Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-27 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
jphre vadászik ... phre les; Josephre feni a fOSEPH! Molly! Miena! Jevek! Pletyka. Egyolda- iz, és nézd megl Mit? egy hete maradt távol, inanéz a dolognak. Úgy s meghúzza magát egy dságszagú halboltjában, ek a moziból, megszűnt az eső zoko- álás követte. Folyama- lent sötét nyomottságba leon cégtábla vibrálva dt Solly gyors pillantást órára. kijönnek a moziból, bámult a homályon át. Blhagyatott kijáratában, lek — mondta Solly, s ’ fogadja a műsorról jö- lárasztják a boltot, jönnek, kisasszonykám. éből az izzadságot, és t arc, de jó lábak, an van? ,'egyszedőt figyelt, aki a val bajlódott, an van” lőbb-utó’ i ki kell Jön- totta az ajtót, majd a . Hányt és köpködött. Jiban? Josephnek is ki kell jön- ant, köszönetét m-ormogladt ajtót! \ szitálás megszűnt. Ter- borult az üres, elha- ares szíve fölé. Az alsó )zás — teljesen. A szíve , nevetve, tülekedve és figyelemmel nézett szét, i suhantak el. Nevetve, a nyílt szeműek, sárga íak. Feketék, barnák, fe- szeműek, nevető sze- k. Nincs Joseph. Remegő larabra szakad, ha elkelt, hogy téves arcok után íz ébenfa színű és barna módon a hideg kék sze- állat keresi. Solly arcát, gy, majd újra jól ismert i kutatott. Solly. Joseph, ne. Arcok helyett most már a halványkék inget ke- irei üzletben vett észre, isszekuporgatta a pénzt, Egyheti béréből. Össze- : ismét Joseph után kunit megcsappant, és már lemaradt kóborló került c becsukják a vaskaput, ephet. 0 meg kívül re- k. van? : bent van? Kínozzák őt. A háta mögött nevetnek rajta. Megakadályozzák, hogy megtalálja őt. — Bent van! Joseph! — kiáltotta eszelősen. — Nézze, kislány, zuhog az eső. Menjen haza. Menjen haza. Kihez? Mihez? Az üres szobába? Az üres ágyba? Az „Áldd meg e házat!“ hazugságát rikító bibliai jelmondathoz? Aztán észrevette a sarkon támadt csődületet. Talán ő is ott van. Rohanva pillantott bele az arcokba. Joseph. Csődület az esőben. Két egymásnak rugaszkodó alak. Joseph. Verekedők fetreng- nek a nedves lefolyóban. Ruhájukra, melyen áttetszenek a nedves test körvonalai, vastagon tapad a mocsok. Joseph. Kék ing. A nő kitörülte szeméből az esőt, s megpillantotta őt. Kétségbeesetten rugdalózott a szennycsatornában, küzdve az életéért. Joseph. Rendőrsíp. Csikorogva fékező járőrkocsi. — Kérem uram, nem ő volt. Ök elfutottak. Kérem, uram, ez Joseph. Semmit sem csinált. Ö semmit sem csinált, uram. Kérem, uram, ez az én Josephem. Kérem, uram! — Tűnj el! Takarodj! Mars! — Kérem, uram, nem ő volt. Ök elfutottak. Kérem, uram! Egyedül. Üres ágy. Üres szoba. Solly zsúfolásig tömött Grand Palace Halboltja. Emberek özönlenek be. Az ajtóra, ablakra csapódó eső monoton zokogása. A megáradt csatornák képtelenek befogadni a rohanó, örvénylő vizet. Solly izzad, hogy ellássa a moziból érkezettek hadát. — Krumpli. Ecet? Só? Egyhatvan. Köszönöm. Sajnos, hal nincs. Várjon öt percet! Csak burgonyát? Ecet? Kilenc penny. Nincs apróm. Köszönet. Sajnos, hal nincs. Öt perc múlva. Burgonyát? Kilenc penny. Köszönöm. Solly megállt, hogy levegőhöz jusson, és megkeverte a halsalátát. — Mi a baj odakint? — A mozi, Solly. — Miért jött a rendőrség? Sajnos, még nincs hal, uram. Öt perc múlva. Miért jött a rendőrség? — Verekedtek a szakadó esőben. — Jesszus, az esőben? — Ühüm. — Kicsoda? — Joseph meg valaki. — Joseph? — Ühüm, a Joseph, az Arundel Streetről. — Igen, ismerem őt. Mindig