Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-17 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
v z rôznych krajín lovakul lenne. Spület láttán. : minden. Hogyan kibírni az egymást éveket?“ . Apja jelenik meg it nehéz léptekkel íjtó mögött üresség sí tapogatja a tórií másikig, minden e... i, pusztaság. —, mondta Gyuszi. ilgoztatták őket. nem gondol a meg ni. Csak a képeket nyomort és a halált >em lenne az életéltek ott emberek. « Laci ennyire érzé- ci lassan kerekezett hó. A 'Mák körzőit. Mbjj sohasem ilkonyatkor ezt az ihasított szalagként isi dobozoknak tűn- ító kockák az abla- mára minden a legis. Gyuszi kölcsön alatt égetik testét ;ní kezdett a háta. lyeket most súlyos c vérébe. Vízre és int. Egyszerre tudni a táborban, szere- látni, az ő fülükkel it, a szöges drótok i el tudja mondani k, mert ott szomorú tek! íoltteste felett is a tót, akiről apja so- t neki. Akkor még ŕeket, de most látta lt iránt. Azok iránt, körülmények közé c az embert, mintha nem állat lett volna. az embertelenség? aza. A konyha szürkesége lassan feketévé változott. A székek beleolvadlak az asztal oldalába, a falon a tükör sejtelmesen, tompa fénnyel nézett vissza rá. Nem volt kedve semmit csinálni. Csak a könyvecske járt az eszében. Minden gondolatát lefoglalták a képek. A szürke és fekete bara- kok. amelyek sok szenvedésnek és megpróbáltatásnak voltak tanúi. A könyvet bevitte a szobába és hátra ment. Bundás farkcsóválva fogadta, mintha csak azt mondta volna: Ejnye, gazdi, hát hol csavarogtál egész délután? Megsimogatta'a kutya fehér bundáját, amelyen apró dérgyöngyök ültek. A tyúkok már bent ültek az ülón. Egyik másik riadtan leugrott a lécről. Laci a tyúkól előtti betonra búzát szórt. A falu felől érces harangszót hozott a szél. Az erdő közelebb jött a házhoz, mintha bebocsátást kérne. Éjszakára minden védelmet keres. A tyúkok felkapkodták uz eleséget. Laci rájuk zárta az ajtót. Bement a konyhába, leült és gondolkodott. Hatalmas istálló jelent meg előtte, amelyben anyja eteti a teheneket. Hallotta a tehenek kérőd zését. Az istálló közepén takarmŕnyozó csillék, amelyből az etetők gyakorlott mozdulattal az állatok elé hányják az eleséget. A vályúkban gömbölyű itatok. A szomjas tehenek belefúrják rózsaszín orrukat, és máris bugyog nekik a friss, hideg víz... A fejőgépek külön helyiségben vannak elhelyezve. Nagyszerű találmány. Anyja a tehén tőgyére illeszti, és csak ellenőrzi a gép munkáját. A gömbölyű, tejtől duzzadt tehéntőgyek a gép munkája nyomán ellipszis alakú, ráncos, kis, barna tarisznyává apadnak. A fejőasszonyok fehér köpenyben dolgoznak, akárcsak az orvosok. Laci büszke anyjára, aki a szövetkezet legjobb fejői közé tartozik. A múltkor a falu hangszórójába is beolvasták a nevét. „Kiss Boldizsárné ebben az évben naponta 10,69 liter tejet fejett átlag egy tehéntől.“ Másnap iskolába menet a fiúk irigykedve néztek rá, de ő nem törődött vele. Ilyenkor elfelejti azt, hogy otthon neki kell anyja helyett elvégezni. Valami, mintha csipkedte volna, és azt súgta neki: Az anyádra szüksége van a szövetkezetnek. ...Az anyja hajlott háttal lépked a tehenek között, fején hátrakötött kendő. Ujjai vastagok, repedezettek. Esténként panaszkodik, hogy fáradt. Leborul az asztalra. Ilyenkor apa ijedten hajol fölé. Laci közömbösen idézte ezeket a jeleneteket. Nem is tudta még csak elképzelni sem, hogy az ő édesanyja beteg is lehet. Megcsikordult a kapu. Laci felriadt gondolataiból. Szeretett játszani az emlékekkel. Ilyenkor nem érezte, hogy egyedül van. Anyja átöltözött. A hűtőszekrényből elővette a maradék ebédet éá bekapcsolta a villanyfőzőt. — Vacsoráztál? — Igen. — Mit főzzek holnapra? — Amit akarsz. Lacinak szokatlannak tűnt anyja viselkedése. Sohasem kérdezte meg, hogy mit főzzön. Mindig megette, amit készített. Ha nem ízlett neki, kevesebbet evett. Anyja lassan mozgott, közben meg-megpihent. — Biztos helyettesített valakit, és nagyon elfáradt — gondolta Laci. Nem is sejtette, hogy olyan dolog történik, ami másfelé fordítja élete folyását. Süli András: T óparti táj jegyszer — emlékszem — kiránĽt tott gombát ettem és megérez- tem, hogy hamarosan mephalok tőle. Azt mondtam hát a feleségemnek, akivel — ki tudja, milyen csoda folytán — leéltem egész életemet: — Ide hallgass! Ogy áll a dolog, hogy valószínűleg rövidesen meghalok. — Mikor? — kérdezte. — Nincs kizárva, hogy csütörtökön. — Ma mi is van? — Hétfő. Elkomolyodott és zavarbajött. Aztán úrrá lett a fájdalmán és határozott hangon kérdezte: — A fizetésedet megkaptad? — igen. — Ide