Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-03 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
11 A SZLOVÁK LÍRA ÉLENJÁRÓJA E. B. LUKÁČ KÖLT ÉSZ E TE E mil Boleslav Lulcáčot, a szlovák költészet kimagasló alakját eddig elsősorban mint Petőfi Apostolának fordítóját, Ady költészetének első szlovák tolmácsolóját és értelmezőjét — doktori értekezését is a váteszi szellemű nagy lírikusról írta — tanultuk nagyra becsülni. Köztudott, hogy ő fedezte fel a szlovák értelmiségnek századunk nagy magyar költőit, József Attilát, Szabó Lőrinczet, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, majd bemutatta sorra a mai élő kortárs költőinket is. De fordított prózát is, így Krúdy Gyula, Zilahy Lajos és Sándor Kálmán regényeit, drámairodalmunkból pedig átültette szlovákra Heltai Jenő Néma levente című verses színjátékát. Most, hogy a Madách és az Európa könyvkiadók gondozásában Oda az utolsóhoz és elsőhöz címmel megjelentek magyarul válogatott versei, kellő áttekintést kapunk költői életművéről is, amely Novomeský, Smrek és Beniak költészete mellett a két világháború közti esztendőkben behozta a modern szlovák lírát a világ költészetének áramába. Aki meg akarja érteni Lukáč lírájának érzelmi telítettségét, annak tudnia kell, hogy mint számos társa, ő is a szlovák hegyek fia — Hor- dusbányán született 1900-ban — és bármerre veti sorsa, a népéhez való kötöttség szálai sohase szakadnak el. Filozófiai és teológiai stúdiumai idején barátságot köt Štefan Krčméry- vel, a nagy szlovák esztétával, és ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy addig csupán irodalmi élményekre támaszkodó kísérleteit kezdik áthatni és formálni az élet közvetlen élményei. 1922-ben megjelent első kötete (Spoveď — Gyónás) erős figyelmet ébreszt tűnődő, panaszos hangjával. Teológiai ösztöndíjjal Párizsba kerül, és az ott töltött két esztendő alatt a francia neokatolikus költészet nagyjainak, Claudelnek és Francis Jammes-nek hatása alá kerül; kétkedő intellektusa támaszt keres, filozófiájában az élet jelenségeit változtathatatlan- nak tartva, hasztalan gazdagodnak ismeretei Párizsban, a Szajna partján nem lel nyugalmat, áruló Efialtésznek érzi magát, a Fény Városa elriasztja, s Taedium urbis című szonettjében, ifjúkora egyik legszebb versében, a mérgek és gyönyörök városából a zöld erdőségektől övezett hegyi hazája után sóvárog: Nagyváros bősége, aranytetők a dómon, . kéj, kábulat, dicsőség s förtelem, mindez oly idegen, hazám itt nem lelem, távol sziklák icözt van az én csodás honom. (Petneházy Ferenc fordítása] Mily egyszerű és tiszta ez a hang, a visszahívó otthon sugallata. Hazatérve a Farkasok éneke — Spev vlkov (1929] című gyűjteményében már ébredezik benne az elkötelezettség tudata. A külvilág nyomása, az Európára nehezedő válság nyomot hagy költé?zetén, elmélyíti pesszimizmusát, és ez nehezen oldódik fel újabb tanulmányútján, Lipcsében járva. Kereszt- utak című újabb kötetében már hangot ad félelmének, hogy elhal az emberiesség a világban. Azokban az esztendőkben, amikor a forradalmi érzületű szlovák értelmiség létrehozza a Dav- csoportot, a magyar kisebbségi fiatalok pedig « Sarló forradalmi megmozdulás hívének szegődnek, Lukáčnak eddig keresztény humanizmustól táplált lírája megkapja