belekeveredik valamibe. — No, hát az a fickó. — És még? — Dinno. — Elkapták őket? — Josephet. — Miért verekedtek? Hal egy perc múlva, uram. — Valami nő miatt. — Ki miatt? — Ismeri Mienát? Aki Peteinéi dolgozik? No, hát miatta. A fiúja együtt érte őket. —• A moziban? — Ühüm. Solly jelentőségteljesen felkuncogott. — Látta azt a nőt a rendőrökkel? — Melyiket? — Aki sírt a rendőrök előtt. — Azt mondják, Joseph nője. — Josephnek egy sereg nője van. ITT A HAL!!! Két szeletet, uram? Egyhatvan. Hal krumplival? Egyhatvanért? Köszönöm. Csak halat? Ecet? Só? Kilenc penny. Nincs apróm. Köszönet. — Mit mond arról a nőről? — Azt mondják, Joseph nője rimánkodott a rendőröknek. — Ä, egy sereg nője van. — Ezzel együtt élt. — Milyen nő? Halat, uram? — Jó. Jó lábú. — Hm — dünnyögte Solly. — Hé, csukja be azt a rohadt ajtót. Ä, megint maga az? — Aha — mondta Solly, és bólintott, amikor valaki átsúgott hozzá a pult másik oldaláról. — Értem. Itt várakozott. Egy munkaruhás fiatal lány felvihogott. — A hal és krumpli egyhatvan, kisasszony. — Nem egyharminc volt azelőtt? — A búr háború előtt, kisaszony. Emelkedik a ha! ára. Emelkedik a krumpli ára. S még azt várják, hogy egyharmincért adjam? — Miért ne? — Á, menjen a pokolbal A következő, kéreml — Igen, ez az a nő, Solly. — Mmra. Bocsánat, asszonyom — fordult Siena felé. — Parancsol halat krumplival? Ingyen, ne törődjön a pénzzel. — Köszönöm, uram. Az eső zokogása, most, hogy a bolt kiürült, és Solly a pénzt számolgatta a kasszánál, még kétségbeesettebbnek tűnt. EsőszáLük fúródtak a kövekbe és a járdákba. Apró vízesések futottak a házak oldalán. Homályos fények a véget nem érő zuhogás mögött. Siena kedvetlenül tartotta az újságpapírba csomagolt halat és krumplit. — Itt maradhat, míg kiderül — mondta Solly. A nő fölemelte könnyes szemét. Solly, kimutatva sárga fogait, elvigyorodott. — Minden rendben. A nő arcán egy mosoly villant át. — Felőlem maradhat. Siena lesütötte a szemét, s egy pillanatig tétovázott. Aztán nekidőlt az ajtónak. Az csikorogva nyílt, s a boltba besüvített az északnyugati szél. — Csukja be azt a rohadt ajtótl — mondta Solly vigyorogva. — Köszönöm, uram — szólt vissza a nő, és kididergett az esőbe. ZALABAI ZSIGMOND fordítós« MAGÄNY (Könözsi 1st vádi ítslvöt«!») ír, írás kimenni a férjét, szól a vízi rendőrüknek. — Még nincs viharkészültség. — Szeles a Kalóz farán állt, terpeszállásban: a kormányt tette a helyére. Amikor azt mondta, hogy viharkészültség, a láb,a között váratlanul egy kétségbeesett vigyort küldött az asszony felé. a mániájuk, hogy naponta tízszer megrohanják az embert, és riportot csinálnak. A szomszédék fia most kapott egy szenzi kis . . . — Nekem meg az a mániám, hogy veled akarok lenni, igaz? — Nézze, fiatalember... — Az asszony a szoba közepére ment, és széles mozdu'jer 'ók lló i en •ziajó ta°d'SZ. les néedi — Te tudod! — mondta Szelesné. — Én mindenesetre nem nézem ezt az őrültséget tovább. Valamivel később aztán, a hotelszobában az asszony kilépett a vitorlásöltözékből, letusolt, frottír ruhát kapott magára; két dupla ginfizzt kevert, s mikor belépett a fiú, és megölelte, azt mondta neki: — Vigyázz, nem állok jót magamért! Ez alatt nincs semmi. — Egyedül lehetünk? — kérdezte a fiú. Óvatosan nyelt egyet, mint mikor az embernek mandulagyulladása van. — Most? Te is tudod, hogy lehetetlen ... Kérlek, várj... De hát értsd meg: bármelyik percben itt lehet a lányom. Az latát apró