vele! Odaadtam. Megszámolta és szomorúan rám tekintett: — Hat rubel hiányzik. — Megtartottam — feleltem halkan. Tudod, hogy van ez. Sör, fagylalt ... Lehet, hogy moziba megyünk .., Bárhogy is van, de még két napom hátra van ... — Önző alak! — kiáltotta. Az utolsó két napodon nem tudsz otthon maradni?!... Ide mind, ami még megmaradt! ... Én talán költők magamra valamit?! Tudod mennyi kiadásom lesz most veled kapcsolatban? Odaadtam neki az utolsó hat rubelemet. — Éppen erről kellene most beszélnünk. Normális, emberi körülmények között szeretnék a sírba kerülni ... — Zenére ne számíts! — intett le. — Ne túlozz, kérlek. Zene eszembe se jutott... Megegyeztem a szomszéd Koljával. Készségesen eljátssza harmonikán, amit kell és az egészért csak öt rubelt kér. A legfontosabb megegyeznünk abban, hogy kiket hívunk meg. Elmosolyodott. — Az igazi barátokat nem kell meghívni. Azok maguktól is eljönnek. — Igen, de hogy fogják megtudni? — Hát telefonáld meg nekik. — Nos, éppen erről van szó. Tehát: az én rokonságomból — anyámat és apámat. Pelyát Zinávál, Lusz- ját a férjével. El kellene hívni Nyi- na Ivanovnát Kijevből és a kollégáimat ... A te családodból: mamát, Veronikát, Abszalom bácsit Szuhu- miból... — Illetlenség lenne, ha Razumeje- vékat nem hívnánk meg — tette hozzá a feleségem. — Látni sem bírom őket... — Hiszen te már nem is láthatod ott őket. — Ja. Tényleg. Elnézést... Na- mármost: a szertartást ötkör kezdjük, mert nagyon meleg lesz ... ' — Hogy el ne jelejtsem: meg kell hívni Kuprovát is a birkózójával — jegyezte meg a feleségem. — Miért kellene? — Hát csak nem képzeled, hogy magam Jel bírom emelni a koporsódat?! — Rögtön rájönnek, hogy ezért hívtuk őket. A feleségem elővett egy papírlapot és összeírta a neveket: — Negyvenkét személy!... Borzasztó! Valakiket ki kell húzni a névsorból! — mondta indulatosan. — Nem szégyelled magad!? Az emberek eljönnek búcsút venni tőlem, te pedig ... Nagyon mérges lett: ~ Búcsút venni? Neked az már mindegy, de nekem etetnem és itatnom kell majd az egész bagázst!... Sírvafakadt. — Nyugodj meg, — mondtam — hiszen nem azért halok meg, hogy neked bajt okozzak!... Így jött ki... Nyugodj meg ... Gondolkodjunk inkább, milyen lesz az ét- lap. Abbahagyta a sírást.-— Nem bízol bennem? — Bízom, de nem akarom, hogy megint sajtos szendvics legyen. — Mi az, hogy „megint"? — Hát mint a születésnapomon is volt... Azt akarom, hogy gazdagon és ízlésesen terített asztal várja őket. — Már tudom, mit csinálok — határozta el egyszerre. Babot főzök grúz módra . . . — A babot nem szeretem — mondtam az arcomat fintorgatva. — Már megint csak magadra gondolsz ... Mi közöd az én babomhoz?> Sokáiq vitatkoztunk az étlapról, aztán azt kértem, hogy az egysoros barna öltönyömben temessenek el... — Az egyetlen rendes ruhád — morfondírozott. — Csak azt nem értem, minek ez az elegancia? — Miért, szerinted hogyan kelle- ne felöltöznöm? — Bármit felvehetsz! Szvettert és valami itthon viselt nadrágot. Olyan mindegy. — Neked perszehogy mindegyt. Hiszen nem téged temetnek. Odamentem a szekrényhez. — Nem felejtettem el valamit? A feleségem figyelt. — Igen ... Nyakkendőm vant zsebkendő is, személyazonossági igazolvány, öngyújtó.... — A személyazonossági igazol■* ványt is be kell adni... Odaadtam neki. — Kérlek, ne bánkódj, — csitít- tjattam őt. Ne sírj, rendben lesz minden ... De óva intelek: ha a temetési szertartás alatt a bátyád megint azt fogja mondani, hogy egész életemben a te nyakadon lógtam, hát én felülök a koporsóban és szemen köpöm őt! — Tőled minden kitelik — mondta. Megöleltem. — Ide hallgass, kedves ... Csütörtökig nem egész két napom maradt ... Töltsük ezt a két napot békében ... Ijedten nézett rám: — Várj csak, várj! Azt mondod, csütörtök? ... Nekem csütörtökön a varrónőhöz kell mennem ... Nem várhatnál péntekig? — Sajnos, érzem, hogy csütörtökön bekövetkezik... Megint civódni kezdtünk... És megéreztem, hogy nem is csütörtökön, hanem már szerdán be fog következni. Ez megfelelt neki... Megérkeztek a gyerekek. Egy csomó gyerek. Az enyémek, meg idegenek, a szomszédból. — És az állatkert? — kezdtek táncolni körülöttem. — Meg a kerékpár! ... Hát a fakard!... — Gyerekek! — mondtam. — Ne üvöltözzetek!... Még egy teljes napom van!... Minden meglesz!... Nehezen ... Komoly és fontos döntéseket csak az életünk végén szoktunk hozni... Én is így tettem. Soha nem szabad az ügyeket az utolsó napra halasztani. A családi nézeteltérések megrövidítik az életünket. SÁGI TÖTH TIBOR fordítása Arkagyij Arkatsov:
