Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-01 / 181. szám, szerda
sző 1973. VIII. 1. 5 Háború és hazafiság IC. Szimonov Az utolsó nyár című regényéről K onsztantyin Szimonov új regénye, Az utolsó nyár befejező kötete a második világháborúról szóló trilógiájának. Az előző két kötet. Az élők és holtak, valamint a Nem születünk katonának többször Is megjelent magyarul, és most alkalmunk nyílik kikerekíteni azt a képet, amelyet Szimonov a szemtanú hitelességével és az írásművész értésével a Nagy Honvédő Háború hőseiről alkotott. A csaknem hatszáz oldalas kötetben követni tudjuk Szerpi- lov tábornok, Szincoo őrnagy és a többiek, az előző kötetekben megismertek sorsát, magánéletük gyakorta tragikus fordulásaival, s ugyanakkor bepillanthatunk abba a grandiózus hadműveletbe: hogyan készült fel egy százezres főnyi hadsereg parancsnoksága 1943 nyarán a bjelorusz főváros, Minszk felszabadítására, arra a döntő csapásra, amely a fasiszta német haderőt minden eddigi kezdeményező erejétől megfosztotta, s a leigázott országok felszabadító harcainak kezdetét jelentette. A hatalmas pannó, amit Szimonov a háborús regényirodalomban szinte együdülálló szakmai felkészültséggel állít elénk, óhatatlanul Tolsztoj Hú- ború és békéjére emlékeztet. Korántsem állítom ezzel, hogy Szimonov írásművészete, jellemábrázoló ereje és elbeszélő készsége egyenesen Tolsztoj mellé állítható, de annyi bizonyos, hogy háborús történeteiben a legnagyobb orosz realista kitűnő tanítványának bizonyul. Az utolsó nyár nem drámaian koncentrált regény — balzaci értelemben —, kompozíciója laza, epizódok füzére köti össze a tulajdonképpeni mondanivalót, a nagy csapás előkészítését, mégis regény szerűen érzékeltetni tudja negyvenhárom nyarának történelmi nagyságát, s ebben a tekintetben Tolsztoj Háború és békéjével rokonítható. L apunk nemrég közölte azt a beszélgetést, amelyet Lazar Lazarjov, az APN szerkesztője Szimonovval folyta, lőtt. Ebben' a beszélgetésben szó esik arról, hogy a kritika szerint prózája a tolsztoji hagyományokhoz kapcsolódik, Szimonov válaszában kijelenti, hogy az írók közt a legjobban Tolsztojt szereti. 'íolsztoj művei között pedig a Háború és békét. „Mindig az volt az érzésein — vallja —, hogy Tolsztoj sokkal inkább és sokkal jobban magyarázza meg számomra az embert, mint bárki más. Tolsztojban hiszek a legjobban. Számomra a tolsztoji alkotás a maximális hitelesség. Rajta kívül nem találkoztam mással, aki mélyebben be tudna hatolni az ember érzésvilágába, és ezen keresztül a korszak pszichológiájába, a tömegek, a történelmi események lélektanába. Tolsztoj volt és marad számomra a legnagyobb példakép. És ez, úgy látszik, bizonyos következményeket von maga után. Ha az ember ilyen nagyszerű példaképet lát maga előtt, akkor önkénytelenül is az az érzése, hogy így kell írnia az emberekről, akarva-akaratlan igyekszik felhasználni ezt a már rendelkezésre álló tapasztalatot. Itt olykor előfordulhat az utánzás, de ez sohasem tudatos.“ Pontos meghatározás ez, amihez hozzátehetem, hogy Szimo- novot az utánzás bűnében nem marasztalhatjuk el. A kimeríthetetlen háborús tapasztalatai mellett, amelyeket mint az első vonalakig eljutó haditudósító szerzett, különösen azt tartom érdemének, hogy hősei jellemében, lelki világában mozgató, lelkesítő erővé válik a felismerés: az ellenség mámoros győzelmi hitében megingott. Elszál- lóban győzelmi dicsőségük, ami azonban nem akadályozza meg őket, hogy folytassák a rombolást, védtelen emberek, orvosok, sebesültek, ápolónők tömeges lemészárlását. A negyvenegyben hátrálni kényszerülő szovjet katona tragikus kétségeit felváltja a biztos győzelembe vetett hit. A szovjet katona mindig is tudta, hogy miért kellett végső ereje megfeszítésével keményen harcolnia, a szenvedések leírhatatlan poklát kibírnia, ám most más ült a helyzet, a honvédő harcban kialakult egy új tényező, bátorságának és helytállásának vezérlő eszméje: elűzni