Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-16 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
ororeníie. :en De 2SÍ, iá* az Ija, színit om 'Olt i a tolja, őst árs sép cső így íen így És íén noituSőt mi11Űtán ;örát liba :ézem 'egrátölhaítés Igeska kisyett inona/an, ette naredzteesz, s a írja rom máItők cözcözska ogy tiire ■ettí Is hén szorezkell És Iték átra ban uta, törtért, és az laplom, " fel- ' — IgenisI — felelte a zoo- chnikus. — Te meg, Iralij, gondos- ydsz a borról. — Ha muszáj, akkor muszáj mondta a főagronómus. — Te, Elizbar, előteremtesz iy kevés különleges minőségű ?nyakot. — Különleges minőségűt a )nyvelőség nem engedélyez • válaszolta a közgazdász. — Akkor háromcsillagosat. ? pedig, Givi, literes tulok- :arvakat hozol. —■ Megszervezzük a dolgot ■ felelte a raktárfőnök. — Te, Gogi, mondod a po- írköszöntőket. — Ebben nem lesz hiba — ílaszolta a főmérnök. — Te faszon, ügyelsz majd arra, hogy mindenki az utolsó cseppig kiigya. — Nem kell aggódnod, ez alól senki sem bújik ki — mondta az igazgatóhelyettes. Az igazgató elégedetten szemügyre vette az egybegyűlteket. — No, akkor azt hiszem, minden készen áll az előadó fogadására ... — Halló, halló! Tbiliszi? — Igen, tessék! — Sürgősen küldjenek orvost. Szívspeciálistát. Helikopterrel! Az előadó a végét járja... Fordította Gellért György František Jiroudek: A FESTŐ ÉS KORA füstöt, meghallottam ti cigányasszony kérő szavát. A mi földrajzi égövünk alatt sok hozzám hasonló embernél még ma is valamiféle sötét titokzatosság meghatározhatatlan érzését kiváltó, dallamos torokhangon mondta: — Adjon szívni. .. — Szívni, én? — kérdeztem) körültekintve, mintha az előbbi szavak mások számára hangzottak volnak el. De nem, kettőnkön kívül nem volt a környéken ember, sőt, a környéken semmilyen olyan ház, kunyhó vagy más hajlék nem volt látható, amely a kunyeráló öregasszony lakhelye lehetett volna. — Adjon —, könyörgött • a cigányusszony, és vontatott, fájdalmas hangja síróssá vált a torkában. — Csak füstszűrös cigarettám van — mondtam. — Nem tudom, hogy ilyet szeretel-e — folytattam, nem is tudatosítva, hogy tegezein a cigányasz. szonyt. Igen, tegeztem, mint gyermekkoromban minden cigányt, fiatalt vagy öreget. Akkor azt természetesnek tartottam, hiszen a cigányokat a többi ember is tegezte, s ha akkor meghallom, hogy valaki egy cigányt magáz, hát kinevetem. — Csak adjon — mondta a cigányasszony, felém nyújtva a kezet. űdanyújtottam neki. Az öregasszony végigtapogatta ujjaival, helyes végét megtalálva leszakította a füstszűrőt, eldobta, és szájába szúrta a cigarettát. Elgondolkoztam a cigányasszonnyal való szokatlan találkozásomon. A földek és rétek kellős közepén mit keres itt ez a vak öregasszony, hogyan került ide, mit akar itt, törtem a fejemet. — Äá — szaladt ki a cigányasszony száján, de aztán elhallgatott, mereven nézett a távolba, vagyis hát a sötétség mélyrétegeibe. Nincs itt emberi lakhely, szőttem tovább gondolataimat, nyugtalanná válva. Valami nem tetszett nekem az egészben. — Tüzet is, fiú, egy kis tüzet — mint a hegedű, jajdult föl fájdalmasan a cigányasszony. ratás után volt. A tájra olyan csend telepedett, hogy csaknem belesajdult a lelkem. A szél szabadon kószált a légben, a gabonaszálak vonóit mér levágták az emberek. Az érett gabona idejére már csak a tarka tar- lóhántás és a hegyes kazlak emlékeztettek. A füvet is régen lekaszálták. Ott is, ahol tövön maradva elkerülte az emberek figyelmét, megsárgult, kókadtan hevert a porban, eső után sóvárogva. Az eperfához mentem, és számba rakva szedtem ágairól termését. Amikor már elég volt, észrevettem, hogy az ujjaim csupa kékek. Régmúlt nyarakra gondolva tudtam, hogy az ajkam is éppen olyan, kékesfekete. Mivel tudtam, hogy mennyire fog az eper, nem is gondoltam a tisztálkodásra. Csupán teljesen öntudatlanul végigszaladtam nyelvemmel az ajkamon; ujjaimat a levelekbe töröltem. így megjelölte« ültem a fa alá. Rajtam kívül egy öreg cigányasszony is ült az eperfa árnyékában. A füvön szétterülő szoknyáját rikító zöld és piros minták díszítették. Hajában mezei virágokból font koszorú. A virágok már elhervadtak. Szemügyre vettem az öregasszonyt. Kezei reszkettek, s a szól ellen fordulva szinte állat módjára fülelt, szimatolt a levegőben. Szemébe néztem és megértettem viselkedését. Az öregasszony vak volt. Alig hogy cigarettára gyújtottam és kifújtam o Iván Babai: — Ottégett! — mondtam hajthatatlanul. — Én vagyok a. Kata — mondta csendesen, fa, j&t lehajtva az öregasszony Nem osztoztam vele tovább Mindketten újra elhallgattunk, és újra ő volt. aki félbeszakította a hallgatást. — Mutassa a kezét, fiú — mondta könyörgöm, kinyújtott kezével a füvön