Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-03 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
dás, hogy az ember vállalja a felelőssé- a társadalomszemlé- Rendet. Gyűlölte a ncsot az erőszakot, tt, ez is az élet tarkatonának, és elrán- 5 támaszpont vezér- 1 mindent szeretni. Iáita meg. A cukor- lűszaki ellenőr. Jól lakása a város köz- lta meg a kedvenc i jelentésének értel- »róbálta kikerülni a :te a pénz létszük- hamisságát. ztelték. kor tudta meg, hogy e, ha . .. n könyörtelen, mint ja! érje volt... iggal nőtt. Bing ret- ■gy reggel a gyerek n hajlandó iskolába itorsága megütni őt. ; a gondolattól is, tsa a gyereket. Fél- zelgéssel csak saját Zsó el-elutazgatott négy fal rikoltó kelgyereket. Néha hó- gáról, ám némasága lét sem váltotta ki udat hajtotta a hol- <odott minden pénz- lezt Bong miatt. Sze- ozzá, és kapcsolatuk Dtta. t. Az operáció alatt t felette lebegő lám- vérke az adatai felől 3gy már negyvenkét it, és Bongot kíván- losnak találta, hogy ik, és Bongnak sincs r rosszullét környé- szőrpapucsba, végig- )són, és a vécére érette, hogy a kórházi ról ha^ujövet, öröm- ilomból Kosztolányit cént érte a hír, Zsó sett a csésze. Aztán ik arcukra, magukra at és maszkjukat, és Dunaszerdahely leglánnyal jött haza. Apjának azt mondta, hogy dominózni hívta fel őt. Zsó újra elutazott valahová, és Bing már nem érezte azt a felelősségtudatot fiával szemben, ami itthon tartotta volna őt. # * » , Bing az apjához költözött, szülőfalujába. Az Apa már hetven felé közeledett, de frissebbnek látszott Bingnél. Naponta kijártak a Dunára, magukkal vittek egy üveg rumot, negyven cigarettát, és két Hemingway-kötetet. Nagyon szerették Hemingwayt, bár nem olvasták, csak tudták, hogy halászott is néha az öreg, pisztrángra halászott, és szerette a természetet, mint ők. Bing hosszú hajat növesztett, akár a fia, így szeretett volna fiatalodni, negyvenhárom éves fejjel, kamaszos illúzióval átkarolni a világot. Éjszakánként felmerült benne a kérdés, vajon miért nem vállalta őt az apja, miért engedte, hogy nevelőotthonban töltse fiatal éveit... És én miért nem vállalom a fiamat? •— kényszerítette ki magából a felismerést. Nem messze a folyótól, északkeleti irányban, volt egy lófarm. A csikósok naponta kihajtották lovaikat, s patáik dübörgése lázba hozták Binget. Mindig filmrendező szeretett volna lenni. Imádta a csatában verejtékező lovak hadát, párájukat, csillogó orrcimpáikat, szépségüket. A lovak napról napra türelmetlenebbé tették őt. Néha ideggörcsöt kapott, s ilyenkor csak az ital segített. — Apa, beszélj valamit Anyáról — szólt Bing, és paradicsom nagyságú idegcsomót érzett a gyomrában. Az Apa, térdig a vízben állva, kinézett a partra, s pillantásával tette fel a kérdést: mi ütött beléd? Aztán mégis válaszolt: — Szerettem őt. — Ezt, ha nem mondod is, tudom. — A gyerekeknek mást nem kell tudniuk, Bing — mondotta Apa, és elindult a part felé. Hálójából öt halat szórt a töltésoldalra. Bing koponyájukra vágta a fejsze fokát és máris boncolta őket. Az Apa tüzet gyújtott a négylábú rostély alatt, ráhelyezte a serpenyőt, bele a zsírt. Törökülésben ültek egymással szemben. Bingnek az járt a fejében, hogy enélkül a tűz nélkül soha nem került volna Apához, soha nem érezhette volna ennyire a közelségét, s felfedezésében mély keserűség lappangott. — Emlékszem, néha elverted — szól Bing. — Elmúlt. — Az ember nemcsak a jövőjéért felelős. — Ne oktass! — Nézd, apa. Nem akarom azt mondani, hogy szeretlek. Nem azért, mert fölöslegesnek tartom, vagy mert egyszerűen nincs jelentősége ... És nem azért jöttem, hogy magamra haragítsalak. — Tudom, fiam. Ez az egy év, amit itthon töltöttél, meggyőzött erről. — Én is szerettem Anyát — szólt halkan Bing, bár érezte, most hallgatnia kellene. Szájából kiköpött egy halcsontot. — Ez neked elég kell hogy legyen. — Tévedsz. Piszi néni ... — Mit mondott? — vágott közbe apa. — Hogy könyörtelen voltál ... És bennem is dereng valami... Egy kép ... — Igazat mondott. — És ha azt mondta, hogy ... ?! — Itt torkára forrt a szó. Érezte a felelősséget, súlya óriási teherként nyomta le a folyó sötét fenekére. Forróság öntötte el. Hallotta a lovak dübörgését, látta a túlsó parton egy sereg kárókatona száll a kék ég felé. De nem! Nem akarta összetörni a képet, a kimondott kérdés óriási öklével. Az Apa ráncai kisimultak. Szájából kiköpte az utolsó halcsontot, a vágtató lovak irányába nézett, majd fel az égre, a vízre, az erdő-maradékokra, mindenre és mindenkire, csak éppen Fingre nem. — Várjunk ezzel, Bing — mondta, és feltá- pászkodott a tűz mellől. Megmarkolta horgász- botját, és belegázolt a vízbe. * » • Másnap, nagyobb csomaggal értek a parthoz, úgy jöttek, hogy éjszakára sem mennek vissza a faluba. Sátrat vertek, mert az Apa azt mondta, hogy hajnali háromig, mikor a legtöbb csukát lehet fogni, még szundíthatnak is egyet. Már magukra húzták a pokrócot is. Mindketten érezték, hogy a tegnapi felhangolt szavak szakadékként állnak közöttük, s átkerülni a túlsó oldalra szinte lehetetlen. — Nézd, Bing. Nem vagy már gyerek. Vertem őt, persze hogy vertem — kezdte Apa, és előkotorta cigarettáját. — Férfiak vagyunk, na! ... Három évig feküdtem a tüdőmmel, ő meg otthon... öreg vagyok már, a kutyaúristenit! Az a pár év, ami hátra van... Nézd!! Ide figyelj, Bing! ... Nekem sem volt mindegy!! — Te ölted meg? — Bing?!!... Takarodj! Tűnj innét!! — Maradok, Apa. — Könyörtelen vagy. — Te is . .. Szóval? — Öngyilkos lett. Hideg szellő szökött a sátorlap alá. Susogása kiszegelte a szavakat a sötétség térképeire. Később éles csend altatta el a tájat. — És nem ereztél felelősséget? Akkor rontották el az életemet... Te rontottad el, Apa! — Bing!! — kiáltotta Apa, majd villanásnyi szünet után zihálva folytatta. — Hidd el, Bing — nagyot húzott az üvegből —, akkor még örültem is az anyád halálának. Bing. felült, tapogatózva kereste a kijáratot. — Értsd meg, Bing! Én sem akartam, hogy kurva neveljen embert a fiamból! — Rágyújtott. A füst lopakodva mászott el a kifeszített sátorlap mellett, és elveszett a sarokban. - Én meg nem voltam képes rá! . . Ezért adtalak nevelőintézetbe. Bing kimászott a sátorlap alól, összeszedte a horgászfelszerelést, a hátizsákból kiszedte saiőt dolgait, és visszatette a sátorlap tövébe. A hold világított a legelőn, a falu felé vette útját. A lófarm mellett ballagva hallotta egy ló nyerítését, de nem lett türelmetlenebb . .. A táviratban ez állt: unokánk született stop gyere haza stop Bong behívót kapott stop és nem bírom már sokáig stop csókol Zsó. Boldog volt. Mielőtt kiment volna az állomásra, bekapcsolta a