hazája földjéről a bitorlót, kikergetni a leigázott országokból, és a végső csapást saját földjén rámérni, eljutni a Harmadik Birodalom szívéig, Berlinig. Még csaknem két esztendei harc áll előtte, még százezrek, milliók életét követeli, hogy a leigázott Európa felszabaduljon, s ebben a felszabadító harcban részt venni nem pusztán katonai kötelesség, hanem a legibensőbb emberi, szívbéli parancs. A trilógia befejező kötetében a parancsnokok, hadsereg, hadosztályok, ezred ek vezetői kerülnek előtérbe. Tudatos írói szándék ez, hiszen a nagyméretű offenzíva gondjait és terheit ők viselik. Szimonov tényekre támaszkodik, példaképek után indul, mégis a képzelet termeli meg a mondanivaló lényegét. Nem akar versenyre kelni a háborús memoárok szerzőivel, regényt ír, melynek hitelét az adja meg, hogy tolsztoji értelemben világos képei vannak az ember jelleméről, az emberek kapcsolatairól, élőén állítja őket elénk egész múltjukkal és jelenük valóságos problémáival. S zimonov könyve nem is szórakoztató olvasmány, mégis nagy olvasótáborral számolhat. A Szovjetunióban érthetően mindenki a kezébe veszi, aki részt vett a harcokban vagy a hátország tenger baját, nélkülözését megszenvedte, szüleit vagy testvéreit elvesztette. A Szovjetunió határain túl és mindenütt, ahol az ember a béke és haladás szolgálatában áll, az olvasó Szimonov háborús trilógiáját az emlékeztető és eszméltető irodalom kimagasló műveként értékeli. A Karlovy Vary-i Porcelán Szakvállalatban a komplex szocialista racionalizációs intézkedések az 1971. évhez viszonyítva csaknem 19 millió koronával fokozták a használati porcelánáruk termelését. Úgyszintén lehetővé tette a munkaerőknek 333 dolgozóval és a költségeknek 17 millió 623 ezer koronával való csökkentését. A Nová Rolé-i üzem 59 országba szállítja gyártmányait. Felvételünkön: Az automatikus villanykemencékben történő színkiégetés a porcelángyártás utolsó műveleteinek egyike (Felvétel: CSTK — J. SarochJ A szokott kritikai gyakorlattól eltérően itt néhány személyes tapasztalatom elmondásával próbálom Szimonov mondanivalójának lényegét érinteni. Az első világháború idején, tizenhétben sorsom a Isonzo mellé sodort, majd tizennyolc őszén Verdun mellett kellett a frontélet keserveit megismernem. A magam és társaim nyomorúságáról írtam a Felkel a nap című regényemben és sok novellámban, de egyik írásomban sem érintettem azokat a tapasztalataimat, amelyeknek emlékeit Szimonov könyve idézi fel bennem. Sem az olasz, sem a nyugati fronton nem láttam az első vonalban tábornokot, de még törzstisztet sem. A karszt biztos sziklafedezékéből a meginduló pergőtűz egyszerre hátrakergette a század egyetlen aktív tisztjét. Verdunnél, amint forró lett a talaj, a század parancsnoka valami hiilést emlegetve meglépett, és rám, a tizenkilenc évesre bízta a megtizedelt legénység sorsát. Az ezredest egyszer láttam — jelentkezésem éjszakáján — messze az első vonal mögött, jól álcázott, kényelmes „bunkerében“. Szimonov könyvében csodálkozva olvasom, hogy egy tábornok az első vonalban személyesen keresi a bűnöst, miért nem kapott a legénység két napig meleg ételt, miután hideg elemózsiája is elfogyott. Ez a gondoskodás és együttérzés, az emberrel való törődésnek ez a megnyilatkozása is — bármily jelentéktelennek tetszik — ott van a harcoló katona hazaiisága indítékainak sorában. Szer pétin tábornok, a regény páratlanul jellemzett főhőse, az offenzíva folyamán elpusztult. Halála megdöbbent, szíven üt, sok olvasó feleslegesnek is tartja. Szimonov nak adok igazat, aki ezzel a halállal mélyebb értelmet ad a történéseknek. (Nem tudok olyan tábornokról, aki az első világháború idején akár az olasz fronton, akár Verdun mellett „hősi“ halált halt volna.) Nettón y esztendővel ezelőtt Isztriában járva elvetődtem a csep p kőbari a ng j ár ól világhíres Posztojnába, az egykori Adels- bergbe. Ott tanyázott — vagy ötven kilométerre a front mögött — a hadosztály