Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-08 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

íTeff a h elverő n. Az ablak előtt egy fehérre festett virágállvány volt néhány virággal. A sötétzöld aszparágusz úgy folyt a rádióra, mintha le akarná nyelni. Az egyik sarokban a kályha gubbantott, a másikban egy új könyvszekrény tele könyvekkel.

Verseket olvastak. A fiú keze a lány térdén nyugodott. Közben észrevette, hogy a lány sokat mozgolódik. Hirtelen becsukta a könyvet, a lányra nézett. Figyelte minden mozdulatát.

— Miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte. — Álmos vagy? Ne félj, holnap alhatsz egész nap. Szomorkodni akkor is ráérünk, ha már elváltunk.

Éjjel tizenkettőre járhatott az idő. A hold a függöny résein át világította meg a szobáj. A csendet csak a mulatságból hazatérő jókedvű emberek dúdolása zavarta meg.

— Légy szíves, húzd le a redőnyt — mondta Gyöngyi halkan, hogy föl ne éb résszé a szomszéd szobában alvó szülőket. A fiú nemcsak a zöld redőnyt húzta le, hanem a villanyt is lekattintotta. Erre a lány fölállt, menni akart, de a fiú elkapta kezét, lehúzta őt a pamlag- ra, hosszan, forrón szájon csókolta. A lányt hirtelen furcsa félelem fogta el. Olyan érzése támadt, hogy egy harmadik személy is van a szobában. Sőt, már látta is azt a harmadikat. Talpig feketébe öltözött alak állt a heverő fölött. A fiú szorosan átfogta derekát, hátra hajtotta fejét. A lány szédült, de Gyöngyi már csak azt a fekete alakot látta. Félelme egyre fokozódott és végül ájultam maradt a fiú karjai között.

A nap már ragyogóan sütött, amikor Gyöngyi kinyitotta szemét. Fehér köpenyes orvos állt az ágya előtt.

— Hol vagyok? — kiáltotta rémülten. — Szeretett volna felugrani, de nagyon gyenge volt. A kezét sem bírta felemelni.

Kapott ©gy injekciót.

Korán ébredt. Viszonylag tűrhetően érezte magát. Már tudta, hogy kórházban fekszik. Ismét bejött az orvos, megfogta pulzusát. Beszélgettek is, de később Gyöngyi csak arra emlékezett, az orvos valami naplóról beszélt neki.

— Amíg itt lesz kislány, naplót is írhat. Lesz rá elég ideje.

Dudás Teréz:

sikerült is összemelegednie egy szőke lánnyal'

Amikor megtudtam, elhatároztam, hogy kikaparom a szemét. Aztán úgy döntöttem, fütyülök rá. Szakítok vele.

Június 10 én

A szeptemberi nap sugarai gyengén melegítettek. A fák rozsdavőrös lombjait megritkította az őszi szél.

Ilyen szomorú őszi délután volt, éppen csomagoltam, készültem az iskolába, amikor beállított a postás. Egy táviratot hozott. Egyetlen mondat volt mindössze: „Sanyit autószerencsétlenség érte, meghalt, gyere a temetésre“ — a qyá- szoló család."

Rémülten kaptam a homlokomhoz. Aztán zokogva borultam az asztalra.

Szakítottam, most már igazán szakítottam.

Június 19 én

A temetésre elég későn érkeztem. Edit, volt Iskolatársam fogadott elsőként hófehér ruhában. Együtt mentünk be a szobába, ahol Sanyi feküdt koszorú- és virághalmok között bearanyozott koporsóban. Némán álltam a ravatala mellett, az arcát néztem, nagy fekete szemét szerettem volna látni. Szinte könyörögtem magamban, nézzen rám. hadd lássam még egyszer a szemét. Zsebkendővel fogtam be a számat, a szememből peregtek a könnyek.

Valaki hangosan felzokogott. Föl tekintettem. A halott fejénél apró ember térdelt a virágok között ráborulva a koporsóra. Sanyi anyja jött be kisírt szemmel, megérintette a férjét.

Hangosan zokogott a szoba, zokogtak a rózsák, szegfűk, a koszorúk, az égő gyertyák. Kint zokogtak a fák. zokogott az egész falu.

Egy idősebb asszony bevitt a másik szobába. Fehér ruhába öltöztettek. Kezembe egy kis tányért adtak, amin rozmaringkoszorú volt.

Megkezdődött a temetési szertartás. Engem a szülők mellé állítottak. Hat fehérbe öltözött lány és hat feketeruhás fiú vitte a koporsót. Én mint valami elárvult menyasszony a koporsó előtt mentem.

— Ez a hely téged illet — mondta sírva egy öregasszony. — Te voltál Sa- 'hyi kedvese. Errefelé ez a szokás. Sanyi szülej is erre kérnek. Ha már életében nem lehetett vőlegénv. legalább holtan legyen.

