Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-02 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
M int u kacagás rebbent végig a falun a hír, hogy elérkezett a nagy költekezés ideje. A kollektív gazdaság földjeiről elkelt már a sok kövér paprika, piros paradicsom, a kék levelű káposzta, elhordták a fehér tyúkokat, libákat, s a cukorrépáért is jól fizetett a gyár. Az elnök s a könyvelő hajnalban érkezett a bankból; átalvetőben hozták a pénzt a tagságnak. Szombati nap, borús délután. Karikás Ferenc feszesen, komoran ül a könyvelő asztala előtt. A kezét összekulcsolta, mintha imádkozna. Pedig nem templomos ember. Már csak nagy néha jut eszébe az Isten, mint valami fakuló, távolodó emlék. Ö már a lábára állott, biztonságosnak érzi az életét. Talán azért ül most így, mint aki mindjárt megszólal, és elnémul a világ körülötte. De biztonságérzete csak addig tart, míg rá nem kerül a sor az osztásnál. Mert ahogy a könyvelő azt mondja: „Na most, Ferenc, rajtunk a sor“ — megdobban a szíve, dubogni kezd a halántéka s könnyű, jóleső bizsergés fut végig a hátán. Az ő pénzét számolják. A szemüveges könyvelő fürge ujjakkal számol. Kiskereskedő volt, sót, paprikát árult, ért hozzá. Számol, és közben — Karikás nagy rémületére — a mennyezetet, az ablakot nézi. Az ablakon túl az elnök felesége hajlong a kertben, a kiásott tormát gyűjti a kötényébe, azt nézi. Később a menyecske elindul, egyenes derékkal, feszülő mellel, a csípője reng, akár a bölcső, s erről, ki tudja, mi jut eszébe a könyvelőnek. Karikás a vékony, fürge ujjait figyeli, nem tetszik neki, hogy olyan gyorsan számol, és az sem, hogy közben másfelé pillogat. — Nem lehetne lassabban, Szacsvai elvtárs? Vagy esetleg a menyecskét elengedni... hogy menjen dolgára... — szólal meg Karikás. — Hatezer-kétszáznegyven! — mondja válaszként a könyvelő, s bámulja tovább az ablakot. — Számolja meg. — Hő! — rezzen meg Karikás. Pislogni kezd, sóhajt, és mintha templomba lépne, leveszi kalapját. Ennyi pénzt ő még nem látott egy helyen. Még a papnál sem, pedig annak volt pénze. — Mennyi volna? — Hatezer-kétszáznegyven. Számolja meg, s ne jöjjön vissza holnap, hogy hiányzik... Az ember nekigyűrkőzik, mint Toldi Miklós a bikának. De nem tud olyan gyorsan számolni, mint a könyvelő. Az újai vastagok, lusták, bütykösek. Harmincévi szolgálat alatt, míg a papnál a ganét hányta ki az istállóból, nem volt ideje az ujjaira figyelni. Meg a sok kőfejtés, rigolírozás, erdei favágás, napszámoskodás a csontfagyasztó hidegben — mindez odanehezedett a bütykös ujjaiba. Számol az öreg, fél óráig is elpiszmog a rettenetes összeggel. Már verejtékes a homloka. Megszámolja, s hallgat bizonytalankodva. El is menne, meg nem is. A könyvelő észreveszi, hogy tekergeti a nyakát, s megkérdi: — Megvan? Holnap aztán ne sírjon, hogy kevesebb... — Kétszázzal több — vallja be Karikás, olyan hangon, mintha lopott volna. Szacsvai azonban annyira biztos az ujjaiban, hogy azt mondja: — Hát akkor Isten áldja meg, legyen boldog a kétszáz lejével. De ezzel csak megijeszti Karikást. Mert hátha kevesebb, s akkor ő hogy menjen el úgy, hogy többet viszen? — Megszámolom még egyszer ... — De húzódjék innen, oda né, a sarokba, Ferenc bácsi. Mások is jönnek, ne zavarjuk az osztást. Karikás behúzódik a sarokba, leül a padra, kalapját a térde közé veszi, abba számolja a pénzt. Nagyság szerint rakja stószba a bankókat, megnézi, hogy nem hiányzik-e valamelyiknek a sarka, az egyik százast pedig, mivel gyanúsnak látszik, az ablak elé tartja, a világossághoz. — Nem tojás az, Ferenc bácsi, nem kell lámpához tartani. Mennyi van? — Háromszázzal kevesebb. — Menjen már haza, jó ember, ne bolondozzék velem. — Megszámolom még egyszer, Szacsvai elvtárs. — Itt kapja magát az új esztendő. Adja ide azt a pénzt. Álljon ide, s nyissa ki jól a szemét — mondja ingerülten a könyvelő, s kezdi számolni sebesen