Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)

1973-06-24 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

alattomosan földöngtek

ház felé. Majdhogynem ) lótetwm láttán, s eped- asson valahol. Zsebében anyja adta neki még s most a vas hűvössé- tott kezén átbizsergett :taló reménység sugara.

pcsőn sárga levelek, a □ng. Bizonytalan lépteit illel borított lépcsőn, és ■ezte, fél bemenni. De tellett löknie az ajtót, pásztó csikorgást hallja íz ajtó és a fal közötti

Tolvajként surrant be. pattogott a száraz levél- ban létező valaminek ban már sötét honolt, n, mintha jégen járna, an beszakadhat alatta :obaajtó tárva-nyitva, a őszi alkony lehelete is felhangzott a moz- vlegrázkódott, s érezte, (talán a ló kékeslila zó rovarok egyike). De

is úgy érezte, eltévedt, tt, de annyira mégsem, összevisszaságot, mely :ette, amikor ezüstössé ái és ők, remegő gyom- zók egryre erősödő vij- házat. Éppolyan ren- ost is, de új nyomokat tudta azonnal kiderí- égis idegennek érezte

Lépett még néhányat a szoba csöndjében, és rádöbbent, hogy fél, talán mert az a gondolata támadt, hogy a tárt ajtók valamelyikében minden pillanatban megjelenhet valaki, aki majd kizavarja innen, ha egyáltalán lesz ideje menekülni. De nem volt ott egy teremtett lélek sem, csak a padló nyöszörgött a léptei nyomán. A pornál sötétebb valamivel behintett deszkák hajlongtak, csikorgásuk helyenként megszűnt, itt a láb tátongó fekete lyukra bukkant. Egyszer csak vastárgy csendült meg lába alatt. Úgy érezte, bőrén apró és gyors hűvös ég fut végig, s csak pillanatok múlva döbbent rá, hogy 'szilárd tárgyra tapintott. Sisak volt, német, üreges magára hagyatottságával fölfelé fordulva. Nem tudta rábírni magát, hogy még egyszer megérintse. Elindult a másik szobába.

A szekrényajtó nyitva, s akár a feltárt hasüregből a belek, összekuszált fehérnemű lógott ki belőle a padlóra. Amint közeledett feléje, arcára nedves pókháló tapadt, és az ijedtségtől behunyta szemét. Amikor ismét föl mert nézni, újra hallatszott a mozdony elfojtott füttyjele. Már harmadszor.

Olyan sietséggel kezdett kutatni a rábízott dolgok után, mintha még aznap este visszatérhetne a faluba. A sötétség azonban nőttön- nőtt, majdnem elbotlott a szoba közepére döntött varrógépben. Igyekezett nesztelenül járni, mert mindegyre csak úgy érezte, alattomos és fölismerhetetlen susogás övezi. Tolvajra emlékeztetett önmaga előtt, a kificamodott ajtók és megvakult ablakok házában, egyedül az összevisszaságban, hátán a mihaszna hátizsákkal. Nem is tudta, hogy még mindig rajta van, de ha tudta volna is, most úgysem teszi le. Ugyanis a szekrényekben és a polcokon kutatva, egy fiókban meglelte bélyegalbumát.

Néhány pillanatig csak tartotta kezében, mintha nem tudná, micsoda, de aztán ráismert. A sötét szobában nem láthatta a fedőlap valamikor annyira ismert színét, de ujjainak tapintása elárulta, hogy elnyűtt és összevissza van karmolva. Fölnyitotta, a bélyegek hiányoztak. Valaki a fiókba szórta és összekeverte őket más apróságokkal. Válogatni kezdett közöttük, s mindegyikre ráismert. Szélüket egyengette, és igyekezett régi helyükre visszarakni őket. Nagy figyelemmel és türelemmel rakosgatott, mint minden este, mióta tizedik születésnapjára emlékül albumot kapott. Csak az bosszantotta kissé, hogy a bélyegek szélei összegyűrődtek.