Furcsa, eddig nem tapasztalt érzés fogott eJ. „Szinte gyereklányként vagyok egyszerre menyasszony és özvegy" — gondoltam. Szó nélkül teljesítettem kérését. Amikor Sanyit leengedték a sírba, az asszony halkan a fülembe súgta: „Édes lányom, most dobd be a rozmaringkoszorút.“

télykertben sétáltunk. Röplabdáztunk is.

Valaki hátulról befogta a szemem.

— Ne hülyéskedjetek — szóltam ingerülten — s rácsaptam az ismeretlen kézre. Mindjárt meg is bántam, mert megláttam Editet.

— Ne haragudj! Azt hittem, valaki közülünk hülyéskedik.

— Az előbb találkoztam Mátéval — kezdte hadarva — ő újságolta, hogy itt vagytok. Egyébként most jöttem munkából. \

— Te már dolgozol?

— Persze. Már egy éve könyvelő vagyok ... de ne haragudj, már mennem is kell. Estére moziba megyek. Gyere te is, jó filmet játszanak. Akkor majd elbeszélgetünk.

Július 13-án

A mozi bejárata előtt nagy volt a tolongás. A diákok kettesével álltak sorban a szemmel láthatóan ideges csoport- vezető felügyelete alatt.

— Jó estét Gyöngyike — szólt valaki oldalról s a kezét nyújtotta.

Lacj volt. A halott fiú bátyja. Ezúttal már civilben.

— Jó estét — viszonoztam kissé megszeppenve, közben a tömeggel sodródtunk befelé a moziba.

— Szeretnék veled beszélni — mondta alig hallhatóan a férfi, nehogy túl nagy feltűnést keltsen a diákok között.

Meglepett ez a közlés, éreztem, elpirulok. Tétováztam, nem tudtam, mit válaszoljak.

— Nem tudom, mikor leszek szabad. Talán holnap délután.

— Tudod mit, eljövök érted — mondta még halkabban.

Utolsót csengettek a mozi bejáratánál.

Sokáig nem tudtam elaludni. Azon törtem a fejem, mit akarhat tőlem. Hiszen alig ismerem. Annyit tudok róla, hogy nősülni készül.

Július 21-én

Vasárnap volt. Selyem nyári ruhát vettem fel. A hajúmat a vállamra engedtem. Amikor elkészültem, az ablak elé álltam. Kínos lassúsággal múlott az idő.

Mit mondjak neki, ha megérkezik. Végig sem gondolhattam a dolgot, megláttam őt a kapuban.

Mintha évek óta ismertük volna egymást. Kézen akart fogni, de az utolsó pillanatban észbe kaptam: megláthatnak a tanárok.

Tetszett a takaros kis udvar, amelyen keresztül Laci az előszobába vezetett. Az előszobának üvegfalai voltak. Az ablak alatt műanyagabrosszal leterített asztal. Laci a konyhából kihozott két széket Zavaromban a virágokat nézegettem. Apró termetű, vékony asszonyka nyitott be talpig feketében. Rögtön megismert.

szilvafákat odakint. Laci a szobából fényképalbumot hozott ki. Jó ideig nézegettük. Laci a családjáról meg a rokonairól beszélt. Sanyi fényképe is előkerült. Ugyanaz, amelyből nekem is adott egyet. Sokáig hallgattunk. |ónéhányszor felálltam, hogy már indulok, de Laci kedves marasztalásának nem tudtam ellentállni.

Aztán egy váratlan pillanatban átfogta a nyakam, s megcsókolt.

Az ablak előtt egy férfi jött, hangosan beszélt a kutyához.

Június 3-án

Megfogadtam az orvos tanácsát, de csak most érzem magam olyan erősnek, hogy valamit is leírjak. Állítólag már három hete fekszem ezen az ágyon. De az is lehet, hogy már három éve. Ki tudja?!

Első találkozásunkkor alig váltottunk néhány szót Sanyival. Csak néztük egymást szótlanul. Amikor elváltunk, szinte lepkekönnyűnek éreztem magam. Azután többször találkoztunk. Egyre jobban éreztem, hogy szeretem őt. A tanulásban is erőt jelentett. Kapcsolatunkról — noha titkolni akartuk —- a szülei is csakhamar tudomást szereztek.

Egy alkalommal a randevúnkra, nem tudom miért, a bátyját is magával hozta. Nagyon hasonlítottak egymásra. Szinte csak annyi különbség volt köztük, hogy Lacinak az arca kissé barázdált, férfiasabb volt. Katonaruhát viselt. Komolyságát sűrű bajsza még jobban kihangsúlyozta. A tekintetében azonban volt valami kedves szelídség.

