Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-25 / 149. szám, hétfő
A király a hangok felé nézett. A halász a part felé evezett, a csónak fekete volt, fekete felhők vonultak szüntelen, ugyanabba az irányba; a (halász lustán evezett, a lapátok csobbanva hullottak a vízbe. Ősz volt. A király más hangokra fülelt; nem láthatta az özvegy királynét, aki az emeleten idegesen járt fel s alá: kinyitotta az ablakot azon nyomban. Alulról apró lovak nyihogása hallatszott: „A trónörökös lovai nem lehetnek nagyobbak, mint az enyémek“ — mondta az elhunyt király, amikor a lovakat fiának ajándékozta. A mostani király egy fikarcnyit sem értett a lovakhoz, a lovakról vallott véleményét apjától örökölte. „Nincs fiam, így egyelőre megfelelnek ezek az apró lovak“ — mondta a (király az özvegy királynénak, aki nem tudta, vajon ostobaságból beszél így a fia, vagy álcázza magát. — Anyám! A király az ablakdeszkán ült, fejét kidugta, a levegő hűvös volt, fázott a füle. Felnézett, fel a vörös téglafalra; a harmadik emeleten nyitva volt az ablak, és az özvegy királyné haja kilógott. Hosszú volt a haja, a király szerette volna megérinteni, de megtiltották. — A halász a part felé evez — mondta a király. — Igen — felelte az özvegy királyné. — A csónakja üres, nem fogott semmit — folytatta a király. — Amilkor a parthoz ér, kiköti a csónakot, szemügyre veszi a tavat és az eget, halad az úton, mintlha latolgatná a dolgokat, az út sárga és puha. A levelek elfáradnak, és lehullanak. A felhők egy hónap múltán elfáradnak, és lehullanak. Közeledik a tél. — Én soká éltem — mondta az özvegy királyné. — Kitapasztaltam egyet s mást. A tél néha korábban jön, néha későbben. A felhők elfáradnak, és lehullanak. Ne akarj nekem tanácsokat adná! — Nem akartalak kioktatni — válaszolta a király —, de télre be kell zárni az ablakot. Sok hónapon át majd nem beszélhetünk. Lesz mivel az időd eltöltened? — Télen a nappalok rövidek, az éjszakák hosszúak — jelentette ki az özvegy királyné. — Javarészt éjjel van. Kevés az idő, még a csillagok járását sem ér rá az ember megfigyelni. A halász evezett. — Fiam — mondta az özvegy királyné —, te most máir felnőttél. Hozzád szólok. Ismered az évszakokat. Ugyanolyan korán megsejtetted a tél énkeztét. — Köszönöm, anyám — felelte a király. Az anya Egy király, aki semmit sem értett a lovakhoz ritkán beszélt barátságosan a fiához, mert mulyának tartotta. A lovak miatt. — Nem folytatta az özvegy királyné —, most nincs itt a sírás ideje. Férfi vagy. Elhatároztam, (hogy mától kezdve neked kell gondoskodnod önmagádról. A király nézte a sárga utat, a révet, a tavat, a halász evezett, a csónak fekete volt, fenekén semmi sem hevert. Fekete felhők vonultak a tó fölött, szüntelen, ugyanabba az irányba. A király hallotta, hogy az ablak becsapódik. Az özvegy királyné fel s alá járt emeleti szobájában. A király mindent hallott, ismerte a tél jeleit. A király sokáig járkált szobájában. Leült a trónusra, kezébe vette az országalmát, és nézte a kezét; benne volt az aranyalma. — A lovak! A király hasra feküdt az ablakdeszkán, és a lovakat szólította. A vörös téglafalon lefelé nézett. A földszinten kinyílt egy ajtó, apró lovak feje látszott. — Mit