Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)

1973-08-19 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

felemelkednek, odébb :sik. :ni, mért maradt állva, ogy Kocsik kényszerí- gondolta. iljek tőled? — mondta tán eltorzult az arca il verte a katedrát, egfeszültek erős kar­ilt a többiekre nézni, ordítozóval szemben, Ina, de egyedül nem okát látott és szeme ilt. te! akarja — mondta va­in többen is mondták, ingszőró hangja volt. sgcsuklott, és érezte, trted! Fel! — Kocsik ;orítö röhögéssel örült. jdötí. □ndta Kocsik, amikor helyére ment. Böször- az üres katedra elölt, úgy tönt, az izmai az olajos fekete pad- ilan céllal megpróbált nyezetről. Megszámol- voft. ilálta. kozol? ittanni próbált, de ez yél Kiesve szédelgett alálta végre. Különös Hogy egyáltalán van n pókhálót és akkor m volt ez. Látta, hogy és nem érdekelte to- 5 soha ilyen világosan ) olyan egyszerű volt 3m lett volna, és ezt venni. ebegett a tanár felett, és az óra felett, és 3m levegőjében, ahogy És legfeljebb a nagy­aki azt mondta, hogy neg ha a nap zsákba ső lesz, és még sok ználatra. A működésre figyelmeztették láza- n jutott, hogy folytat- inetben. rákövetkezőben is. És ilytak, az órák — a ltak közülük, és Ko- i így lett a lényegte­(gessé. Természetesen egyedül ment haza. A fiúk közül néhányan, akik vele egy irányban lak­tak, táskájukat lóbálva mentek előtte és farral verték le egymást a járdáról. Amikor ők is eltűntek, Böszörményit már semmi sem emlé­keztette az Iskolára. Mindaz, ami történt, el­veszett az utca zajában és az ebéd gondola­tában. Ha gondolt volna a működésre, akkor sem hitte volna el, hogy ő volt az, aki a ka­tedra előtt parancsra emelgette a trottyát. Másnap Kocsik eszébe juttatott mindent. Ki­tartása, amivel együgyű játékát erőszakolta, meglepő volt és kedvezőtlen diagnózisra ad­hatott okot. De ilyet nem keresett senki. Min­den fiú örült annak, hogy Kocsik nem éppen vele foglalkozik, és így az egész osztály bol­dog volt. Még zajonghattak is, szinte szaba­don. Csak arra vigyáztak, hogy Kocsik hall­hassa saját hangját. Tudták, hogy ez fontos neki. Szép, majdnem közös örömük nem tartott sokáig, mert Böszörményi új társai közt töltött második napját nem felejtette el: hazament, ós harmadnap nem ment iskolába. Amikor otthonról elindult, csak azt tudta, hogy hová nem megy. Pedig valahányszor erre gondolt, megijedt elhatározásától. Elveszítette a kötelességteljesítés bárgyú nyugalmát, amit most fedezett fel, hogy okát megszüntette. A város közepén domb emelkedett, fűvel, fákkal, zölden. Sokszor látta, majd minden utcából láthatta, és furcsa volt a domb a vá­ros közepén. Anélkül, hogy rászánta volna magát, a hágós utcákon ment felfelé. Itt nem járt villamos, és kevesebb volt az ember is, akik elől mulasztását rejteni akarta, hogy el­felejthesse. Az utca lépcsőben végződött, és Böszörményi szaladva jutott fel a tetőre, amit immár célnak tekintett és sietett elérni, pedig nem tudta, mit kezdjen vele. Kifújta magát és szétnézett. Tornyok álltak a falak között, és néhány utca látni engedte magát. Ezek sugárirányúak voltak egy vélt központhoz képest, amelyben Böszörményi he­lyezkedett el. Nem ismerte fel helyzetét, és még ha tudta is, hogy az utcáknak ez a ki­tárulkozása csak őt illetheti, nem tulajdonított ennek jelentőséget, mint ahogy nem is volt ennek semmi jelentősége. Fázott. Pedig a tavasz nem fukarkodott a nap melegével. Szeretett volna valakinek mon­dani valamit. Erdőt látott a városon túl. A bomló rügyek és csupasz ágak szürke tömegét fehéren nyíló vad gyümölcsfák tarkították. Eszébe jutott a piaci fényképész. Annak is van egy darab erdeje papírból meg desz­kából, egy lyukkal, ahol, aki fizet, kidughatja a fejét, mintha nyakig bokorban lenne; vagy a vadászruha mögé áll és a szarvasra céloz, mert egy kitömött szarvasa is van a fényké­pésznek, kerekeken. Abban az erdőben biztosan vannak szarva­sok. Barnák, dísztelenek és szépek. És néma bölcsességükben nem akarnak folyton monda­ni valamit. És nem parancsolnak. És ezt mind nem igényük a tudás mások feletti hatalma. Böszörményi megnézte a toronyórát, aztán az órarendjét, és nagy kerülővel hazaindult. A következő napon megkereste az erdőt. Né­hány marék sót vitt magával, egy tisztáson újságpapírra rakta, félrehúzódott, és várta a szarvasokat. Egy hétig mindennap kijárt. Az utcák koc­kakövei rácsként feküdtek előtte a város szé­léig, és meghatározták a léptei, hosszát. Sie­tett, mellélépett, a bokája megbicsaklott. — Na, gyere szépen —, mondta az apja egy reggelen, amikor a só már a táskájában volt, és indulni akart. — Igen — mondta