Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-11 / 216. szám, kedd
ŤE ÉS ÉN (szovjet) Időtlen téma, a klasszikus drámai történetek szerkezete alapján felépített hagyományos szerelmi háromszög: te és én, plusz ő — férj, feleség és a kettőjük barátja. Lehet még ebben a témakörben valami újat mondani, valami újszerű mondanivalóval kiegészíteni a százszor, ezerszer elismételt alapigazságokat? Úgy tűnik, az örökzöld relemről, de nemcsak erről: egy nemzedék, a mai harmincévesek sorsáról, életéről, problémáiról. Az alkotó azt kutatja, hogy a fiatalok egykori elképzelései, vágyai megvalósuitak-e a pályakezdést követő években, a munka kielégíti-e őket. Az elmondottakból kiderül, hogy a film időszerű emberi, társadalmi problémákat vet fel A Te és én című szovjet film egyik jelenete téma még rejt magában kiaknázatlan lehetőségeket, lagaláb- is erre következtethetünk Lart- sza Sepityko filmje láttán. A fiatal szovjet rendezőnő egy tehetséges orvos életútját nyomon követve fejti ki gondolatait az összetett problémáról, keresi a hős belső ellentmondásainak okát. Kifejezi, milyen nagy jelentőségűek az igaz emberi viszonyok életünkben, s mennyire nem könnyű ezeket kialakítani, megteremte ni. Hangsúlyozza az érzelmek fontosságát, rokonszenvesen, emberien, modern megfogalmazásban fejezte ki gondolatait a boldogságot és gyötrelmet egyaránt okozó bonyolult kapcsolatokról. A film vallomás a sze— úgy is mondhatnánk etikai kérdéseket feszeget; nem lélektani dráma, bár az egyének legbensőbb énjét és érzéseit is feltárja, inkább költői alkotás, tele mély gondolatokkal, elmélkedés az élet értelméről, a választott út helyességéről. A modern hangvételű alkotás, persze, nem mentes a hibáktól: a rendezőnő helyenként követ- kezetlen, nem tud mindvégig lendületes ütemet tartani, s ezek a fogyatékosságok gyengítik a film hatását. Legfőbb erénye azonban a szocialista jelen problémáinak az újszerű meglátása, az új arculatú, emberek érzelmi életének a bemutatása — kultiváltan korszerű kifejezési eszközökké' Joachim Hasler rendező a Nászéjszaka esőben és a Forró nyár című produkciók sikerén felbuzdulva, Ne csalj kedves címmel újabb színes, szélesvásznú zenés vígjátékot, könnyű „nyári“ filmet készített. A sok félreértéssel, dallal, tánccal, happy enddel fűszerezett meglehetősen naiv történet egy német kisváros elöljáróiról szól, akiket főleg csak a futball érdekel. A polgármester derék ember, egyetlen hibája, hogy túlságosan szereti a futballcsapatot. A kisvárosba érkező újonnan kinevezett csinos iskolaigazgatónő is igen rendes, neki viszont csak az a hibája, hogy a futballcentrikus polgármestert mindenképpen meg akarja fegyelmezni. Ebből aztán különböző konfliktusok kerekednek. A helyzet végül is odáig fajul, hogy az igazgatónő beleszeret a polgármesterbe ... A szórakoztató DEFA-produk- cióban Frank Schöbel és Chris Doerk népszerű énekespár játsz- sza a főszerepet. Kár, hogy az ígéretesen induló film ellaposodik, vontatottá válik, a félreértések és fordulatok mesterkéltek — s ezekért a hibákért a bőségesen adagolt zene is csak részben kárpótol. Az elefánt, az állatok királya a cirkuszokban mindig attrakciónak számít. Hogy mi mindenre képes ez a hatalmas jószág a porondon — azt talán őserdeibe, hogy filmszalagra rögzítse az elefántok sajátos világát. Alkotócsoportjával bejárta Kenyát, Ugandát, Tanzániát, keresztül-kasul átszelték az ősAz Afrikai elefánt című amerikai film egyik kockája