óhajt tőlünlk a király? — kérdezték a lovak. — Nem vettétek észre, mi történik? — felelt a király kérdéssel. — Nem — mondták a lovak —, hogyan vehetnék észre? — Hiszen az égen fekete felhők vonulnak, a fák kopaszok, és nézzétek a tavat — válaszolta a király —, a tó puszta. A halász kikötötte csónakját a révben, és a csónak üres volt. A halász nézi a tavat és az eget, megy az úton, az út sárga és lágy. A halász döntött. Holnap partra vonja a csónakot, nyílásával lefelé borítja, és betakarja kátránypapirossal. A felhők elfáradnak, és egy hónap múltán lehullnak. Lovak, közeledik a tél! — így van, király — hagyták rá a lovak, — mi Ls éppen erről beszélgettünk. Mi lesz velünk, mondta valamelyikünk, mi lesz velünk, ha a király nem törődik lovaival. — Igen — mondta a (király —, éppen erről van szó! Hogy mi történjék vetetek? — Mi egészen biztosan megdögölnénk — felelték a lovak. — Meg dögölnétek! — szólt a király. — Meg! Lovak, ti már felnőttetek. Most nincs idő siránkozásra, lovak! — Nem, király — felelték a lovak —, mi még kicsinyek vagyunk. — Kicsinyek, kicsinyeik — ellenkezett a király. — Itt az ideje, hogy irányt változtassunk. Elhatároztam, hogy mától kezdve nektek kell gondoskodnotok magatokról! — Királyi A király becsukta az ablakot. A szekrényhez ment, és elővette a szükséges dolgokat. Aztán előszedte azokat a tárgyakat, amelyeket az évek során gyűjtött össze polcain. Leült a földre, a szekrény előtt, és elgondolkodott a történteken. A földszintről zsivaj hallatszott. — Mit tegyünk? — Éhen veszünk! — Bátorság! — Én mégis elmegyek! — Én is! Néhány lő a tó partjára futott, átúszta a tavat, és eltűnt az erdőben, ahol az éjszaka várta őket. A csónak a révdeszkának ütődött. A többi ló nézte, mint száll le az éjszaka a tóra. A felhők elfáradtak, és le- hullottaik. Amikor megjött az első hó, a lovaik előbújtak, és meghengergőztek benne. Havat faltak. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a kaput be kell zárni. A király hallotta, hogy a szél csapkodja. Aggódott a lovak miatt, de az ablakot jégvirágok borították be, és a király nem láthatott semmit. A király a húsvörösszín napot fújta. Gy. Szabó Béla: Fecskék a fényben A lovakat belepte a hó. Az özvegy királyné emlékeibe merült. A király terveiket kovácsolt a jövőre. Tavasszal a hó elolvadt. A jégvirágok lehulltak az ablakról, a nap fent járt az égen. A fekete földből tavaszi virágok sarjadtak ki, férgek fúródtak a lovak húsának televényébe, a televényből olykor pára szállt fel. — Fiam! A király kitekintett. A halász kievezett a tóra. — Megjött a tavasz — szólalt meg a király —, a halász kievezett a tóra, a tó kéik, és a partokat zöld szegély koszorúzta. — Te akarsz engem kioktatni? — vetette oda az özvegy királyné elég öreg vagyok ahhoz, hogy felismerjem a tavasz jeleit. Itt volna már az ideje, hogy te is abbahagyd az ábrándozást! Nézd, mi történt odalent. A király hasára fordult. Az apró lovak bordacsontjait és a zöld gyepet látta. — Ilyen kicsinyek voltak? — kérdezte a király. — És most megdöglöttek. — Meg — válaszolta az özvegy királynő —, lovaid megdöglöttek. Most talán megérted, hogy mégiscsak nagyobb lovakat kellett volna kerítened, amikor király