Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-05 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
Kenneth Madctch fülöp-szigeti riportja Barüanglakók Mindanao szigetén • Akiket őserdők és áthághatatlan hegyek választanak el a civilizált világtól • TcszacSűék között A nap elég gyorsan leáldozott Mindanao sziget trópusi erdőkkel benőtt hegyvonulatai mögött. Az óriásfák árnyékában hamarabb bekövetkezik az alkonyat, amikor a tenger, a partvidék, a földek és falvak még napfényben fürödnek. Belaem a barlang szélén figyelte az éj beálltát és mit sem tudott a külvilágról. A taszadao törzs tagja, itt született, ebben a szűzi őserdőben, ahol máig fennmaradt a kőkorszak. Barlangokban élnek és olyan életmódot folytatnak, mint őseink a kőkorszakban. Belaem jól megtermett, sima izomzatú fiatalember, szinte meztelen. Egyetlen ruházata orchidealevelekből font ágyékkötője. Elmereng a sötétségben ahol tőle 200 méternyire küIlyen kííszerszájuokkal szerzik meg táplálékukat a taszadaók lönös tüzek égnek. Távoli világ (talán az ég — mondogatja magában) jövevényei első ízben jutottak a taszadaók földjére. Ök a Momo Dákéi Divata Taszadai (Taszadaók Nagy Szerencséje Nagy Küldöttének) a barátai, s meghívták őket ide. Belaem a barlang mélyén tűzrakásoknál gubbasztó törzsbelieihez fordul, akik gyökereket pirítanak és levelekbe göngyölt ebihalakat sütnek. — Elődeink meghagyták, hogy sohase hagyjuk el helyeinket. Megmondták, hogy eljön majd egyszer népünk istene, ha itt maradunk. Igazat mondtak, s eljött hozzánk Momo Dakel Divata Taszadai. A levelekkel körülaggatott felesége mellett ülő Mahajag így válaszol: —' „Minden férfinak és nőnek a jobbjával érintenie kell Momo Dákéi Divata Taszadait. Beszéltünk neki házunkról, amikor az erdő szélén találkoztunk vele, s most a nagy nehézségek ellenére eljött hozzánk. Most aztán látjuk, hogy szeret minket. Szeme és füle most velünk van“. — Utóbbi megjegyzését illetően Ma- hajagnak valóban igaza volt, — mondottam Momo Dakel Divata Taszada- Inak, azaz Manuel Elisaldenak, amikor másnap reggel hallgattuk a magnetofonszalagra felvett beszéd fordítását. Egyébként ezt az expedíciót is Manuel Elisalde, a Panamin (a nemzeti kisebbségek ügyeire létesült elnöki bizottság) vezetője szervezte. Első találkozás Már azóta szerettem volna találkozni a taszadaókkal, hogy 1971 júniusában létezésükről tudomást szerzett a világ. Dafál, egy manubo törzsbeli vadász (az egyetlen idegen, akit valaha is láttak a taszadaók), egyszer rávette őket, hogy hagyják el az erdőt és találkozzanak „a nagy emberrel, aki megkedveli őket és segít rajtuk“. Ám senki sem tudta megmondani, hol és hogyan éltek a taszadaók. Még Dafal sem látta hajlékaikat, noha megfordult területükön. Manuel érkezésében a taszadaók elődeik ígéreteinek beteljesülését látták és örültek. Utazásainkra helikoptert használtunk, mert csakis irtványokon tudtunk leszállni. Am irtvány is kevés volt, erdőlrtásra nem volt idő, így abban állapodtunk meg, hogy egy fa koronáján fészek formájában alakítunk ki ideiglenes leszállási teret. így is történt. A fa tövében „úttörőink“ vártak: dr. Saturnino Rebony a Panamintól, Mai Tuan, a tboli törzs főnöke és Igna asszony a manubo blit törzsből, akik a kettős fordításra vállalkoztak. Összesen negyvenen gyűltünk ösz- sze, Egyeseknek táborunkban kellett maradniuk, mások a taszadaóklioz készültek velünk. Ott, a