Böszörményi. — Veled megyek. Levelet kaptam az igaz­gatótól. Kész — gondolta Böszörményi. A szarvasok nem jöttek. Nem jöhettek. És vannak bizonyos szabályok, Tudta, hogy vannak bizonyos sza­bályok, de hogy más szabályoknak is lenniök keli, abban reménykedett. Az apja kopogott, az igazgató kitárta az ajtót. — Szabályzatunk értelmében... — mondta az igazgató. — Nem tudtam róla — mondta az apa. — Hogy képzelted ezt, fiam — mondta az igazgató. — Tulajdonképpen mit gondoltál? Tulajdonképpen mi akarsz te lenni, fiam? — Szarvas — mondta Böszörményi. — Tessék? Mit mondtál? Tessék ... — mond­ta az apának. — Hát ez az. — Nem értem — mondta az apa. — Hát ez az — mondta megint az igazgató. — Hát tessék... Meg kell vizsgáltatni. Érti, kérem? De a szabályzat értelmében akkor is kizárjuk, sőt annál inkább kizárjuk. — Matatni kezdte a papírjait, és mert az apa és Bö­szörményi még mindig ott álltak, szólt hát hozzájuk. — Igen, igen — mondta. — Fel­tétlenül. EL 'O 4Ž i— N tn _3 >— V *<D a. cn 'flj V) o — Édes Istenem, Szűz Má­riám ... — mondogatta a kis­lány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán fel- emelkedett, és a baba fölé ha­jolt. — Aludj, egyetlenem ... nincs semmi baji — Hejjj... — Kint a fiú ki­köpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. — Nyisd ki!... — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, ar­cát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyílott ujjal közül figyelte a fiút. — Nyisd ki! . .. Bezárta, a jó istenit... Nyisd ki az ajtót, te .. .1 A lányka a négyszög oldalá­hoz szaladt, és a lábával eltö­rölte egy darabon a felrajzolt vonalat. — Jaj, dehogy zártam ... De­hogy zártam!... Ott dögölj meg, ahol — Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred ... — Majd lefektetlek én, le­fektetlek én, megállj... — Ne kiabálj, az Isten sze­relméért ... Guere, levetkőztet­lek ... vagy ... -- tántorogva közele­dett a nyíláshoz, de mielőtt be­lépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szek­rényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. — Megint a szekrényen jössz be... A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak. — . . Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már .. . — laj, Teremtőm — mondta a kislány, és magú elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. — Mars!... — Segítek, csak ne kia­bálj ... felébred a kicsi... gyere szépen ... Egészen a f iú mellé lépett... Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást néz­ték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. — Most akard levenni a ka­bátomat . . . Kabát nem volt rajta, az in géért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le ... — Feküdjek le, mi? ... — jaj, Istenem, miért teszel tönkre — aztán vékony gye­rekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjaiba temette, és zokogott. Ha valaki messziről meghallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végig­jajgatod az utcát, hogy meg­vertelek ... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abba­hagyni. — Hagyj engem, hagyj en­gem ... — Fogd be a szád ... — Hagyj engem, hagyj en­gem ... A fiú odatámolygott hozzá. —-• Elhallgatsz végre ...? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. A hajamat kell fogni — sut­togta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a má­sik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. — Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és össze szorított öklökkel védekezett. — Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érin­tetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ül­tek a homloka alatt, mintha odalopták volna. — Fáj! — kiáltozott a kis­lány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorítás­ból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mel­lett, és szemei egészen meg­szűkültek. Aztán elindult a lány után. — Bestia ... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábaik alatt fel­gyűr ődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. — A gyermek! A kislány megtantorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvá­gódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegze­tet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra: — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karjait a feje alá tette, és dörmögue, érthetetlen motyogva lehunyta a szemeit. A kislány megigazgatta a ha­ját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nad­rágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. — Nincs semmi — mondta halkan —, nincs neki pénze és kezébe temette az arcát. fS

Next

/
Oldalképek
Tartalom