lettél. — Rajtam most már nem segít, ihogy megértem — mondta a király, és úgy vonta ráncba homlokát, mint amikor az ember olyasvalakihez beszél, aki a háta mögött van. — Hiszed-e, hogy a megértés valaha is segít? kérdezte az özvegy királynő. — A bölcsességre csak akkor akad rá az ember, amikor az már nem segít egy csöppet sem. — Igen — mondta a király. De azt már nem hallotta, mit felelt az özvegy királyné. A király az árnyékot nézte, a keskeny és hosszú utat: ez az út ve* zetett a tóhoz, ezen tört be az éjszaka. A király a tó mélyén volt, nem látszott. A túloldali partra lovak jöttek. Mindnek a hátán lovas ült. A lovasok kezükkel beárnyékolták szemüket, és átnéztek a tó felett. Erdődi József fordítása Nyári örömök (Miroslav Anger felvétele) M indennap kora reggel kiakasztom azt a kampót, amely az ajtót belülről zárja, s a jéghideg vas belemélyed az ujjaimba. A dértől szürkéllő folyó menti lankákon a felszedett krumpli indái tekerőznek. A völgyre települt kékes ködben megborzongok. Fenn, Draganicát hó borítja: a nap csak hunyorog a reggeli ködfátyolon át: a magas hegygerincen ragyog a hó, és ettől a ragyogástól a hideg mép elviselhetetlenebb. A fűrész sír a bükkfában, a szín kövezetét teleszórja fűrészporral, a frissen vágott fa kesernyés illata betölti a levegőt. Minden reggel Lijo bácsi, amint meghallja a fűrészt felbukkan a szín eresze alatt. Szájában csonkig ég a nyirkos levegőtől átnedvesedett cigaretta. Két ujjal megfogja, eldobja és megragadja a fűrész másiik végét. — Várj csak, osszuk meg a munkát! Megosztjuk a munkát, behordjuk a fát, a vaskályhában kék lángnyelvekkel lobog a tííz. Meleg, fehér szoba, szépen lesöpört szőnyeg, két jól megrakott láda is — egész napra elég lesz. Magányos emberek szobája csábító. Az elérhetetlen mindig csábít... Az öreg Lijo megáll a küszöbön, elfojtott kiáltás szalad ki a száján. Talán meglepetés talán kiábrándulás. Inkább — kiábrándulás. Nádfonatú lócák, írógépek, réztálcán tarka kávé- csészék. Hellyel kínálom és Lijo bácsi úgy ül le, mintha falába lenne. így volt ez az első alkalommal. Most Lijo bácsi maga fog egy széket és a kályha mellé húzza. Tudja, hogy cigarettával kínálom, hadd szippantsa be a jó kis kapadohány kátrányát, mert biz’ ez jut a „Munkásába. Azután kávét főzünk, SZTANISZLAV SZIWRIEV: különbet, mint a szövetkezetben. Töltök neki egy kupica konyakot is. A konyakot az itteni állami pincegazdaság csinálta, de az üveg eredeti Me- taxas. Az öreg Lijo mindannyiszor körbeforgatja az üveget — tudja, hogy úgysem boldogul vele, de nekigyürkő- zik, hogy a címkén az egyik nagyob bacska érem feliratát kibetűzze és lelkendezve csettint: — Idegen — mégiscsak különb! Lijo bácsi segít nekem, mivel rászorulok, no meg ismernünk is kell egymást, jó szomszédokhoz illően. Ezért is készítek neki kávét. Mélyen beszívja a forró gőzt, és élvezettel szürcsölii a kávét: — Ah jó életből sohasem elég... Sandán rám néz. Én meg rá. Ő bennem gyanít valamit; én meg őbenne. Aztán ez a „valami“ furdal bennünket — mind a ketten meg akarjuk fejteni. Lijo bácsi szentül hiszi, hogy görög konyakot iszik. Ennél ártatlanabb csalást nehéz kitalálni. Délben ezzel is el fog dicsekedni a piacon; lesz, aki őt