Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-12 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
Jevgenyij Vinokurov: GONDOLATOK A KÖLTÉSZETRŐL 1973. Vili. 12. Kétféle költő van. Az egyik megpróbál műsok vedréből vizet meríteni. A másik megkeresi a helyet, ahol kutat áshat magának. A kölcsönvett víz nem tart sokáig, a kút viszont mindvégig vizet ad. Mit sem ér megjegyezni mások metaforáit — a forrást kell megtalálni. Vannak költők, akik kizárólag ritka és drága fémeket — krómot, nikkelt stb. — ötvöznek egybe. Csakhogy híjával vannak egy egyszerű és közönséges fémnek, a vasnak, s az ötvözet így nem olyan értékes, mintha vasat is tartalmazna. A költőnek boldognak kell lennie. A boldogság — vagyis inkább a boldogság érzete — ez a költő természetes állapota. A költő akkor ír, amikor úgy érzi, boldog. Elegendő a boldogság egy heves rohama és máris kész a lírai költemény. De miként érezzük át a boldogságot? Ritka pillanat ez, amely a költő egész szervezetét, egész ideg- rendszerét megrázkódtatja. Az összes többi mesterségektől eltérően a költő csak lázas állapotban kezd dolgozni, amikor a boldogság betegségétől szenved. Olvastam Igor Tamm akadémikus cikkét az elméleti fizika jövőjéről. A szerző elmondja, hogy a tudósok véleménye szerint új fizikai elmélet van megszületőben, amely magyarázatot ad majd arra a hatalmas méretű, mostanáig felhalmozott tényanyagra, amelynek az értelmezésére a jelenleg elfogadott elmélet alkalmatlan. A meglévő világszemlélet elégtelen. Egyes tudósok szerint az új elmélet csak a jövő században fog megjelenni. Tamm akadémikus másként vélekedik, szerinte ez jóval hamarabb bekövetkezik. Cikke végén a Nobel-díjas Igor Tamm ezt írja: „Legforróbb óhajom, hogy megérjem azt a napot, amikor az új fizikai elmélet létrejön, s ráadásul, hogy meg is tudjam érteni“. Vagyis Tamm még csak abban sem biztos, hogy megérti majd ezt az elméletet. Ez a mi világunk mégiscsak összetett, gondoltam magamban. El kell ismernünk, hngy jó néhány olyan, összekuszálódott kérdést ismerünk, amelyet a közönséges kulcsok nem nyitnak. De különbség van összetettség és összetettség között. Az egyik a gondolatgazdagságból fakad, abból, hogy a vizsgált tárgy maga sem egyszerű; a másik viszont a hamis, színlelt összetettség. Előfordul, hogy az olvasó, még ha szellemi embernek is tekinti magát, enged a hamis összetettség kísértésének. Tetszik neki. Ilyen esetben azonban mit sem ért meg az efféle költő túlcifrázott alkotásaiból. Közép- iskolás ész beérheti hasonló „összetettséggel“, amely mindig az üresség álcázásának egyik módja. Hemingway ezeket mondja: „Figyeljétek meg, hogy ha egy szerző világosan ír, legkisebb hamisítását is mindenki észreveszi. Ha viszont ködbe burkolózik, hogy megkerülje az egyenes beszédet, már nem olyan könnyű kihámozni a csalást.“ Az ember kedvet érez magában, hogy odaszóljon az ilyen szerzőknek: hagyják már abba a komédiázást, tessék egy darab papír, írják le kereken és becsületesen, amit mondani akarnak. Akkor derül csak ki, hogy nincs mondanivalójuk. Az irodalomban minden a gondolaton keresztül fejeződik ki. Az érzelem is. A gondolatban megtestesülve jut el az érzelem az olvasókhoz. Másként nem is lehetséges. A tiszta érzelem hiánytalanul kifejeződhet, ha meglengetjük a karunkat. Amikor költeményt olvasunk, a gondolatot bontjuk ki belőle, bármennyire felfokozott érzelmi állapotban is írta meg a szerző. A szenvedély, mondja Pascal, a gondolat izgalmi állapota. Ilérakleitosz azt hirdette, hogy a delphoi jósda nem is fedi fel, nem is rejti el a titkot, hanem jelek útján tudósít. Így van ez a költővel is. A költő „jelek útján tudósít“, vagyis képekkel, s a képeknek köszönhető az, amit közöl, látható és sokrétű, mögöttes és a mélybe hatoló jelentésre tesz szert. Vannak néha egészen rövid költemények, amelyek hatalmas árnyékot vetnek. Ilyen Lermontov verse, a Vitorla, Tutcsev Ciceró, Puskin A próféta, Szvetlov Granada című költeménye. És előfordul, hogy néha egy egész versrengetegnek nincs árnyéka, pontosabban csupán parányi, gyöngye árnyékot vet. A verskészítés szakmai színvonala manapság magasabb, mint bármikor. Ezzel mindenki tisztában van. Szép számmal akadnak formai szempontból szilárd, jól megépített versek, amelyek azonban teljességgel hatástalanok. Elérkezettnek látszik az idő, hogy elgondolkozzunk azon, miben különbözik egymástól a költő és a versfaragó. Ogy hiszem, a különbségek