így érte ott.

Első pillanatra arra gondolt, képzelődik, válogatott hát- tovább a fiókban, tapintásával különböztette meg a bélyegeket a többi apróságtól. örült, hogy gyorsan rájuk talál, és még emlékszik hol volt a helyük az albumban. Ám később, ujjaival egy bélyeget egyengetett éppen, úgy tetszett neki, mintha képzelődését túlságosan is hosszan hallaná, és fölemelte fejét.

A szobában már egészen besötétedett. Ügy érezte, a sötéttől ijedt meg, de a csöndet, át- titón, világosan, süvöltve, szirénazúgás bontotta

nő tehetetlenül hagyta, aztán egy pillanatra megfeszült a teste, szétnyílt az ajka.

— Már elment az autó — mondta, miután szelíden kibontakozott az öleléséből. Továbbindultak a neonfényben csillogó aszfalton.

— Ott, a túlsó parton — szólalt meg a nő, s most ő is a Duna felé mutatott karjával — van egy lány, akivel naponta találkozol, ugye. Naponta találkoztok és hetente összevesztek. De csak azért, hogy megint találkozhassatok naponta. Tavasz- szal kézen fogjátok a szelet és végtelen mezőkön szaladgáltok hármasban, s permetező őszi esőben hajnalig áztatjátok magatokat a hunyorgó neonok alatt. Nincs időtök találkozásaitok hiábavalóságán gondolkozni. Nem kell saját értelmeteket keresni. Nincs szükségetek kegyelemre. Ugye te idegen, ott, a túlsó parton szereted azt a lányt. Válaszolj!

— Szükséges erről beszélni? — kérdezte bizonytalanul.

— Hülye! — robbant ki a nő. Szembe fordult vele, kicsi táskájával indulatosan körözött a levegőben. — Mit nyavalyás- kodsz itt nekem! Mit akarsz te tulajdonképpen tőlem? Mit akarhatsz te tulajdonképpen tőlem? Ha még asszisztálni sem vagy képes akkor, amikor meg akarlak fejteni. Félsz ugye, mert fejből tudom a képletet.- Félsz, te nyavalyás!

Befelé talán még tovább folytatta. Néha-néha indulatosan megrázta a fejét, miközben tétova léptekkel újra elindult az úton. Nem értette a nő őszinte kirobbanását, de valahogy úgy érezte, hogy jogos volt, indokolt, ha egy kicsit hiábavaló is. Nézte a nő karcsú alakját, könnyű léptét és hiába védekezett a felismerés ellen: ezt a

nőt szereti Máriában, s lehet, éppen Máriának hívják, hiszen eddig nem is kérdezte meg, még szerencsére, nincs is arra semmi szükség, a dolgok sokkal egyszerűbbek, mint gondolná az ember, hiszen minden adott: Máriában egy másik

(esetleg) Mária, levélben az ősz... .

— Most rólam gondolkozol, fiú? — kérdezte messziről a nő. Belefagyott a neonfény fényudvarába, arcába hársleve- lek hulltak. Hagyta. Nem tehetett semmit.

Utána indult a csillogó aszfalton. Nem akarta megmondani az igazat:

— Igen.

— Es mit gondolsz rólam?

— Azt hiszem azt, hogy nagyon jó vagy.

— Csak nincs hatalmam néhány dologhoz... — mondta mélyen lehorgasztott fejjel, alig hallhatóan a nő.

— Mondtál valamit?

— Áááá . . ., dehogy.

— Tudod, nekem leginkább az tetszett benned, hogy amikor láttalak, mindig olyan szomorú voltál. Olyan különösen szomorú: a szemeddel, száddal. Igen, főként a száddal. Messziről néztem a szádat és láttam, hogy ajkaid közölt felhők úsznak el...