tapogatva maga körül. Szerencsére biztos távolságra ültem a mancsaitól. A cigányasszony térdre emelkedve csúszott felém. Felálltam és néhány oldallépést tettem. Miután észrevette, hogy helyei változtattam, fe- lén fordulva sziszegte a fogai között: — Megjósolom, ml vár magára. — Nem! — kiáltottam, mereven az öregasszonyt figyelve. Amikor aztán mozdulatlanná vált, ogy kicsit megnyugodtam. — Mutassa a kezét — a cigányasszony ismét mintha elsírta volna magát. — Nem kell nekem jósol ni — mondtam. — Ne féljen, ingyen — mondta. — Hogyan akarsz jósolni, amikor nem látsz — mondtam, néhány lépést ismét hátrálva. A tenyérig ellátok — mondta a cigányasz- szony. — Csak mutassa, megjósolom, magának a sorsát — ajánlotta szolgáltatásait, olyan forró, rimánkodó hangon iparkodott meggyőzni, mintha az én beleegyezésemtől függene a saját sorsa is, mintha már örök időktől fogva itt. az eperfa alatt várt volna rám, hálátlanra, aki nem is tudatosítja, hogy keményfejűségéve! milven jóvátehetetlen hibái követ el. — Nem, nem akqrom ismerni a sorsomat! — kiáltottam feldühödve - Hagvj liékén. te vén szörnyeteg! Az öregasszony előre hajolva elcsöndesült, testhelyzetében megmerevedve hosszú percekig csak bámult maga elé. Aztán magához tért. megváltozott hangját alig ismertem fe' — Na, megállj csak! Már ő is tegezett, s ez azt jelentene, n t,v e.- vesztette önuralmát, hogy dühös. Egyébként a falusi cigány nem merészelte letegezni az idegent. Anyanyelvén a szavak áradatát szabadította fel torkából a cigányasszony, amikor elmenteni az eperfa árnyékából. Nem értettem a beszédét, tie éreztem, hogy válogatatlan, durva szavakkal illet. — Nem menekülsz! — kiabálta ismét a mi nyelvünkön.— Ami késik, az nem múlik! — visította utánam fenyegetően, aztán rekedten, ellenszenvesen felnevetett. Futva menekültem onnan, hogy ne halljam az öregasszony eszelős rikoltozását, de az utálatos nevetés karmaival az ingembe kapaszkodott, megfagyasztotta a gerincek környékét, izmaimba fúródott, egyre mélyebbre hatolt, a vérembe keveredett és durva, cinikus igazával mesmérgezte a gondolataimat. Megállás nélkül jártam a tájat, jó darab utat megtettem anélkül, hogy fáradságot éreztem volna. Az volt az érzésem- hogy a magamban hordozott méreg a testre nincs különösebb hatással, csak az ember lelkét öli meg. A testem megállás nélkül törtetett előre, az agy fékező erői nem tudták útját állni a teindult gépezetnek. Nem akarta megérteni a bolond tfe&töm, hogy régen eldöntetett már minden, hogy a törekvés eredménye — bármennyire is látványos —. csak hamis aranyozásnak számít, amely egy pillanatnyi megnyugvást sem hoz számomra, ellenkezőleg: új erőfeszítésekre kényszerít. Azóta bolyongok a vidéken, és az ellenkező serpenyőn egyre több a szorongás. Fordította: Bereck József Meggyújtottam a cigarettáját, aztán egy kissé közelebb hozzá ismét leültem a földre. Cigarettáztunk. Fölöttünk az eperfa lombja susogott. Mindketten sokáig hallgattunk. A cigányasz- szony szólalt meg elsőnek: — Tudom, hova megy és azt is, hogy mi vár ott magára — mondta. — Inkább visszafordulhatna, n$ kísérelje meg kijátszani saját sorsát — folytatta, és elnyomta a cigarettavéget a lábánál heverő görcsös boton. — Bűnhődni fog, ha azt megpróbálja — a hangja fenyegetett. — Tudod, hova megyek? Ugyan, ne beszélj) — mondtam felnevetve. — Tudom, fiú — mondta, komolyan a cigány- asszony. — Hogyan tudhatnád? Hiszen még én sem tudom, hova igyekszem. — De én tudom — mondta titokzatos hangon, és fejével úgy bólogatott, mint egy keleti bölcs.- Ha mindent tudsz, akkor azt mond meg ne kenj, hogy kerülsz ide. Senki sincs itt rajtad kívül, emberi lakhelyet sem látok, magyarázd meg nekem, hogy kerültél ide és mit keresel itt — mondtam. — Én itt otthon vagyok — válaszolta az öregasszony. — Ne hazudj! — Nem hazudok — válaszolta komolyan az öregasszony. — Lajcsi házára még emlékszik? — kérdezte. — A Lajcsi házára? — gondolkoztam el s valami átvillant a tudatomon. — Igen, hallottam róla, de az már nagyon régen volt, egészen kicsi fiú voltam még, felnőtteket hallottam beszélni róla — mondtam. — Itt állt a Lajcsi háza — mondta a cigányasz- szony, a fához közeli térségre mutatva. Abba az irányba néztem, á magas csalán és lapu között tényleg* valamiféle rögöket láttam fe- hérleni. Az alap maradványai is lehettek azok vagy valami más. — Én vagyok a Kata — mondta a cigányasz- szony. Ekkor már világosan kibontakoztak előttem a régmúlt évek eseményei, egy romantikus cigányszerelem tragikus vége, a történet női szereplőjének önkéntes halála. — Fenét! — mondtam. — Hiszen ő Lajcsi házában égett — nevettem fel. • — Nem égett ott — válaszolta a cigányasszony. — Nem égett ott — ismételte meg.
