Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-20 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
LOVICSEK BÉLA: Zsuzsa ellenkezni próbált, nem kel) most arról beszélni, fájt neki, hogy közéjük tolakodik az ismeretlen asszony képe. Vad féltékenységet érzett, de a férfi mondani kezdte: — Hat-hét éves korunktól ismerjük egymást. Már gyerekkorunkban is apára, mamára játszottunk, és nagyon komolyan vettük a játékot... Együtt, egymás mellett nőttünk fel. Közös megbeszélés alapján választottunk élethivatást is: ö mindenképpen orvos akart lenni, én meg vegyész. Egyszerre kerültünk egyetemre is. Már akkor elhatároztuk, hogy mihelyt végzünk és elhelyezkedünk, összeházasodunk . . Nehezek, mégis szépek voltak azok az évek. Sokat éheztünk és sokat csatangoltunk a városban. Egy-egy kirakat előtt jóllaktunk, felöltöztünk, berendezked tünk. .. Tudod minek neveztük el azokat a nagy csatangolásokat? Éhségmenetelésnek .. . Szépek voltak azok az évek ... és romantikusak ... Kell az embernek a romantika. Színesebbé, teljesebbé s talán egy kicsit elviselhetőbbé is teszi az életet... Négy éve házasodtunk össze. Aztán meguntuk egymást, ahogy mondom: meguntuk! Belefáradtunk egymás szeretetébe. Kiégtünk. Nincs tovább... Tulajdonképpen ez is megmagyarázható, mint minden: több, mint két évtizede házasok vagyunk — belefáradtunk... A másik döntő ok pedig az, hogy Judit nem tud gyereket szülni, márpedig én gyerek nélkül nem tudom elképzelni a házasságot... Egyébként nem haragszunk egymásra. A világért sem. Mindenben megegyezik a nézetünk, véleményünk, a tenyészetünk is hasonló, az érdeklődési körünk is, egyszóval minden, ami elegendő lenne egy kiegyensúlyozott és harmonikus családi élethez. Mégsem megy. Elválunk. El kell válnunk! Ismét töltött az öblös poharakba. — Ezeket a poharakat akkor vásároltuk, amikor összeházasodtunk: szimbólumként. Megfogadtuk akkor, hogy nagyon vigyázunk rájuk, össze ne törjenek, mert velük együtt a házasságunk is összetörik. Most már minden jel arra vall, hogy a poharak túlélik a házasságunkat. Zsuzsát valami furcsa, hideg szél csapta meg: két pohár sorsára rá lehet bízni egy házasságot?! ... Megkeseredett az ital a szájában. Gyorsan elhessegette magától a sötét gondolatokat. Mindig úgy volt velük, hogy sohasem merte egészen végiggondolni, solíasem jutott el a végkövetkeztetésig. Félt pontot tenni a mondat végére, úgy érezte, hogy az a pici pont hatalmas üreggé tágul, ami elnyeli. Odakinn vihar támadt s nagy szél kerekedett: nagyszerű záporeső verte az ablakredőnyt. Mindig szerette a nyári záporokat. Úgy tudta, hogy akinek záporeső veri az arcát, bársonyosabb, szebb és üdébb lesz ... Bolondság. Hirtelen anyja, apja és a közelgő év vége jutott eszébe. Ismét elkeseredett és sírni kezdett, de most már hangosan, zokogva. Fel akart öltözni, de az ital elgyengítette minden tagját, mozdulni is alig bírt. — Haza kell mennem — mondta. — Nem bírsz lábra állni, kicsit megártott az Ital. Azért is talpraállt. Laci el akarta kísérni, nem hagyta: kitalál egyedül is az állomásra. Laci a búcsúzáskor végigcsókolta. Zsuzsa érezte, hogy nagyon szereti a férfit, mégis menekült tőle, vagy maga elől, ki tudja. Jót tett neki a friss, tiszta levegő. A vihar elvoKönözsi István felvétele rák hosszat üldögélt az ágyban, felhúzott térddel, és nézett maga elé n semmibe. A redőny résein beszűrődő napsugár árnyékrácsot rajzolt eléje. Fáradt volt, és szomjas. Egyszer az öccse madarat lőtt légpuskával. A kismadár elernyedt szárnnyal hullott lefelé és egészen belebukott, valósággal beletemetkezett a frissen esett hóba. A piros