Ez már a búcsüestünk előtt történt. Sanyi őt is hívta, de valamivel kimentette magát. Az ördög tudja miért, de egy kissé csalódottnak éreztem magam.

A búcsúesten sokat táncoltam Sanyival. Vigasztalhatott, hogy mi már nem válunk el, holnap is velünk jön. mert nagyon kiváncsi „a falunkra“.

El is jött. A falubeli lányok körülugrálták őt, mint a kecskék. Hamarosan

És én bedobtam. Valami akkor törött össze bennem ...

lúlius 3-án

Két év múlt el a temetés óta...

Július 5 én

Autóbuszunk vidáman suhant a nyári hajnalban. Hangoskodó kis csoport foglalt helyet az autóbusz hátsó részében, csupa jókedvű cimbora, osztálytárs. Valaki elkiáltotta magát: „Gyerekek megérkeztünk“!

És mi, „gyerekek" libasorban kiballagtunk az autóbuszból. Tágra nyílt szemmel bámultuk a kastélyt, amelynek teteje olyan gyönyörűen csillogott, mintha aranypénzt szórtak volna rá, gótikus tornyai a sűrű lombú fák közül törtek az ég felé.

— Miért csapnak ilyen nagy zajt? — kérdezte rosszkedvűen a tanárunk. — Csend legyen végre? A fiúk a földszinten, a lányok az első emeleten laknaik.

Már az első nap fele letelt. Az út is elég hosszú volt. Ügy döntöttünk Géiza bácsival, az állami gazdaság csoportvezetőjével, hogy ma már nem megyünk sehová. Holnaptól kezdve azonban már reggel hatkor ébresztő, hogy jókor kint legyünk a mezőn. Ha viszont elromlana az idő, akkor a gazdasági udvaron csinálunk valamit. A két hetet ki kell használni.

Ebéd után a virágokkal pompázó kasSzomorúan, kissé reszkető hangon üdvözölt. Az asztalra egy üveg likőrt és süteményt tett. Tele töltötte a poharakat, kedvesen megkínált és kiment.

— Sokat dolgoztok ugye? Látom a kezeden. — mondta Laci és megsimogat- ta a kezem. — Viszont szépen lebarnultál.

— Olyan fekete vagyok már, mint egy néger. Szégyenlem is magam.

— Meddig lesztek még itt?

— Még két hétig.

— Jó lenne gyakrabban találkozni. Mit szólsz hozzá?

— Hát... ha neked van időd, nem bánom — vontain- meg a vállam —, de mit szól majd a kedvesed? Hallottam, hogy nősülsz . . .

— Örökké pletykáznak a faluban. Persze udvarolgatok ide-oda. A múltkorában volt is nálunk egy lány, nyilván arról beszélnek. De már szakítottunk. A szüleim viszont szeretnék, ha minél előbb megnősülnék. Gondolják, akkor itthon maradok. Csakhogy ón nem akarok itt maradni, se tanítani. Városba akarok menni.

Laci töltött magának, én az órámra pillantottam, menni akartam, de ő elém állt.

— Maradj még, van bőven időd. Gyere ide a konyhába, itt hűvösebb van — mondta kedvesen. Ám az üvegajtón át láttam, hogy elment az anyja, egészen magunkra maradtunk.

Tétováztam. Néztem a fiút, meg a

Július 26-án

Az autóbusz hátsó ülésén ültünk. Laci egész úton a kezemet fogta, olyan szorosan, mintha soha többé nem akarná elengedni.

— Gyöngyvirág, mit szólnának a szüleid, ha meglátogatnálak?

— Hát azt meg honnan tudjam? Azt hiszem örülnének neked. Te jó és komoly fiú vagy .Bármikor jöhetsz, várni foglak... mondjuk egy hét múlva -- mondom hirtelen, mert kíváncsi vagyok Laci válaszára. — Eljösz egy hét múlva?

Laci motyogott valamit, de nem értettem, mert közben az autóbuszunk megérkezett. Vonatindulásig még másfél óránk volt.

— Gyere, addig megnézzük a várost — szólt a fiú — ne unatkozzunk itt az állomáson.

Kiértünk a városligetbe. A fák ko- molykodóan ingatták dús koronájukat. Laci átölelt, s a hajamat simogatta. Az arcán valamiféle nyugtalanságot fedeztem fel. Árnyékba húzódva leültünk egy padra.

— Valamit el kell mondanom, de arra kérlek ne érts félre.

Fürkészve néztem a szemébe.

— Kozákéktól kaptunk egy levelet. Azt írják, a jövőhét végén meglátogatnak. Pont akkor, amikorra te hívsz. Az előbb azért • nem válaszoltam mindjárt ... Nem akartalak ... no ... egyszóval Magda is jön.

0