haladó jellegét. Az 1934-ben megjelent Elixir című kötete a környező világ gazdasági, szociális és erkölcsi hanyatlásának tükre, elítéli benne a kosúti csend- őrsortüzet és a bécsi munkásmegmozdulást vérbe fojtó, barbár fasiszta támadást. — Goe- thehof című versében: Sötétben villanások. Morog a vak dörrenés, mint a fal omolva hogyha szétdől. Porszagú vagy, vér, s de nedves vagy, por, a vértől, s bölcsőre tüzelnek a mozsarak. (Simon István fordítása] Négy esztendővel később Moloch című kötetében Goyát vizionálva látja a spanyol polgár- háború szörnyűségeit, és egész költészete átéli a rettenetet, hogy Európa áldozatul esik a fasizmusnak. Túl sok már a szörnyűség és hit- szegés, nem elég, hogy prédikátori hévvel ostorozza, szarkazmus és gyilkos gúny kell elítéléséhez. Lukáčnak ezek a háború előestéjén írott versei, amelyek az emberi méltóság meg- tiprása, az embertelenség ellen lázadoznak, költészetének csúcsát jelentik. Az úgynevezett szlovák állam alatt haladó szellemisége a rá nehezedő nyomás alatt csorbát szenvedett ugyan, ám ezt későbbi költészetével, a 68-as esztendőben tanúsított magatartásával, és később számos cikkével jóvá tette, s esztendők hallgatása után újra elfoglalhatta előkelő helyét a korszerű, haladó szellemű szlovák költészetben. K evéssel a. kötet megjelenése után Tímár György az Élet és Irodalomban Félig lerótt adósság címmel kisebb kritikai írást közölt. Sajnálatos, hogy ez a figyelmet érdemlő, Lukáč jelentőségét érdeméhez méltóan kiemelő recenzió — az ötvenes évek gyakorlatába tévedve — rosszallóan megjegyzi, hogy a fordítógárdának mintegy felel (kiemelés T. Gy) „még elemi ritmikai és rímproblémákkal küszködik“. Igaza van abban, hogy Garai Gábor, Jékely Zoltán, Pákozdy Ferenc, Rónay György kiváló munkát végeztek. Székely Magda Látogatása egyenesen fordítói remeklés. ízelítőül ide is kívánkozik néhány sora: A kenyér jó íze kiégett — kő kövön. A város kenyere, mint üröm és beléndek. Kell még a hegyi íz, a lobogó öröm, egyszer még visszatérek. Anyám, de messze vagy. Közibünk két hegy állott. A levélben csupán könnyed küldöd nekem. Tekintetedben kék búzavirágok, megáldják zaklatott fejem. De míg a fentebb említett költők átültetésében óhatatlanul sajátos, egyéni stílusuk tükröződik, addig a meg nem nevezett, kifogásolt költők, a nyelv ismeretében, szöveghűbb fordítást adnak, és ritkán vétenek olyan hibákat, mint a rezenció írója állítja. Dénes György, Győry Dezső, Rácz Olivér és Zádor András már nemegyszer bizonyították kitűnő műfordítói képességeiket. EGRI VIKTOR 1973 VI. 3. A MÚLT Görcsös ölelés közben, ha köd fogja pillád, előttem járt férfiak képét látom szemedben. Hiába minden kéjed, hiába minden kéjem, forró tekintetünktől sós lesz a csókunk méze. Hiába hajtogatom, a múlt el van temetve, nincs élőbb a világon, mint éppen a múlt. Hiába esküdözöl, hogy szerelmed örök lesz látok magam mögé, látok magam elé. Hiába ölelésed, hiába lágy csókod, bús férfiak bús képe kacag a szemembe. Síró gúnykacajjal zeng a száztorkú hang: voltunk teelőtted, leszünk teutánad. DARVAS JÁNOS fordítása A SZÜLŐFÖLD MUZSIKÁJA A csillagfényes ég, a kéklő éjszaka, a sarjadó füvek, virágos almaágak, a tücsökzenekar, a lágy szimfónia, a tóvidék, ahol szalamandrák cikáznak szülőföld