irigyli, lesz, aki engem. A legtöbb gonoszság irigységből ered. De az a gonoszság, amely mögött csak egy üres üveg címkéje van — nem rengeti meg a világot! Ügy gondolom, ő hisz nekem. Persze leihet, hogy nem. Akkor a rászedett én vagyok! Akkor helyet cseréltünk ... Ügy teszek, mintha kifelé néznék, meg akarom tudni, vajon Lijo bácsn csakugyan megcsinálja-e ezt a dupla szaltót! Hörpint egyet az ibrikből, tétovázik. A LELEK IS ELHAJASODIK Tétovázásában bizonytalanság rejlik — valamire gondol. Felemelem a fejemet, hogy biztassam, és Lijo bácsi felbátorodik: — Már régen akarok tőled kérdezni valamiit, de hát nehogy rosszat mondjak. — Leginkább akkor követünk el hibát, ha nagyon ügyelünk arra, hogy ne tévedjünk. — Igazad van! Az öreg Lijo gondolkozás nélkül helyesel, mert valami már fúrja az oldalát. Összedörzsöli stoppolt harisnyába bújtatott lábait, cserepes ajkába harap: — Méregettelek téged innen is, onnan is: rendezett élet. Kocsi. Lakás Szófiában. Ahogy elnézlek, pénzed is van. De hát... — Lijo bácsiinak elakad a szava — nyugtalanít-e még vailami? Lehajtja a fejét, mintha elszégellte volna magát a kérdés miatt — fénylik kopaszodó feje. Nyugtalanít-e valami! Ez a legváratlanabb kérdés. És a legnehezebb. Lijo bácsi nyilván hallotta a földművesklubban, hogy ennyi és ennyi év múlva ennyi és ennyi kocsink lesz — ebből a sok kocsúból egy jut az ő portájára is. Más dolgok is érintik őt bizonyára: ő biztosan boldognak látja magát, és tudni akarja, hogy hová tűnt mindaz, ami hajtotta, nyugtalanította az embereket. A reményt ne öljük meg. De iIllúzió kait se tápláljunk. Töröm a fejem, vajon nem árultam-e el valamivel magamat Lijo bácsi előtt, és most szeretné, ha kiöntenám neki a lelkemet. Mi mással segíthetne egy olyan emberen, akinek kocsija és szófiai lakása van! Viseltes darócnadrágjának a térdén hatalmas folt éktelenkedik. Kabátja hajtókáján bablevesfoltok fehérlenek. Fél szemével hunyorog. Feszülten figyel, de a fejét alig észrevehetően rázza. Egyszer csak nem kapok levegőt, nyelek egyet. Lijo bácsi hangja messziről jön: — De ugye tudod, hogyan gondolom ... Ügy szemre, minden rendben van veled, de ha mar dós valami, megette a fene az egészet!... — Hej, de fejbe kólintottál!... A szavak sóhajjal szakadnak fel —■ Lijo bácsi összerezzen: — Bocsás meg, ha a tök kel ütött fejemmel rosszat mondtam! — Ugyan, dehogy, Lijo bácsi. Mindig kell hogy nyugtalanítsa az embert valami. Ha valakinek nincs miért, találni kell. — Más az. ha magad nyugtalankodsz valamiért, megint más. ha mások nyugtalanítanak... De neked is igazad van: nagy dolog az, ha az ember lobog valamiért. Egyébként — megette a fene! Nincs rosszabb az el- hájasodott léleknél... Feláll, markába gyűri a sapkáját. Nem árt annak — a sapkaellenző középen már régen megtört. Mintha valami az ajtó felé lökné, majd valami húzná vissza, lép egyet. Még egyet. És megáll. Arcát félig elfordítja, fekete szeme megbújik a ráncok között. Odakint a nap már áttörte a kéklő ködöt, a dér felszállt, és a felszedett krumpli indái egybeolvadnak a fekete földdel. Draganicáin a hó hidegen szikrázik, a bemelegedett szobában is meg-megborzongunk. JENCS MARTA fordítása 1973. VI. 25 PENTTI SAARIKOSK1:
