbterjednek. A devalváció egyrészt a leértékelést végrehajtó ország konkurrencialehető- ségeit javítja dumping, behozatalkorlátozás és protekcionista vámpolitika bevezetése útján, másrészt viszont az állam gazdasági nehézségeinek terhét az üzleti partnerekre hárítja. A dollár útja a leértékelésig A tőkés világgazdaságon belül a hatvanas évek végén egyre bővültek a gazdasági és üzleti kapcsolatok. Ezzel párhuzamosan az egymás között lebonyolított üzleti forgalom értéke is nőtt, amely mind nagyobb mennyiségű tartalékvaluta megteremtését lette szükségessé a kereskedelmi partnerek számára. Az USA exportjának az importhoz viszonyított alacsonyabb szintje következtében a dollár óriási mennyiségben áramlott külföldre. A külföldi dollártulajdonosok a dollár aranyra váltását követelték az USA-tól, melynek arany- tartalékai ugyancsak kimerültek, hiszen a költségvetés deficitjét sem tudta már arannyal fedezni. Nixonnak döntő lépésekre kellett magát elszánnia. 1968 márciusában felfüggesztette a dollár aranyra való átváltását a hazai piacokon. így felszabadult bizonyos mennyiségű arany egyéb külföldi szükségletekre. Következő lépésként 1971 tavaszán bejelentette a tízszázalékos póloám bevezetését az összes USA-ba behozott külföldi árukra. Ez az intézkedés az USA gazdasági partnereinek általános felháborodását váltotta ki, ugyanis Nixon így akarta a behozatalból származó jövedelmet emelni, vagyis a fizetési mérleghiányt némileg helyrepofozni. Ilyen előzmények után került sor 1971 decemberében a dollár első leértékelésére. A dollárt 7,84 százalékkal értékelték le, vagyis aranyban kifejezve 1 uncia arany ezentúl nem 35, hanem 38 dollárba került. A tőzsdespekulációk, üzletháborúk természetesen ezúttal sem maradtak el, mégis a következő, 1972-es év viszonylag nyugodtnak számított. 1973-ban a vietnami háború befejezése után Nixon ismét a valutarendszerben eszközölt változásokat. 1973 februárjában a dollár újabb 10 százalékos leértékeléséről érkezett hír az USA-ból. Tehát tovább csökkent a dollár aranytartalma, hiszen unciánként az arany 42,22 dollárba került. Ez az intézkedés arról a szándékról tanúskodik, hogy az Egyesült Államok gazdasági problémáit, a háborús túlköltekezés terheit, kereskedelmi mérlegének hatalmasra duzzadt hiányát, árui versenyképességének romlását szövetségesei rovására igyekszik rendezni. Washington ezt az egyoldalú „játékot“ mindaddig folytathatja, amíg tőkés partnerei — más megoldás híján — rá vannak kényszerítve a dolláron nyugvó tőkés pénzügyi rendszer fenntartására. Pillanatnyilag két megoldás mutatkozik, de a jelenlegi viszonyokat tekintve egyik sem ideiális. Sem a dollár felváltása új világpénzzel, sem pedig az aranyhoz való visszatérés. Az USA pedig mindaddig kiváltságos helyzetben marad, amíg a kivezető utat meg- nem találják, hiszen a világ egyetlen országa, amely külföldi kötelezettségeit saját valutájában teljesítheti. Végezetül megállapíthatjuk, hogy az USA jelenlegi gazdasága kétségtelenül gyenge ahhoz, hogy a dolláron nyugvó tőkés valutarendszer normális működését fenntartsa, ám futja erejéből, hogy előnyös helyzetét kihasználva partnerei rovására oldja meg gazdasági problémáit. A dollár leértékelése azonban semmi esetre sem tekinthető végleges megoldásnak. Pontosabban nem lehet megoldás, hiszen az aranyra való átválthatósága megszűnt, nem töltheti be a kulcsvaluta szerepét. A nairobi közgyűlés „ítéletet mond“ a dollár fölött és nyilván kísérletet tesz, hogy megszabja a kapitalista valutarendszer fejlődési irányát az elkövetkező években. Milyen eredménnyel? Nos, rendkívül nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni!... VONYIK ERZSÉBET