ritmusa, gyönyörrel tölti el fülemet, orromat, tüdőm tágulva vissza, egyetlen szál ideg sincs testemben, amely a csöndnek, mint a húr, ne énekelne vissza. De hogyha erre jár valami idegen, számára ez az éj, akár a többi éjek, a fű, csillag, virág máshol is épp ilyen, közönnyel nézi a tündéri tóvidéket. A milliónyi hang, és visszhang, égi kürt mély bugását ahogy a hegy megsokszorozza, . hangolnak a folyók, héthúrú hegedűk, erdőkön út nyilall, a buja szél vonója, csúcs kérdez feketén, szirt kiáltoz fehéren, ablakhivogatás, halk háztetőbeszéd. Lovogi ekhó zeng, kutyavisszhang az éjben, a Szent Grált őrzik, a szülőföld őstüzét. Mindebből mit se hall a kósza idegen, fülét nehéz közöny ólomhidege zárja, neki csak puszta név, csak jelentéktelen, kis pont az atlaszon, és nem szülőhazája. Nekem csupa zene, a rész és az egész, kitáruló karok, nyílnak és befogadnak, házak, lombok, mezők, a vidék visszanéz, egyetlen lény e föld, ezer szemű, hatalmas. S ahol az én szemem órákon át figyel, s kibontva színeit ragyog fel minden óra, épp ott az idegent unalom fogja el, és ásítva tekint e tájnyi unalomra. Lehúzza léptetek a bilincs neheze, ó, vándorok, ha itt látnátok, hallanátok! A hegyi horhosok viráglehellete nektek semmit se mond, ébren is alva jártok. Ö, mennyei zene a nagy fennsíkokon, szlovák szülőhazám, hegy-völgyes, ritka tájaki Érchangzataidat halálig hallgatom, halálig zengem én hű, tiszta muzsikádat. SZÉKELY MAGDA fordítása EMLÉKSZEL? Emlékszel a tájra, hol éjhátú hegyek a Szitnya mentén tengerként hullámot vetnek, mint porfiron, jársz a kavicson réveteg, s bódítva a széna édes illata lep meg? Ott a régi bölcsőd, és vár read a sírhely, ott dinamó surrog és emelőkar ível. Emlékszel a tájra, hol földünk méhe dong, két évezrede dong a sok csákányütéstül, amelyeket olykor felváltott néma könny, míg a föld alatti hont be nem vették végül? Ott állt sok kemény társ, egy tömbből vésve veled, az ő gyötrelmük volt a te robbantószered. Emlékszel a tájra, hol rőzseláng libeg kék csillagok felé, s felhők futnak a mélybe, hogy köd-köntösükkel az egyszerű szivek szezámját takarják hangtalan csöndbe, éjbe. A lent s olajsikos fent íme eggyé válik, fennkölt egység ez, és te kérdőjelként állsz itt. PÄKOZDY FERENC fordítása BÉKÉT A VILÁGNAK! Nem! Békét a világnak! Pusztulj, cudar vihar, vadult bálványok, fegyvert egymásra fogjatok. Csak zúgjon a lázadt vér, a mérgezett ricsaj! Kényetekért mi hulljunk, mi fizessünk adót? Nem! Békét a világnak! Ott kinn hekatombákat, aranyborjút oltárán készítenek sokan, esőben yperit száll, bombák a fénybe vágnak . .. Talán öldöklés, éhség, dögvész vad kora van? Nem! Békét a világnak! A kínok keresztfáján eleget szenvedett már, leványadt, megfogyott, oldalaiba döftek, s most pokol vasvilláján urak patája elé löknétek, gyilkosok? Nem! Békét a világnak! Hűs gyanta csillapítja nyugtató balzsamával fájdalmak kínjait, és újra talpon áll már, lát, hall, lélegzik újra, és félénk ámulással éled, eszmélkedik. Nem! Békét a világnak! Nap, szépítsd sugarasra, mit orkán elcsúfított, mi romlásban fogant, ragyogj fel, szép szivárvány, röppenj a kék magasba, a megvető hadd vessen, s hadd szálljon a galamb. BARANYI FERENC fordítása Bácskái Béla: Az öntödében (vázlat) 1 « JMI: M Ili WillCTTB