térdroggyantással kísérve, körbemutatott: — Nekem férjem és gyermekem van! Csak netn kívánja, hogy fényes nappal bezárkózzunk ebbe a lehetetlen szobába? — Szemmel láthatóan vidám volt. Leliuppant egy fotelbe. Nevetett. — Csirió, — mondta, és belekortyolt italába. — Gyere, ülj már le, és igyál velem! Ginfizz, tudod, újabban ez a kedvencem. Gin meg citrom, a gyengébbek kedvéért. Képzeld: indulás előtt az összes fellelhető gint bepakoltam, hogy kibírliatóbb legyen ez a hülye szoba nélküled. Hát ez van! Istenem, ne ácso- rogj már ott az ajtóban, mint valami kamasz! — Nekünk mindkettőnknek mást jelent ez a dolog — mondta a fiú, miután leült. Az asszonyt nézte, majd felemelte poharát. — Mellesleg tudom, hogy mi kell a ginfizzbe... A kaparások után újabban gint hoznak a férjednek? — Letette a poharat, anélkül, hogy ivott volna. — A küreteken kívül szüléseket is levezet a férjem, ha nem -tudnád ... Mintha ez számítana valamit! — Szelesné erősen koncentrált, hogy sikerüljön két ujjal forgásba hozni poharát a politúros asztalon. — Igazán, csak elveszed az ember kedvét, komolyan mondom. A telefonod után másra se tudtam gondolni, csak rád. Egészen megőrjítesz! Még jeget is tettem bele a kedvedért... Mi lenne, ha azt mondanám, hogy itt hagyok mindent? Mit kezdenél velem? Idd már azt az átkozott italt! Komolyan mondom, csak elveszed az ember örömét... A fiú alaposan meghúzta a ginfizzt, aztán odament az asszonyhoz, és két kezével a fotel karfáján támaszkodva fölé- hajolt: — Utoljára jöttem. — Mit beszélsz? — nézett rá értetlenül az asszony. — Értse meg, nein tudok Ducihoz jönni tovább. — Öóó, hát a lányomról van szó? — vidult fel az asszony. — Mi van magával, Józsi? — Szeretném, ha megértené: Duci sokat fejlődött számtanból, én meg az érettségi előtt állok. — Ezt nem teheti velünk. Úgy megszerettük magát! — De hát értse meg, értse meg... — Ö, egy kis érettségi! Kérem, üljön vissza a székére. Vagy akar még mondani valamit ilyen közelről? A szálloda mellett sorakozó nyárfák csúcsán megrezzentek a levelek, hogy utána még érzékelhetőbb legyen a szélcsend. A leeresztett műanyagredőny k ö- gött a fiú az asszony arcához hajolt. — Vége a játéknak — mondta. — Ez most mi volt? Ez nincs benne. — De benne van! — A fiú visszaült a székére, és felhajtotta a ginfizzt. — Nem, nincs benne! Nem lehet ben* ne, hisz te is tudod. Kérlek, gyere vissza, és csókolj meg! Igazán! — Azért is jöttem, hogy vége legyen. Tudom, hogy még egyszer ilyen nem lesz, de akarom, hogy vége legyen. — Ugyan! — Az asszony ideges mozdulattal nyúlt a pohara után. — Ha tudnád, milyen teátrálís vagy ... Mondd, ilyenkor nem képzeled magad égy kalandregény hősének? — Idefigyelj, Ani! Azon a nyáron egyszer azt álmodtam, hogy velem vagy, és az arcod simogatom. Aztán felébredtem, és tudtam, hogy a saját arcomat simogattam. Zivatar volt, és egy villám fé nyénél újra megsimogattam az arcom, é9< ugyanazt éreztem, mint álmomban. Jó lenne, ha nem szólnál most közbe, hogy teátrális vagyok. Szeretnék ma éjjel is felébredni úgy, hogy kiröhöghessem ezt az álmot. — Hagyd már abba! Hogy beszélhetsz így? — Szóval, ez a program. Csak egy kis vihar kell hozzá... Az meg mindjárt itt lesz. ^ Ö, hallgass már végre! — kiáltotta Szelesné, és egy teátrálisnak mondható mozdulattal befogta a fülét: — Befejezted már?! — Kezét fülére szorítva kivárta, míg a fiú az asztal túlsó oldalán a hirtelen jött lebegéstől vigyorogva eltátogtar IGEN.