parancsnoka, akinek finom porcelánnal, csiszolt üveggel, damasztab- rosszal megterített asztaláról az árkainkig, farkasvermeinkig szálltak a mendemondák. Szeretőiről is, az ott székelő front- színház primadonu áiról. Mindez most felelevenedik bennem, hogy a tábornokok teásbögréiről, pohárnyi pálinkáiról és néhány szem forró krumplijáról olvasok. És újból és újból felmerül bennem a gondolat: bennünket hazug, idegen érdekekért küldtek szenvedni és meghalná. Volt a számmá degradált társaimban is hősiesség — a bajtársiasság és kötelességérzés diktálta beléjük, de egyikük sem érezte azt, hogy az otthonát, a hazáját védi, mint azok a tízmilliók, akik a Nagy Honvédő Háborúban harcoltak és az életüket feláldozták. Számomra ez Szimonov könyvének nagy tanulsága. És tanulság az is, hogy mindenkinek, a legnehezebb napokban is a jövőre kell gondolnia. A fentebb említett Márton elindul című regényemben, Márton, a regény főhőse egy nap rádöbben a háború csődjére, az esztelen, véres összecsapások értelmetlenségére, amelybe a jószándékú embert minduntalan belerántják. És ekkor Ajtay, a halna- gya így vigasztalja: „Ha kikerülünk ebből á vérontásból, majd azért élünk, hogy ne legyen többé háború. Valami ellen csak akkor védekezünk szívvel-lélekkel, ha gyökeréig megismertük és megutáltuk. Azután a békéért és nem a háborúért kell élnünk! Érted, Márton!“ ■ u 1 • A húszas években írtam ezt. Ma is így írnám. EGRI VIKTOR Alekszander Cvetanov, a bulgáriai vidinyei Kliment Ohrid- szki alapiskola negyedik osztályának tanulója nagy szobrász- tehetség. A fiatal képzőművész többnyire idős emberek alakját formálja meg (CSTK — CAF felvétele] Ki ad többet ? Két város versenye # Nyolcvan pontos különbség a „Z"-akcióban • Szót értettek a fiatalokkal • A polgári bizottságok tevékenysége • Már építik a harmadik játszóteret is Ha valaki autón érkezik Želiezovce (Zselíz) városba, s Levice (Léva) felől, akkor bizony bosszankodik, mert a csatornázási munkálatok miatt csak rossz, kavicsos úton, terelő úton juthat be a városközpontba. A sofőr így morgolódik: Legalább bőven szórtak volna a kavics- Jól. Az utas pedig elmélkedik: Mikor ér véget a városrendezés ...? Talán soha. Még az unokáimnak is arról fogok mesélni, hogy volt egyszer egy mezővárosi rangú falucska, abból építették Zselízt, illetve építik még most is . .. Ha viszont megérkezik a városközpontba, s jut ideje arra, hogy Lipovský Michal elvtárssal, a városi nemzeti bizottság elnökével hosszabban elbeszélgessen, legalább fél napot rászán, hogy körülnézzen a városban, megváltozik a véleménye. A LAKOSOK körében, ha szó esik a városrendezésről, a városépítésről, mindig csak ezt lehet hallani: Zselíz egy nagy falu. Felkapja az ember a fejét az ilyen megjegyzésre, mert azt hiszi, hogy nem eléggé szeretik városukat a lakosok. Azután később persze rájön, hogy éppen az ellenkezője igaz. Nagyon is szeretik, azért emlegetik faluként, mert szeretnék, ha minél előbb igazi város lenne. Szeretnék ... és tesznek, cselekednek is ennek érdekében. Néhány év óta Zselíz és öalovo (Nagymegyer) között, mint két hasonló adottságú, lélekszámú város között, szocialista versengés alakult ki. Félévenként szokták ezt a versenyt értékelni. Meghatározott verseny pontok szerint. A legutóbbi értékelés bizonysága: a zselíziek fölényesen vezetnek ebben a versenyben. Egyetlen versenypont az építkezési beruházások munkaszakasza, ahol 87 ponttal a nagy- megyerieké az elsőség. Hét ponttal kevesebbet szereztek a zselíziek. Egyébként minden más munkaszakaszon övék az elsőség. A városszépítés! munkálatok során imponáló elsőséget szereztek: Zselíz 103 pontot, míg Nagymegyer csak 26 pontot. Amíg Zselízen egy lakosra 1034 korona értékű átlagos tel jesítmény jut, addig Nagyme- gyeren csak 263 korona. MÉG AZ EGYÉNI házépítés terén is a zselízieké az elsőség, mert amíg fél év alatt Nagymegyeren 14 házat építettek, addig Zselízen pontosan kétszer annyit, vagyis