vércseppek mintha sikoltoztak volna a szűzi havon. Sajnálta a madarat, az öccsét pedig gyűlölte. Most egy kicsit sebzett madárnak érezte magát' ő is, pedig sikerült elválnia, ő akarta, sikerült, mégis keserű a szája íze. Miért? És meddig fog tartani ez az állapota? Tizenhét éves korában kezdődött a kálváriája. Másodikos gimnazista korában. Milyen boldog volt még akkor. Akkor. Mintha évtizedek múltak volna el azóta, pedig a valóságban csak alig néhány év. Ott, akkor siklott félre az élete, pedig nap mint nap ezt hallotta a szüleitől: — Lassan felnőtt, érett ember leszel, vigyázz magadra ... A mai fiatalok könnyelműek. Felelőtlenül szétszórják a tisztaságukat, csak a mának élnek, nem törődnek a holnappal és tetteik következményeivel... Ö csak kuncogott magában: könnyelműség, tisztaság! Utálta a „betanult szöveget“, de azért sohasem feleselt a szüleivel. Mondták a magukét, ő meg kuncogott befele. Akkoriban ismerte meg Lacit. Nap mint nap az állomáson ácsorgóit, nézelődött, várta a vonatot. Szerette az egyedüllétet, persze csak sok ember között. Kiszemelt magának egy embert és megpróbálta kitalálni a gondolatait, érzéseit. Sosem bírta az unalmas arcú, ásítozó embereket. Annyira ismerte már az állomás épületét és a kornyékét, hogy csukott szemmel is eligazodott volna. Az arcok is ismerősekké és megszokottakká váltak: diákok, munkába utazó munkások, hivatalnokok vagy bevásárlásra induló falusi emberek. Unalomig laposodott már ez a megszokott kép. Május eleje lehetett, mikor megpillantotta őt először. Fiatalos volt az arca, bár a haja enyhén őszült. Aztán már minden nap látta. Sok új vonást fedezett fel rajta. Nem volt semmi kihívó és feltűnő a viselkedésében, mégis rá kellett figyelni. Tudta, hogy nős ember — az ujján vastag karikagyűrű csillogott —, nem törődött vele. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a közelébe férkőzzön és ismeretséget kössön vele, ő, a másodikos gimnazista. Megtörtént. Alig várta már a percet, hogy az állomásra mehessen és hogy találkozhasson vele. Csak tíz-tizenöt percig tartott a csendes boldogsága, mert őt ellenkező irányba vitte a vonat. Hogy gyűlölte a vonatot! Meg a tanulást. Mert sehogy sem ment. Hányingert kapott, ha a könyvbe nézett. Tanárai csodálkoztak, később fenyegetőztek: pontosan most lazít, néhány héttel az év vége előtt? Mi történt vele? Mit is tudott volna válaszolni? Az igazságot semmi áron nem mondhatta meg: vállát vonogatva lesütötte a szemét és hallgatott. Egyszer azt mondta neki Laci, hogy nagyon szomorú és boldogtalan ember. Akkor még nem sejtette, hogy miért mondja: őszintének látszott és elhitte. Később azt is megtudta, hogy vegyész, a felesége pedig orvosnő a helyi kórházban, s hogy azért kell utazniuk naponta, mert helyben nincs lakásuk. Éjjel-nappal a férfi szomorúságának és boldogtalanságának az okát kutatta, kevés eredménnyel. Ha egy nős ember szomorú és boldogtalan, csakis a házasságában lehet a baj. Nem szereti a feleségét? Vagy a felesége nem szereti őt? — Miért boldogtalan? — tette fel a férfinak többször is a kérdést, de mindig kitért a válasz elől. — Nem olyan egyszerű a kérdés... nagyon összetett ... majd egyszer, ha sok időnk lesz ... majd egyszer mindent elmondok ... Egyre jobban idegesítette a közelgő év vége: megszakadnak a találkozások. Napokig, sőt hetekig nem láthatja majd. Azt pedig nem bírja ki. Valamit tenni kell! Valaminek történni kell! Édesanyja észrevette túlzott idegességét és többször megkérdezte tőle, hogy mi baja, mi bántja. Talán akaratán kívül durván rákiáltott: semmi, ml baja lehetne, nem vigyoroghat örökké, mint a