mindenki tudja; de hogy mire képes a szabad természetben — azt csak kevesen tudják, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy eljusson az őserdő sűrű rengetegébe s szemtől szembe kerüljön az elefánttal. Nos, ezzel a csodálatos, egzotikus világgal ismertet meg bennünket az Afrikai elefánt című film, melynek rendezője Simon Trevor (eredetileg őserdei karavánok, az ún. szafári vezetője) útra kelt, behatolt Afrika keleti erdőket, hogy bemutathassák az elefántok életét. Az Afrikai elefánt a külföldi kritikusok véleménye szerint a maga nemében páratlan alkotás A csodálatos színes felvételek csak növelik a dokumenturnfilm művészi értékeit. Aki szereti a természetrajz-, illetve állatfilmeket, az nézze meg a kellemes szórakozást nyújtó filmet, mely egyben óva inti az emberiséget az őserdők becses utódaival szembeni kíméletlen bánásmódtól. AZ ABSZOLÚT NULLA FOK FELÉ Az abszolút nulla fok körüli hőmérsékleten végzett kísérlatek jelentősége egyre növekszik. A csak nagyon alacsony hőmérsékleten fellépő érdekes jelenségek közül a szupravezetés kezd a technikában is szerepet játszani, a hélium szuperfolyékonysága pedig igen érdekes bepillantást enged egy „kvantumfolyadék“ természetébe. De sok jelenség vizsgálatát megkönnyíti, ha a termikus molekuláris mozgásokat lehetőség szerint kikapcsoljuk, s erre csak nagyon alacsony hőmérsékleten van mód. Noha az abszolút nulla fok (a Celsius-féle hőmérsékleti skálán ez a mínusz 273,16 C-foknak felel meg, egyébként a Kelvin-féle hőmérsékleti skála nullpontja) elérése lehetetlen, az említett egyéb okokból régóta folynak kísérletek annak lehető legjobb megközelítésére. Erre az utóbbi években új megoldásokat találtak. A klasszikus módszer szerint — folyékony hélium elpárologtatása csökkentett nyomáson — „normális“ héliummal csak kb. 1 Kelvin-fokig lehet elérni. Amióta a hélium könnyebb izotópját, a He3-at nagyobb mennyiségben tudják előállítani, a határt 0,5 K-fokig lehetett leszorítani. Egy század vagy egy ezred Kelvin-fok eléréséhez azonban más eljárásokat kell alkalmazni, noha az első lehűtéshez — 1 K-fokra, illetve 0,3 K-fokra — az elpárologtatandó hélium még mindig nélkülözhetetlen. Mágneses hűtés Az ennél alacsonyabb hőmérsékletek elérésére szolgáló egyik módszer már meglehetősen régi. Ez az első ízben 1933-ban sikerült „mágneses hűtés“, bizonyos paramágneses kristályok lehűtése a mágneses tér csökkentésével, vagy kikapcsolásával (persze a kristályokat előzőleg minél jobban előhűteni kell). A mágneses térben párhuzamosan rendezett atomi mágneses tengelyek rendjének felbomlása hőmérsékletváltozás nélkül entrópia-emelkedést jelentene (entrópia — termodinamikai állapotfüggvény), és ezért, hacsak hőt nem közlünk a mágnessel, lehűléshez kell hogy vezessen. Ennek a hatásnak a határa, amelyet 1969-ben 0,001 K- fokra sikerült leszorítani, akkor érhető el, ha az atomi mágnesek a mágneses tér eltűnésekor többé már nem bontják meg rendjüket. Mivel az atommagoknál, amelyeknek mágneses momentumai jóval kisebbek, ennek a határnak kereken ezerszeresen mélyebbnek kell lennie, mágneses „maghűtéssel“ is kísérleteztek. Ez valóban sikerre vezetett, de mivel csak a „maghőmérséklet“ süllyedt, a kristályrácsban végbemenő kiegyenlítődés eredményeképpen alig kaptak alacsonyabb hőmérsékletet, mint magával az „atomhűtéssel“. Folyamatos hűtés hígítással A gyakorlatban egy másik eljárás vált fontosabbá, amely a könnyebb, folyékony He3-nak a közönséges