a pénzt, csak úgy villan a sok kék bankó. Karikásnak káprázik a szeme, s amikor kiderül, hogy a könyvelő nem tévedett, röstelkedve, s ímmel-ámmal megyen ki az ajtón, mert még mindig nincs meggyőződve az elszámolás pontosságáról. öt perc múlva vissza is szól neki: Németh és Szekeres egy nagy földművesszövetkezet irodájában dolgoztak. Nem sokat beszéltek egymással, mert a munka lekötötte mindkettőjüket. Egyik napon estefelé Németh megszólította Szekerest. — Te Pista, megint túlórázol? Szerintem helyesebb lenne, ha az asszony mellett lennél. Tudod az asszony ... — Mit akarsz ezzel mondani? — Az én feleségem ... — Eh, a te feleséged! A közmondás szerint: Pénz olvasva, asszony verve jó ... ! Németh féltékeny természetű volt. Elgondolkodott: Most tréfál ez, vagy valóban oka van rá, hogy így beszéljen? Ideges lett, de nem szólt egy szót sem. Amikor hazafelé ment, találkozott Szekeressel, aki már messziről rákiáltott: — Ej, ej ilyen későn megyünk haza?! — Te, mond csak — mondotta Németh — hogy gondoltad azt a dolgot az asz- szonnyal? — Hogy gondoltam, hogy gondoltam ... ! Siess haza, nincs annak párja, ha éber az emberi Német hét ettől kezdve kínzó féltékenység gyötörte. Ha az asszony később jött haza, faggatta: hol volt, miért nem jött korábban, a faluban pedig minden lépését megfigyelte. Odahaza a villongások egyre-másra követték egymást. Legutóbbi beszélgetésük Szekeressel pedig egyenesen olaj volt a tűzre. — Nem is mondtad, hogy öcséd is van — mondta Szekeres. És milyen jóvágású gyerek ...! — Miket beszélsz? Sohse volt öcsém. És egyébként is honnan veszed ezt a dolgot? — Csak úgy találgatom. Tegnap, amikor mentem haza, egy csinos fiatalemberrel láttam a feleségedet. Szakasztott olyan volt, mint te. Gondoltam, rokon a fiú. Németh úgy érezte kifut a talaj a lába alól. Idegesen összekapkodta asztalán a papírokat és hazarohant. Az asz- szony nem volt otthon. A férfi egyik cigarettát a másik után szívta. Iszonyú érzések gyötörték. Ágaskodott benne az indulat, s egész lényét fájdalmas, végtelen keserű érzés hatotta át. Éppen ki akart nézni az ablakon, hogy jön-e már az asszony, amikor kulcs zörrent a zárban. A felesége érkezett haza. Amikor megpillantotta a férjét ijedten kérdezte. — Hogy kerülsz haza ilyenkor, csak nincs valami baji — Azt neked jobban kellene tudnodl A férfi az ajtóhoz lé»’ és ta a kulcsot. — Most pedig megbwZélj kát „édeskettesben“. Hát 1 ki az a ficsúr ... ? Az asszony a vészjóslóan tőcsengésű kérdés hallatára dermedt. Csomagjait félsze; ben tartotta és egy szó se száján. — Szóval mégiscsak igaz, ba jött a szépasszony ... 1 — De kérlek, azt se tudó szélsz? — Érdekes, milyen feled egyszerre... í Hát én maji lek egy kicsit. Mondd csak, fiú, aki a szoknyád körül ól akivel tegnap is a ház kői tál? Az asszony elpirult és an felháborodást tükrözött. — Nem szégyenled maga csétlen! Az öcsém volt itt t sértem ki a ház elé. — Nekem beszélhetsz, am tudok mindent. De a szarv; gom viselni! Ezt jegyezd me Mária az ajtó felé rohan elállta az útját. — így nem löh^t élni — M. Gyúrók Éva i — Ügy nézem, valahonnan. Karikás legyint elárulja az öregn és elterjed a hír varon, a kertben ja a pénzét, de Hallott ő ? ilye A szeriR. A ku igen lapos mindéi revaló, az alá te alatt sincs, mert a kalapja gyanús, a feje búbján. M „Ott a pénzem!" • bonázva a kalapol — Valami bajoi nedből. — A tavaszon a gyümölcsfaültetésnél volt egy fél normám, azt beszámítottátok? — Mindent beszámítottunk! A vasárnap délutáni alvást is beleszámítottuk! Karikás behúzódik odakint a gépszínbe, letelepszik a vetőgép rádjára — számolni. Elölről kezdi az egészet. Ha hiány van, nem mondhatja a könyvelő, hogy hazamenet az úton vesztette el, mert igazolhatja: „Né, uram, csak idáig mentem, itt voltam húsz lépésnyire, a gépszínben.