félhülye ... pedig a lelke mélyén sajnálta szegényt mert jó volt hozzá, mindent megkapott tőle, amire szüksége volt. Talán éppen az ártott meg, a bábáskodása, a jószívűsége. Szinte fojtogatta a szeretetével... Édesapja, a végtelenül komoly és szerény ember ritkán szólt, soha nem verte meg. Egyetlen egyszer emelte rá a kezét, akkor is megrekedt félúton, mintha valaki elkapta volna a csuklóját. Lacit is idegesíthette a közelgő év vége, mert egyik alkalommal ezt mondta: — Feleségem Prágába utazott, három hónap múlva jön csak vissza ... Holnap délután eljöhetne hozzám ... El kell jönnie! ... Nekünk sok mindent meg kell beszélnünk ... Egy pillanatig sem tétovázott: rögtön beleegyezett. Félt ellenkezni: hátha visszariasztja a makacskodása és nem hívja többé?! Dehogyis ellenkezett. Nyugtalanul aludt, várta a reggelt, a másnapot, hogy mehessen. Reggel megfürdött és a legszebb fehérneműjét vette fel. Különös büszkeséggel és önteltséggel nézegette magát a tükörben. Aztán váratlanul olyan érzés szaladt szét benne, mintha a fal minden téglájából egy-egy szempár figyelné. Matematikaórán a tanár kihívta a táblához. Már a példa felírása közben érezte, hogy nem tudja megoldani, márpedig akkor biztosan beszed, ami végzetessé válhat... pillanatok alatt döntött: összeesett. A tanár ijedten ugrott hozzá és azonnal orvoshoz küldte egyik osztálytársnőjével. Orvoshoz persze nem ment el, hanem a városka parkjában sétálgatott meg üldögélt délig. Tele volt izgalmas várakozással. Végre Laci lakásán volt. Olyan egyszerűen és simán történt, mint mikor az ember felhúzza vagy lerúgja lábáról a cipőt. Az ajtóban megfordult a kulcs, kitárult, mint két ölelő kar és magába zárta. Szép lakás volt. Csak nagyon rendetlen. Semmi sem volt benne a helyén. Mégis az volt az érdekessége: a hevenyészett szertesége. Talán a leghozzáértőbb kéz sem tudott volna olyan hangulatos és romantikusnak tűnő szemétdombot teremteni benne. Az ablakon csörögve futott le a redőny. Felgyűlt az állólámpa. Ernyőjén egy utasszállító repülőgép szállt körbe-körbe izgató, egzotikus tájak felett. Szinte érezni lehetett a sivatag homokjának a forrőságát, és hallani a pálmák susogását... Most következik a minden gátlást feloldó ital, aztán pedig az ágy, gondolta. Maga sem tudta, miért gondol folytonosan az ágyra. Talán a sok látott film hatására. És csodálkozott: ilyen félelemmentes és természetes ez? Valami mégis felizzott benne. Talán az ellenállás parányi tüze akart lángra lobbanni, de csak akart. Egy dologban azonban mégis tévedett: nem az ital jött előbb, hanem az ágy ... Utána pedig a nagy csalódás: ennyi az egész, egy villanásnyi nyilalás és semmi több? ... Mégis jó volt úgy kábán feküdni és lehunyt szemmel hallgatni, érzékelni, ahogy az ernyőn hangtalanul száll a gép, perzsel a homok és susognak a pálmák ... — Nagyon szeretlek — mondta a férfi egyszerű közvetlenséggel, de ő nem válaszolt. Hagyta, várta, hogy mondja még neki tízszer, százszor. Hirtelen a hóba temetődött kismadár jutott eszébe. Elszorult a torka, valami megcsavarta a szívét és sírni kezdett. Hangtalanul sírt. Csak a könnyei folytak forró patakot nyitva kétoldalt a homlokán ... Laci vigasztalta, később felkelt mellőle és két nagy öblös poharat vett elő. Soha nem látott még akkora poharakat, nagyobbak voltak a két öklénél. Italt öntött és vitte az ágyhoz. — Szervusz, Zsuzsa, szervusz! Nagy, bő kortyokban igyuk a boldogságot!- Szervusz! Ittak. Sokat. Lassanként feloldódott Zsuzsa: pihekönnyűnek érezte magát és nevetnie kellett. — Sokszor kérdezted már, hogy miért vagyok szomorú és boldogtalan. Most elmondom...