Hegben való oldódási hőjét használja fel. Ez az 1965 óta alkalmazott hűtési eljárás azért olyan értékes, mert folyamatos hűtéssé alakítható, míg a mágneses hűtési eljárásokkal csak egyszeri hűtés lehetséges. A hígító-hűtőgépbe egyik oldalról He3-at vezetnek be, amely egy keverőkamrában folyékony Hei-ben oldódik, és ezáltal bekövetkező hígulásával azt lehűti. A műszer másik oldalán a két anyagot elpárogtatással ismét elválasztják egymástól. Ezzel a hígításos eljárással sikerült 0,005 K-fokot elérni, azaz majdnem annyit, mint mágneses hűtéssel. Folyamatos hatása miatt az újabb kísérleteknél egyre inkább ezt az eljárást alkalmazzák. Szilárd hélium A harmadik új eljárás a He3 önmagában való alkalmazásán alapszik. A módszer bevezetését Pomerancsuk szovjet kutató már 1950-ben javasolta, kísérletileg azonban csak 1965-ben «4- került kivitelezni. Ha az eljárás a Hes azon érdekes tulajdonságán alapszik, hogy 0,3 K-fok alatt, szilárd halmazállapotban nagyobb entrópiát, azaz csekélyebb atomi rendezettséget mutat, mint ugyanekkora hőmérsékleten folyékony állapotban. Tehát ha a 0,3 K-fok alá előhűtött He3-ot folyékony állapotban nagy nyomáson adiabatikusan szilárd halmazállapotba viszik át, akkor a hőmérséklet tovább kell hogy csökkenjen, mivel hőmérsékletváltozás nélkül az entrópia nagyobb lenne, ez azonban hőközlés hiányában nem következhet be. E hűtési módszer 0,1 K-fok alatt erőteljesebb hatású, mint a keveréses-hígításos hűtés, de akárcsak a mágneses eljárások, csak egyszeri hűtésre használható. Eddig 0,0025 K-fokot értek el vele. A legalacsonyabb hőmérsékletet, 0,0006 K-fokot a maghűtéssel kombinált mágneses hűtés6 sei sikerült elérni. ELEKTRONSUGÁR AZ IPARBAN Az elektronsugár mindannyiunknak régi ismerőse. Legutóbbi kellemes találkozásunk a televíziózás elterjedésével esett egybe. Televízió- készülékünk képernyője ugyanis a fürge elektronsugár rajzolja fel a gyorsan változó képet. Az alábbiakban azonban azt igyekszünk ecsetelni, miként hatol be ez a sugár az iparba, hogyan érvényesül, mint afféle szerszám. A zokban a gépekben, amelyekben az elektronsugarakat különféle technológiai célokra hasznosítják, gyakorlatilag ugyanazokat az elemeket találhatjuk, mint a tv-képek kirajzolásánál. Természetesen sok mindenben különbség van, de elvileg a legfontosabb különbség magának az elektronsugárnak a jellemzőiben rejlik. A televízió-képcsőben az elektronokat általában 15—20 ezer voltnyl feszültséggel gyorsítják fel, ami meglehetősen nagy ugyan, de a sugáráram legfeljebb egy tízezred amper erősségű. Az elektronsugár által képviselt teljesítmény tehát legfeljebb csak egy-két watt. A készülékhez adott használati utasítás mégis óva int, hogy ha az eltérítés a készülékben nem működik — vagyis éles, világos fénypont látható csak a képcső közepén —, kapcsoljuk ki a készüléket, nehogy a képcső közepén álló elektronsugár a képernyőt kiégesse. Hogyan égetheti ki? Egyszerűen úgy, hogy a nagy sebességgel az ernyőbe állandóan ugyanabba a pontba ütköző összpontosított elektronok az ernyő anyagában lefékeződnek és mozgási energiájuk hőenergiává alakul át. Ez a hőenergia nagyon kicsiny ugyan, de ha a sugár mégis hosszú ideig egy helyen áll, az ernyőt azon a ponton túlmelegítheti, tönkreteheti. Az elektronsugárral tehát anyagokat lehet olvasztani, akár a kohóban. Ha azonban a berendezésbe két egymás mellé helyezett munkadarabot teszünk be és az elektronsugarat a munkadarabok érintkezési