“ Amikor aztán — fél óra múlva — kénytelen megállapítani, hogy mégiscsak okos ember a könyvelő, biztosan mozog az ujja, megtörli a homlokát, nagyot szusszan, és kihúzza magát. Ogy tetszik neki, hogy ahogy fölegyenesedett, kisebb lett a világ körülötte. „Hazamegyek, és kivágom a töméntelen pénzt az asztalra.“ Mi lesz abból! A felesége, az anyósa, a három fia úgy tekint majd föl rá, mint szent Cecília a jó Istenre. Mindig azt mondták neki: „Te tajdag, te bumfordi, egyebugya, te tökagyú, nézd az élelmesebbjét, mind mozog, és leszedi a tejfelt, csak neked marad mindig a savója!“ Hányszor megalázták, mennyit bántották, mert jó szíve volt, élhetetlen is volt, szegény is volt, s nem acsarkodott a máséra. „Hát most itt az igazság, az én rongyos kabátomnak a nagy belső zsebében!“ Oda dugta a pénzt, meg is lapogatta, el- igazgatta, hogy jó fekvése legyen, s most csak úgy feszül tőle a bal oldala. „Hehe! — kacag magában. — Kibéleltem a kabátomat. Jó kis bélése van, a kiskarcát neki!“ A füle mögül két szivarvéget vesz elő, mert a kövérebbjét — spórolás végett — oda szokta ragasztani a fülének a belső karimájára. Eldörzsöli a markában, újságpapírba facsarja, rágyújt, s elkezd berzenkedni: „Na, most halljam, hogy tagdag, egyebugya, most lám. ki szedi el a tejfelt énelőlem!“ Nézzétek meg, milyen lesz a házam négy hét múlva. Az agyagos földjét bepadoltatom, olyan lesz, akár a tiszleletes úré, csak úgy kopog majd, amikor elunom magam, és hátravetem a kezem, s elkezdek sétálni rajta. A cövekes ágyat a szemétre vetjük. Kihúzom a cöveket a földből, ne virágozzék ott alattam a fűzfa. S a háztetőre kéményt rakatok. Pirosat. Ne gyűljön meg nekem a füst a házban, hogy ha melegedni akarunk, sírni kell hozzá, mintha örökösen halottunk volna. Arra aztán rakjon fészket a gólya!“ A gólya! Ezen elmosolyodik. Hogy eszébe jutott a gólya. Aki sohasem rakott fészket a házára, pedig ifjúkora óta hogy szerette volna. Mert gólya akadt volna, de nem volt kéménye. Sem gémes kútja Sem istállója, hogy legalább a fecskék csiviteltek volna körülötte. Csak a veréb, az gyűlt mindig a padlásra. Igaz, haszna is volt belőlük, mert régen, amikor olyan bizonytalan volt az életük, mint a kutya vacsorája, hatvan verébből kitelt egy gyenge paprikásra való a gyerekeknek, akik örökösen húsért kiabáltak. De most gólya kerül a kéményre. Majd csak akad vagy egy, amelyik nem telepedett meg sehol. Ha más nem, egy árva, özvegy gólya. A baj ellenben az, hogy az asszony költekezni akar. Rádión, függönyökön — s vaskanalakon jártatja az eszét. Nem állhatja már a szájában a fakanalat. Hat darab fakanál van az ajtó belső pártjába szúrva, de neki a % kell, hogy amikor kihúzza, zörögjön az az asztal fiókja. „Na, ezzel még várhatunk. Először a padló, a kémény, aztán ruha, csizma, s majd jövőre megvesszük a vaskanalakat is.“ így vitatkozik magában az asszonnyal, s amikor a ház előtt felrebben az álmodozásból, és zsebéhez kap — nincs sehol a pénz. Mintha meglőtték volna, úgy kap oda másodszor is a szíve tájához. Üres a zsebe. Elsápadva tapogatja végig magát, kifordítja a zsebét, s végül, nagy riadalmában a kalapját is leveszi, abba is belenéz. Nincs a pénz. Elölről kezdi a kutatást. Visszaszúrja a zsebét, begombolja a kabátját, s megmerevedik, behunyja a szemét, még egyszer végiggondolja, hogy indult, mit csinált, hogyan igazgatta el magát, s óvatosan kezd újra kutatni. „Csak lassan, csak nyugodtan, Karikás, mert itt van valahol“ — csillapítja magát, de már remegnek a bütykös ujjai, a lábából elszáll az erő, s négyet ver. „Istei fel hangtalanul, vissza a gépszínb — kérdii valaki, d hogy elkezdje k( S amíg a másik 1 ha keresne valam A gépszínben, i dúlt, ahol a pénzé nappali őr, nagy — Mi baj van K — Nincs semmi — Megijesztett — Nem ... nem — Ülj le, pihen« Karikás nem ül söpri a gépszín fi is, a zsebeit kezd rodik, mert csak a pénzem, s nem rikás, és szikrát — Te, mért nézi — Csak nézlek. — Elkergetlek 1 — Engem? / EÜffgijl