barlangok közelében még egy tábort akartunk ütni, hogy a sok ember el ne riassza a ta- szadaókat. Hol a barlang? Ez a kérdés foglalkoztatott. Röviddel érkezésünk előtt Belaem felkereste fő csoportunkat és közölte, hogy mihelyt Mono Dakel Divata Taszadai „nagy madarával“ leszáll, ő maga vezeti őt és társait a taszadaók „nagy házához“, amely „sem messze, sem közel sincs“. Belaem 'meredek hegynyúlványon vezette maga után a társaságot. Ügyet sem vetve az ösvényre egyenes tartással haladt előre, ügyesen átugrálva a kidőlt fatörzseket. Egy patakhoz értünk, aztán a folyás mentén kőről kőre ugrálva vagy félmérföldnyi utat tettünk meg. Aztán újra kapaszkodni kezdtünk. Belaem megállt, széttekintett, majd felfelé mutatott, egy szürke kopár sziklára. — Itt vannak, — súgta Manuel. Közelebb értünk. Belaem megszólított valakit s egy hang felelt. Beléptünk a kőkorszakba Három sötét barlang ásítozott a sziklában. A legnagyobb, és legalacsonyabb üres volt. A sziklákat kúszó növényzet és fák vették körül. Az egyik barlang egy sziklafokra állva egyetlen ugrással elérhető volt. — Üljünk le, — mondta Manuel a szikla alján, — hadd nézegessenek minket. Üldögéltünk kettesben, mi, az első idegenek ezen a földön, és bámultunk, mintha a képzelet időgépén eljutottunk volna az ember keletkezésének korába. A felső barlangokból sötét szemű, barna arcú, hosszú hajú emberek néztek ránk. Egyesek mosolyogtak, mások kerekre nyílt tekintettel bámultak minket. Egy éltes ember leereszkedett és mellém telepedett. Átölelte a térdem, aztán felvidulva csapkodta. Majd két ágyékkötős fiatal nő ült körül bennünket. Az egyik barlang bejáratánál három év körüli gyermek botladozott, lenn, a szikla alján tíz év körüli szép fiúcska játszadozott. Nemsokára útitársaink — John Lonua, John Nans, Mai és Igna is csatlakoztak hozzánk. A nap vége felé Belaem és két férfi keresett fel minket. Mai és Igna közvetítésével kérdéseket tettünk fel nekik. Mai angolból tbolira fordított, Igna pedig, akinek nyelve egy kicsit hasonlít a taszadaókéra, a taszadaók- nak tolmácsolt. Végül megszereztük az első hézagos információt a törzsről. Belaem ujjain számolva megnevezte a férfiakat, majd a nőket és a gyerekeket. A jelek szerint a taszadaók nem ismerték a számneveket. Belaem azonban 24 férfi nevét sorolta fel, s valóban huszonnégyen voltak. „A mi fér fiaink (tizet sorolt fel) ilyen és ilyenek, közülük (ötöt sorolt fel) ennnyinek és ennyinek van felesége. Gyermekeink többsége fiú. En, Belaem, ní'tlen vagyok, egyes más férfiaknak sincsenek feleségeik. Nincs fivérem, sem nővérem, sem anyám, sem apám“. „Vannak-e itt az erdőben mások, akik szintén hasonlítanak a taszada- ókra? *• „Voltak a szandukik és a taszafan- gok, — mutatott különböző irányba Jó emberek. Bilanqan felesége, Itut, szaiiuki törzsbéli. Bilangan apja ta lálta az erdőben és hazahozta. De nem tudjuk, vannak e most ts ezeken a helyeken emberek. Jó lenne, ha volnának, feleséget találhatnánk köztük. „Milyen régen élnek a barlangokban?“ „Öröktől fogva. Apám apja és annak az apja is itt élt. Nem tudunk más helyet, ahol taszadaók éltek volna __“ „M it esznek és hol találják?