vonalára irányítjuk (fókuszáljuk), és a munkadarabokat úgy mozgatjuk, vagy esetleg az elektronsugarakat az eltérítő- tekercsekkel úgy térítjük el, hogy az elektron- sugár a munkadarabok érintkezési vonalát végigjárja, akkor a két darab az érintkezésnél megolvad és összeomlik: tehát Összehegeszthet- jük őket. Az elektronsugár által megömlesztett anyag nagy vákuumban — erősen légritka térben — gyorsan párolog. Megfelelő beállítás esetében ezért az ömledék azonnal el is párolog (természetesen csak ha igen kis mennyiségről van szó). Ha tehát például vékony lemezt teszünk az elektronsugár elé, akkor azt ily módon az elektronsugárral kifúrhatjuk, illetve mozgó darab (vagy mozgó sugár) esetén elvághatjuk, vagyis az elektronsugár segítségével a forgácsoláshoz hasonló műveleteket is végezhetünk. Az elektronsugár segítségével a fentieken kívül zónaolvasztást, vákuumgőzölést stb. is végezhet tünk. Az elektronsugaras módszer a többi hasonló célt szolgáló eljáráshoz képest több olyan előnynyel rendelkezik, amelyek egyre növekvő méretű felhasználását teljes mértékben indokolják. E lőnyei közé tartozik például az, hogy ha olvasztásra használjuk fel, akkor általában viszonylag kis, 10—20 ezer volt gyorsító-feszültségű, de nagy 0,5—100 amper erősségű elektronsugarakat alkalmazhatunk. Az eljárás legfontosabb előnye, hogy igen nagy tisztaságú anyagot kapunk. Magában az elektronsugárban ugyanis nincsen semmi, ami az anyagot elszennyezhetné. Mivel az ömlesztés erősen légritka térben történik, az anyagban levő gázok eltávoznak, és a nem gázalakú szennyezők is könnyebben kiűzhetek belőle, mint más eljárásoknál. Az elektronsugárral a legmagasabb olvadáspontú anyagok is megömleszthetők. jGazdasá- gossági szempontból az a tény is említést érdemel, hogy az elektronsugaras olvasztáskor csak magát a megömlesztendő anyagot hevíti az elektronsugár, és nem kell az egész kemenceteret felhevíteni. Jelenleg az elektronsugaras olvasztást főként olyan anyagok olvasztására alkalmazzák, amelyek magas olvadáspont úak, vagy reaktív anyagok, azaz olyanok, amelyek a légköri gázokkal könnyen vegyülnek, keverednek. M indezek az előnyök az elektronsugaras hegesztésben is érvényesülnek. A hegetz tőberendezésok viszonylag nagy feszült- ségűek: a gyorsítófeszültség 20—100 ezer volt körüli értéke a leggyakoribb; a sugárteljosit- mény 0,5—15 kilowatt körül mozog. Az elektronsugár kis felületre fókuszálható, tehát az úgynevezett teljesítménysűrűség, azaz az egységnyi hatásfelületre eső ieijesítmény igen nagy lehet, akár mintegy 10-ezerszer akkora, mint a villamosív magjában. Ez a nagy teljesítménysűrűség azt eredményezi, hogy a hegesztési folyamat rendkívül gyors lehet. A hegesztési varrat alakja szilárdsági szempontból nagyon kedvező: keresztmetszetét tekintve akár 50—100 szór olyan mély, mint amilyen széles. Egyetlen műveletben — például rozsdamentes acélból — akár 100—150 milliméter vastag lemez is áthegeszthető. Az elektronsugaras megmunkálás még a hegesztésnél is nagyobb teljesítménysűrűséget adó elektronsugár segítségével történik. A korábbiakon túlmenően itt az elektronsugárnak két további előnye is érvényesül: az, hogy az elektronsugár igen kis felületre fókuszálható, átmérője egy ezredmilliméter is lehet, továbbá az, hogy az elektronsugár igen könnyen és igen nagy pontossággal vezérelhető. (dj) 1973. IX. 11. 6 % 0 J FILMEK NE CSALJ, KEDVES (NDK-beli) AFRIKAI ELEFÁNT ____________________________(amerikai)