huszonnyolcat. De más téren is jeleskednek. Vegyük például ezt a verseny pontot: A nemzeti bizottság lakosságtól eredő bevétele, adók és egyebek. Nos, Zselíz 109 pontot kapott, míg Nagymegyer csak 102 pontot. Igen, hát ez nem valami nagy pontkülönbség, de nézzük csak meg a verseny eredményeinek értékelését a „Z“-akció terén. Zselíz 297 pont, Nagymegyer 217. A különbség bizony jelentős. Még így a pontok alapján megítélve is. De ha körülnézünk a városban, látjuk: 2 gyermekjátszóteret létesítettek, megkezdték a harmadik építését, több, különböző helyen bár, de több mint 5000 négyzetméteren parkot létesítettek, átadták rendeltetésének a házgond nokság irodaépületét, az új lakótelep környékének rendezését befejezték. Csenky Dezső vezetésével a technikai szolgáltatás dolgozói a város több pontján is becsületes, jó munkát végeztek. PROBLÉMA viszont maradt éppen elegendő. A város csatornázási munkálatai akadoznak, mert késve szállítják helyszínre a betoncsöveket. Ogy volt, hogy a HRON SZÁLLÖ éttermi részlegét hozzáépítéssel bővíteni fogják. A JEDNOTA fogyasztási szövetkezet azonban késik a terv elkészítésével. így aztán nem csoda, hogy még a szálló neonbetűs felirata is betűhiá* nyosan pislákol esténként. Kijavítására még úgyse futja. De azért nem kedvetlenedtek el a város vezetői. Más akciói szerveztek, az AUTÖSZERVÍZ bővítésének munkálatait. S ne* hogy véletlenül lemaradjanak a versenyben, már elkészítették a CSAD igazgatóságával közösen az új autóbuszmegállók építésé- nek tervét. A problémák ellenére is győztesei viszont a városok közölt? versenynek a zselíziek. Kétség sem férhet hozzá. Hogyan érték el ezt az eredményt? AZ IFJÚSÁG, főleg az ifjúság megnyerésével. így okoskodtak a város vezetői: akié az ifjúság, azé a jövő, márpedig Zselíz * jövő városa. Szót értettek a fia tatokkal. A városszépítési akció során 15 600 munkaórát dolgoz tak le a lakosok, s ebből 11 50U munkaórát a fiatalok. A SZISZ városi bizottsága 'Furcsán elv társ vezetésével ügyesen, min dig a szükségletnek megfele lően szervezte meg a fiatalok brigádmunkáját. Nem egyedül persze, hisz a képviselő-tanítók, Nyustyin Ferenc és Mezőlakg Tibor elvtársak is közreműködtek. Egyébként a brigádmunkák tervezése és szervezése terén Gross Gyula elvtárs irányításával még a lakásépítő szövetkezet vezetősége is jó példával járt a fiatalok előtt. Szóval így - ■ Külön említésre méltó a városrészekben működő polgári bizottságok tevékenysége. A Veľký Dvor-i (nagypusztai) vá rosrész bizottsága Kajan László elvtárs vezetésével úgy szervez te meg a munkálatokat, hogy a lakosok a városszépítés! akció ban 14 360 brigádórát dolgoztak le. Csak Nagypusztán ugy^ bár... Az árokmajori bizottság Fejes László mérnök és felesé ge lelkes szervező munkája nyomán a lakosok segítségével megvalósította a játszótér építését 5460 brigádórás munkával. A Karolína-majorban 6212 órás brigádmunkával szintén játszóteret létesítettek. A mikolai városrész polgári bizottsága is példás tevékenységet fejtett ki, a lakosok a betonozási munkálatok és a tereprendezés sorát, bizonyították, hogy értik a városok közötti verseny jelentőségét. S úgy értelmezik, ahogy kell. ÜGY ÉRTELMEZIK, ahojy kell, mert a verseny lényege, értelme ez a kérdés: Ki ad töb bet? Ki ad többet városának, ki ad többet a köz javára, ki ad többet a jövő számára? A zselíziek pedig tekintet nélkül arra, hogy melyik városrészben laknak, arra törekednek, hogy minél többet adjanak. Mezővárosi rangú falucskából így építik a jövő városát. A nagymegyeriekhez hasonló adottságok közepette. Hasonló lélekszáminal. Csak egy kicsit lelkesebben. A verseny féléves szakaszának értékelése szerint. Lehet, hogy a másik féléves szakaszt a nagymegyeriek nyerik meg. Rajtuk múlik. Szívesen elmennék majd, meglátogatnám őket, írnék róluk. Igazán szí vesen, hisz úgy tudom, hogy egyszerű az ottani városköz pontba bejutni, nem kell előbb terelő úton körbejárni a vá rost. HAJDÚ ANDRÁS