“ „Azelőtt hogy Dafál eljött hozzánk (öt éve), fő táplálékunk volt a biking, a vad batáta. Folyóink mindent adtak, ami kellett: ebihalat, békát, rákot, kevés halat. Nem bántottuk az erdei állatokat. Őseink a szarvasok barátai voltak, egy ujjal sem nyúltunk az állatokhoz. Epret és virágokat, vad banánt és hernyókat is gyűjtöttünk. Továbbra is ezt esszük, de van egy új táplálékunk. Dafal tanított meg csapdák készítésére, hogy szarvasokat, vaddisznókat, majmokat és egereket foghassunk. Megtanított minket húsfüstölésre. Ruhát, nyilat és íjat is kaptunk tőle, de nekünk ezek nem kellenek. A barlangban Már sötét volt, amikor a férfiak elmentek. Felülről a gyerekhad zsivaj- gása «hallatszott, tűzrakások fénye lobbant. Reggel visszatértünk a barlangokhoz. Beléptünk. Újra az volt az érzésünk, hogy az emberi nem eredetéhez jutottunk el. Négy méter magas és mintegy 10 méter széles hajlott bejárat 15 méter mély barlangba vezetett. Lenn a mélyben két csoportra oszlottak az emberek, akiket vállig érő kerítés választott el egymástól. Két Ids tűzrakást vettek körül. A kerítéstől balra mint valamilyen fészekben ült Bilangan és felesége, Itut, valamint négy gyermekük: Lolo, Lubu Natok és még egy névtelen kicsi. A többiek a kerítéstől jobbra helyezkedtek el. A falakon nem voltak rajzok és díszítések. A gyerekek vaddisznóagyarakkal és szarvasagancsokkal játszadoztak, egyhelyütt Dafal ajándékai hevertek, de láttunk három kőbaltát is. Olyanok voltak, mint a paleolit korszak bárdolatlan munkaeszközei. Aztán még egy régi alkalmatosságot láttunk: a tűzszerszámukat. Fába vájt lyukba helyezett pálcikát addig forgatnak gyorsan, míg tüzet nem fog. Mezőgazdasági szerszámaik nincsenek, mert a taszadaók nem termesztenek növényt. Ruha gyanánt a falevelek szolgálnak. Nem ismerik a dohányt (talán az egyetlen nép a világon), és az agyagedényt. Edény helyett levelek és kivájt bambusztörzsek szolgálnak. Csapdákat állítanak fel, de nem vadásznak és nem ismerik azt a szót, hogy háború. Igyekeztem óvatosan felvenni válaszaikat, mert tudtam, hogy a taszadaók panaszkodtak Manuelnek, hogy nem tetszik nekik a „hangjukat ellopó kis láda“. A taszadaók mindenkor sötétben térnek haza és három éjszakánál hosz- szabb időre sohasem hagyják el otthonukat. Nincs köztük munkamegosztás, mindenki azt csinál, amit a legjobban tud. Ha kevés az étel, elsőként a gyerekek esznek. A tulajdon is ismeretlen fogalom náluk. Mindenki egyaránt használhatja a kőbaltákat. Egyszer a Panamin szervezet késeket ajándékozott nekik. Egy fennmaradt. Senki sem nyúlt utána. „Mindnyájunknak van egy késünk“, — mondották. „Van főnökötök? — kérdeztem. „Nincs, — felelte Belaem. — Mindent együtt döntünk e{“ Felvételeink később mégis meggyőztek minket, hogy ennek a fiatalembernek nagyobb a befolyása a Tűzcsinálás ősi v tidoo törzsbeliekre, mint bárki másnak. 0 győzte meg uket, hogy találkozzanak Momo Dakel Divata Taszadaival. Másnap reggel Belaem, Bilangan és Lubu meglátogatott minket. Velük volt az a zseblámpa is, amit első találkozásukkor kaptak Manueltől. „Nem világít“ — panaszkodtak a taszadaók. Manuel kicserélte az elemeket, s megmutatta, hogyan kell kezelni a lámpát. Mind a három arca felragyogott, amikor a lámpa újra világított. Belaem azonban elszomorodott, ágiikor egy fadarabra világítva fújni kezdte, de csak nem akart égni... „S mit csinálnak a halottakkal“? „Aki az erdőben halt meg, maradjon is ott. Ha a barlangban hal meg, kivisszük és betakarjuk levelekkel. „Van-e lelke a taszadaóknak?“ „Nem tudjuk. Más életet csak álomban látunk, de azt sem tudjuk, mik az álomképek.“ 1973. VIII. 5. A törzs tagjai barlanglakásaik elüti