száma igen nagy, közülük egyelőre csupán egyről szeretnék szólni. Kornej Csukovszkij írta egyszer, hogy a költő a „tartós és fanatikus gondolattal“ születik. Egész életén át ezzel a gondolattal viaskodik és szüntelenül megpróbálja —, hogy úgy mondjam — „képekben megfogalmazni“. Ebből a gondolatból származik egy költő valamennyi művének belső egysége, ami nélkül az egész darabokra hullana és nem keltené a teljesség érzetét. A költő csak azt ragadja ki a jelenségek végtelen világából, ami rokonságot tart ezzel a gondolattal — ez az a fonal, amely megakadályozza, hogy eiltévelyedjék a tények és események között. A versfaragó nem tudja a világot valamely központi gondolat birtokában szemlélni. Bármiről ír, ide-oda kapkod, nem tud válogatni. Ezért aztán az egyedi egyedi marad. Mintha minden költeményét villanylámpa- elem táplálná. A költő valamennyi verse viszont egyazon magas feszültségű vezetékre van kapcsolva. Költő az, akinek saját hipotézise van á világról és az életről, aki egy jelenség mélyén máris felismeri azt, ami talán csak tíz év múlva válik nyilvánvalóvá. A versfaragó, e gondolat híján, szívesen karol fel bármely új divatot vagy irányzatot. A költő olvasása bizonyos erőfeszítést igényel, mert a gondolat a mélyben húzódik. Az az író, akinek a hálóján csak a tény akad fenn, nem író. Van naiv, banális és leíró realizmus is. Ennek az iskolának a képviselője olyan, mintha valaki végtelen harisnyát kötne. Nem erőlteti meg az agyát, csupán leírja azt, amit lát. De tetszés szerint sorakoztathatjuk a tényeket a tények egy része agyonüti a másikat, kölcsönösen megcáfolják egymást. „A megismerés, amely akként akarja birtokba venni a tényeket, amint vannak, ellentmondásba kerül önmagával.“ — Hegelnek ez a gondolata megtalálható Lenin filozófiai füzeteiben. És mellette Lenin megjegyzése: „Nagyon igaz!“ , Az igazi költészet csodálatos ajándéka, hogy általa egészként látjuk a világot. Annak viszont, aki tényeket leltároz, a világ csupán összefüggéstelen részletek halmaza. A központi gondolat belülről világítja meg az egész költeményt. A költőnek valamely eszményt kell maga elé tűznie, másként unalmas, közönséges és szürke lesz, amit alkot. „Nem az a dolgunk, hogy érzéketlenül megfigyeljünk (tényeket gyűjtsünk), a magasabb általánosítás prototípusait kell keresnünk az életben“. Hasznára válna egyné mely termékeny költőnek, ha eltöprengene Alekszej Tolsztojnak ezen a gondolatán. A művész léte a múlttal való kölcsönhatásban valósul meg. Nem kell kívül lenni a múlton, sem pedig a múltban lenni, alkalmasnak kell lenni a múlttal való vitára, a vele való kap» csolatra, a múlt folytatására, a múlttal, a hagyománnyal való dialektikus kölcsönhatásra, szeretni kell és küzdeni kell vele, röviden két irányban, kétféleképpen kell hozzá viszonyulni. Ha a költő szembeszáll a rutinnal, ha visz- szaveti a konvencionális veszélyét, ha legyőzi a tehetetlenséget, alig megkezdett gondolatokat bonthat ki, folytatja mindazt, ami érték és amit elfogad, egyszóval valamely hagyományt. Párbeszédet kell folytatni a múlttal, másként nem tartható ébren a hagyomány. Nagy tehetség és erő kell ahhoz, hogy valaki hagyományos legyen. Ha nincs ez a nagy erő, a költő leszorul az útról, félre kell állnia. A főút másfele halad, vagyis még életében mindenki elfelejti. Költői merészség és erő kell hozzá, hogy valaki csatlakozzék egy hagyományhoz. A gyenge nem kapcsolódhat be az egykori Nagy Költők beszélgetésébe, mert ehhez legalábbis bizonyos fokig otthonosan kell mozognia gondolataik között, az övékéhez mér hető ereje kell legyen. „Ez a költő a hagyományt követi“ — a legnagyobb dicséret ez, azt jelenti, hogy mint a vontató, tovább húzza a folytonosság szálát, tehát a hajó halad és fejlődés van. Minél mélyebben gyökerezik az ember a hagyományban, annál nagyobb költő, annál erősebb lényegileg annál szükségesebb, ekevasa pedig annál mélyebben fúródik a földbe. (H. A. fordítása) (Megjelent az Ouvres et opinions című folyóiratban) A Szakszervezetek Házának nézőtere a Jókai-napok megnyitóján A CSEMADOK gaböíkovói (bősi) helyi szervezetének színjátszói Bogoszlavszkij—Dihovicsnij: Nászutazás című zenés vígjátékában A CSEMADOK Rimavská Sobota-i (rimaszombati/ helyi szervezetének színjátszói Siposs Jenő: Tülekedők című szatirikus vígjátékában I A tíz hapig tarló kulturális seregszemle zárórésze: Jókai Mór szobrának megkoszorúzása (TÖTHPÁL GYULA FELVÉTELEI)