Az út mellett egy tábla jelezte, hogy megérkeztek az új lakótelepre. Kövelte a nőt, aki letért az útról az emeletes bérházak közé.

— Megérkeztünk — mondta a nő, és szembefordult vele. Hosszúnak tűnő pillanatig nézték egymást. Körülöttük a csönd önmagába roskadt. Hirtelen a nő felkacagott, olyan fiatalosan, felszabadultan, hogy a panell-házak meglepetten visszhangozták csengő, forrásként feltörő nevetését. Aztán

hirtelen szája elé kapta a kezét, mint aki rájött, hogy ezekben a házakban emberek laknak és kacágásával esetleg megzavarja éjszakai álmukat.

— No, gyere! — fogta meg a fiú kezét, és szinte fuldokolt az elfojtott nevetéstől, miközben eltűntek a lépcsőház ajta iában.

meg. Mintha az üres házban e zúgás még

élesebben hangzott volna. Szívében újra úrrá lett a szorongás, mely ezúttal vérző sebként lüktetett. Az albummal a kezében kirohant a szabadba.

Az ég elsötétült, a házak fekete kísértetekké váltak. Szirénák üvöltöttek felettük, s csak ez a hang élt a tájon. Sehol senki az utcán őrt álló csupasz akácok között. Kezében az albummal ott állt a kapu belső oldalánál, végig nézett a kihalt utcán, és érezte, a szirénák üvöltése fájón folytatódik szorongó szívében. Aztán amikor a szirénák jajgatásának elcsen desültével újra hallatszott a levelek suttogása, az elhasznált testecskék vándorlása a sötétség

meleg zugai felé, észrevette, hogy az albumot szorongatva lassan a ház felé indul. Remegő szívének szorongása száraz és keserű volt Ezen az éjszakán, a csupasz matracon fekve és dideregve, a betört ablakú szobában, egész éjjel, mint már annyiszor addig is, a repülők súlyos búgását hallgatta, és míg e búgástől a matrac rugói éppúgy zúgtak fülében, aj^ár a szirénák, fejét odaszorította a párnának használt hátizsákra. Az album is ott volt a feje alatt, de már tudta, soha többé nem fog bélyegeket rakosgatni bele.

Fordította: Utasi Csata

rőnek? — szólalt meg hirtelen a nő.

— S te miért egyeztél bele?

— Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk.

— Hát jó. Amióta itt vagyok, minden este látlak a Mosolygóban. Nagyon szép vagy, megtetszettél ... — egy kicsit elbizonytalanodott. — Talán be- lédszerettem.

— Már idős vagyok hozzád. Erre nem gondoltál?

— Erre nem.

— Hány éves vagy?

— Húsz.

— S úgy gondoltad, valamit elérsz nálam.

— Igen, erre is gondoltam.

— És még mire?

— Hogy holnap elutazom és ma van az utolsó alkalom a m eg i s mer kedésre.

Elhallgatott. A nő is szótlanul lépegetett mellette. Egy darabon megszakadt az út menti hársfasor és a holdvilágban Esztergom felől láthatóvá vált a Bazilika fényszórókkal megvilágított kupolája.

— Átkarolhatom a vállad? — kérdezte váratlanul.

A nő enyhe fejmozdulattal jelezte, hogy igen. Arcán olyasféle mosoly jelent meg, mint amikor egy anya teljesíti csintalan gyermeke látszólag furcsa kívánságát. Aztán csak úgy mellékesen megjegyezte:

— Ha nem tudnád, az ilyesmit nem megkérdezni kell.

Az egyik mellékutcából öntözőautó kanyarodott ki az úttestre. Az autó lépésben haladt; az erős vízsugár tisztára mosta az aszfaltot és a járda szélére sodorta a lehullott hársfaleveleket. A nővel együtt egy kapualjba húzódott a vízsugár elől. Egész testével érezte a nő közelségét; a világ legtermészetesebb mozdulatával átkarolta és csókolni kezdte. A

illusztrációjo