rádiót, mert nem tudta mennyi a pontos idő. A kellemes női hang a Lunohod holdbéli munkájáról beszélt, s arról, hogy a sétáló űrtudós a meghatározott feladatokat tökéletesen teljesíti. Még elhajtott a borbélyhoz, majd habozott egy kicsit, felüljön-e a csézára, ami kivinné a folyóhoz, Apához, aztán mégis felült. Unokám van, unokám! És miért ne búcsúzhatnék el Apától, miért, miért is ne?! A sátorlapnak nekitámasztott hátizsák még mindig ott állt, ahová tegnap éjszaka tette. Az Apa ruhái szép rendben a sátorlap alatt, gumicsizmája a parton hevert, a teherhajók verte hullámokban fürödve. — Apa?! — kiáltotta Bing. — Apa?! — ordította kereső hangjával, és a part szegélyén keletnek indult Szél herenc: A Kis-Duna partjón tek tőle; ilyen gyengédséget csak a legnagyobb gyötrelem szülhet, miután az ember átlépte a fájdalmak küszöbét, és lassan-lassan megadja magát. El-eltűnő- dik a nemlét mélységein. Hadd legyen mielőbb vége! Hadd legyünk végre semmivé! Kértem, hogy bocsásson meg, újra könyörögni kezdtem neki, hogy írja le a testét, a kezét, a haját, hadd legyen tálnán'k: háborúk, éhség, gyilkosságok meg bankrablások, és borsként mindezek tetejébe mindennapi élményeink örömteli morzsaszemei, az övéi: egy új kölyökkutya, könyv, múzeumlátogatás, az enyéim: a személyzeti osztály főnökének gratulációja, az avenue-re nyíló iroda, fémkartotékokkal, ahol végre hozzáférhettek a kivándorlók irataihoz, amelyek DANIEL BOULANGER: Nmflatóm száz, ezer, szebbnél szebb portrém róla. És mi történne, ha meglepném? Örökre elveszíteném őt, óvott e meggondolatlan lépéstől, mikor azzal fenyegetőztem, hogy fölugrom az első vonatra, és csak nála szállók le. Szüntelenül kísértett a gondolat, hogy ezt titokban meg is teszem, de visszatartott a megállapodásunk iránti tisztelet. Szamár vagyok. A szerelem nem ismer szabályokat. De a végén — csak hogy megnyugodjam — elismertem, hogy bizonyos rend mégiscsak van benne, és szépen ismét jönni- menni kezdtek a levelek, amelyekben minden elképzelhetőt meghánytunk-ve- tettünk, csak a külsőnkről nem írtunk soha egy sort sem. A végén úgy festett a dolog, mintha a napi híreket kommenmost már nem egymásra halmozva fekszenek, hanem szépen egymás után sorakoznak. írtam neki a minisztériumi nőkről, a legszebbekről, az alig láthatókról és azokról, akik a főnököm körül vannak. Én a karrierem kezdetén jártam, nos hát csak két, öreg urakra hasonlító gyönyörűség mellett éltem, de most kedvemre nézhettem az ablakokat, a platánokat, az autókat, a járókelőket, és arról ábrándoztam, hogy a fürge istennők között — akiknek kis semmiség az öltözetük, vagy éppenséggel csak a szemük parázslik ki a bundából, és akik olyko.r feljönnek hozzám — ott rejtőzködik saép titokzatos barátnőm, ö csapott be engem, eljött leskelődni utánam, szemben várakozott, hátát a cukrászda kirakatának vetve, arcát kabátja gallérjába burkolva! Néhányszor már oda is rohantam hozzá, de csak néhány szitkot és efféle szégyenteljes megjegyzést vághattam zsebre:- „Neveletlen fráter! Mit képzel!“ Őrület, milyen vulgárisak tudnak lenni a finom dámák! Mennél többször láttam őket kifogástalanul varrott selyem vagy gyapjú öltözetükben, arckifejezésükkel, mely testük őrzésére volt hivatott, annál inkább túltettek a legvisszataszítóbb testőrségi gorillán is. Csak most, egyetlenegyszer mosolygott rám egyikük, és már húzott is magával, ám utamat állta távol levő barátnőm emléke és a félelem mindattól, amit köny- nyen elérhet az ember, és ami nézetem szerint — hála a példáknak, amelyeket siheder koromban elém állítottak — betegségekhez és a lejtőre vezet. „Miket beszél? — írta. — Azt mondja, hogy elmehetett volna azzal a nővel! És nem ment el — de hát miért izgat engem ilyesmivel?" A következő két hétben csupán két levelet kaptam a megszokott négy-öt helyett, s két aktacsomó áttanulmányozása között kétszeres buzgalommal írtam a leveleket ismeretlen barátnőmnek. A toliam úgy futkosott a papíron, mint a villám, s a levél tele volt képpel, kívánságokkal, tervekkel. Az ördögbe is, hogy nem tudják a magasabb helyeken, mennyire tehetséges vagyok! Ráadásul ez a hideg zuhany. „Igaz, a Courrier Public révén kerestem valakit, akivel levelezhetnék, és Önnek volt szerencséje válaszolni nekem — persze most nem sorolom el ismételten az erényeimet —, de az távolról sem jelentette, hogy mindjárt férjhez is akarok menni. Igen, említettem a tarka kockás ágytakarómat. Ön sugallta nekem ezt a gondolatot, s látom, hogy meg is valósítható. Csak dicsérni tudom pompás elbeszélő készségét, s külön azt a nagyszerű képességét, hogy mindent oly élénken le tud festeni, még az irodáját is, ahol mintha ott volnék, ahol mostantól fogva valójában élek, s biztosra veszem, hogy Ön mellett sohasem fogok unatkozni. Az Ön hangja! Oh, az Ön hangja! Attól remélem a legtöbbet. No csak ismételje meg még egyszer: nem illik az Ön erejéhez, lágy, időnként, ahogyan mondja, hirtelen lesüllyed, megbicsaklik, mintha még mindig mutálna! Gyerek!" így hát elhatároztuk, hogy találkozni fogunk, semleges területen, ahol az égbolt foszlányokban hömpölyög az utcákon, pontosan úgy, ahogyan arra vágytam, és az évfordulónk napján... no de nézzük csak, hiszen ez Béjot úr, a főnököm ... Láttam, amint közeledik a kapu felé, ahol a kétszeresen nagy záporeső miatt behúzódtam a sarokba. — Magát hajszolom — szólított meg —, nem volt itt, amikor kellett volna. Melyik hotelben szálltunk meg? Egyetlen hang sem jött ki a tork.. on, és máig sem értem, miféle hatalom akadályozott meg benne, hogy nem fojtottam meg azt az embert. Ö vásárolta a Courrier Public-ot és hagyta hányódni az asztalon. Tisztán neki köszönhetem, hogy akkor a kezembe vettem, és megtaláltam benne azt a hirdetést, s írtam a lánynak. Olyan furcsa volt az arca, amilyennek még sohasem láttam, annyira sápadt volt, hogy attól tartottam, mindjárt összerogyik. — Drága barátom — mondta —, engedje meg, hogy kézen fogjam. Nem jön el a húgom. Oly kedvesen, oly gyöngéden írogatott neki... Rokkant a húgom — nem tud járni. Mindent elmondott nekem. Tolószékben ül szegény, 'drága barátom. Meg kell bocsátania neki. De maga... is miért ír oly lángolón! Elhitte. Elhitte a végén. Látni akarc n! — kiáltottam W. — Nem láthatja — válaszorívt csendesen —, ha szereti. Szerettem. KÖVESDI JÁNOP, fordítás/ falusi skony römet imöm, íetlen amint sztott solyá- 3 sze- emén, ) volt meglát, a a lá- tákat> irekát k az , ahol 3 cso- , ahol rmást. izepét ly le- jírsár- jé, és rdekli :? — hogy azért, hogy lanem re azt ünthe- ; észen íbként 'adha- 31 esen már- zdtem lehe- tréfa rajta n elő- ísaim- íg, sőt k vele ítszel- érkez
