Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)

1973-05-02 / 103. szám, szerda

Sangay... Ez a titokzatos név, melyet oly sokan ejtettek ki tisztelettel és a bizonytalan­ság érzésével, különösen von­zott minket. Erről a tomboló vulkánról abban az időben nem­csak Ecuadorban, de egész Amerikában, sőt az egész vilá­gon naponta beszéltek. Felku­tatása benne volt ugyan a ter­vünkben, de ... vajon meg tud­juk-e valósítani, amikor a Co- topaxit a tervezetthez képest teljes egy hónappal később si­került csak megmásznunk? Hi­szen ez a nehezen hozzáférhető tűzhányó Ecuador déli részén eddig még mindig teljesen ön­álló expedíciót kívánt. Szaporodtak az egymásnak ellentmondó információk. Már- már úgy tűnt, hogy mi sem lesz a vonzó tervből. Az utolsó pilla­natban megjöttek az ejtőernyő­sök. Részt vettek a Cotopaxiról szóló előadásunkon, amelyet Quitóban, a Kultúra Házában tartottunk meg. Kiderült, hogy tavalyelőtt fenn jártak a San- gayon és igen szuggesztíven meséltek nekünk róla. A követ­kező estén hoztak egy vázlatot és az út pontos, 10 napra be­osztott részletes tervét, azon­kívül felajánlották a fegyveres kíséretet. Nagy volt az öröm erre az ajánlatra... De amikor ott állt az autóbusz indulásra készen, az ejtőernyősöknek hí- re-hamva sem volt. Az autóbusszal Quitóból Rio- bambába utaztunk, amely csak­nem 250 km-nyire van délre. Ott átszálltunk valamiféle ab­laküveg nélküli tragacsra, ami­nek a kocsiszekrénye össze­vissza volt drótozva, de ennek ellenére azt az előkelő nevet viselte, hogy: Express San Ra­fael. A gépkocsivezető szó sze­rint vette, ami elöl fel volt ír­va a tragacskára. Ördögi sebes séggel rohant lefelé a meredek hegyoldalak és szakadékok kö­zött a tomboló hegyi folyó völ­gyében, azután megint felfelé kapaszkodik Pungala községbe. Majd kirázza a lefkflnket. Kö­rülöttünk elmaradnak a falu romantikus agyagkunyhói, s benn a kocsiban a levegő kezd kibírhatatlan lenni. Olyan ez, mint valami malomban. Az az érzése támad az embernek, hogy az országút minden pora igyekszik behatolni a buszba, hogy együtt utazzon velünk. Pungalából Alao községbe, mely utunk mai szakaszának végcélja, még hosszú az út. Amikor az ember csak mesélni is hall erről az útról, végigfut a hátán a hideg. De találtunk egy olyan gépkocsivezetőt, aki hajlandó éjszaka megtenni ezt a nyaktörő utat. Nem is kel­lett őt túlságosan agitálnunk. A kereset reménye erősebb, mint a kockázattól való féle­lem. Özönvíz előtti teherkocsi­ja azonban csak pár métert gu­rult, görcsösen felhördült és elhallgatott. Elő kellett szedni a fogókat, a kalapácsot és a kést. Amíg a vezető segédeivel pró­bálta jobb belátásra bírni a ko­csit, a főtéren alkalmunk volt megtépázni a csehszlovák lab­darúgás jó hírét. A pungalai juniorok és a csehszlovák sze­niorok mérkőzését sikerült 5:1 arányban elvesztenünk, az egész városka aprajának-nagyjának igazi örömére. Noha még ott éreztük csontjainkban a Coto­paxi többszöri megmászásának fáradalmait és körülbelül a Ma- gas-Tátra legmagasabb csúcsá­nak magasságában valamiféle idétlen rongylabdával játszot­tunk, a mai napig is szégyell­jük ezt a gyenge eredményt. Ami ezután következett, ami­kor a kocsi végre elindult, a keskeny gidres-gödrös úton s egymás után múltak az órák, miközben a kocsi recsegve-ro- pogva vette a kanyarokat a fe­nyegetően meredek sziklafalak és szakadékok között, azt nehéz lenne elmondani. A kocsi jobb- ra-balra dobált minket. Vladi­mírnak égnek mered a haja, amikor a kocsi egyszerre csak elveszíti egyensúlyát és hátsó kerekei üresen forognak a va­dul rohanó folyó kanyonja fö­lött 100 méterre meredező szik­lapárkányon. Minden kanyar újabb veszedelem. Egy keskeny hídra, amelynek nem egy palló­ja hiányzott, alig tudtunk rá­hajtani. Itt bizony nem szeret­nék hivatásos sofőr lenni. A szakadékok fölötti ördögi tánc­nak se vége, se hossza. A kavargó porfelhőn át időn­ként felvillan a Csimborasszó- nak, az Andok királyának való- színűtlenül hatalmas fehér kúp­ÚTBAN SANGAY FELÉ (9.) ja, ahogy ott fürdik a lenyugvó nap vörös fényözönében. Az élet, csodák csodájára, nem veszett ki a barátságtalan he­gyek között. Időnként feltűnik egy-egy indián kunyhó, kutya­ugatás hallik, félreugrik egy lo- vacska. A sötétségen áthatol­nak egy vízi erőmű építkezésé­nek fényei. Aknamélyítő bányá­szok sietnek védősisakban az éjszakai műszakra. A Keleti Andok mélyén fek­szik Alao, ahol véget ér minden élet. Érkezésünk zajára veszett ugatásba kezd a falu valameny- nyi kutyája. Vágni lehetne a sötétséget, de rögtön ott terem körülöttünk a segíteni kész fa­lusiak egész csoportja. „Meg­aludhatnak az iskolában“ — végén. S egyik nap olyan, mint a másik ... Teherhordó több jelentkezett, mint amennyire szükség volt. Nagyon szerények a munkale­hetőségek az itteni haciendán, s ez most mintha az égből hul­lott volna alá. Rögtön fölkötö­zik az öszvérek hátára a terje­delmes poggyászt s átvetik vál­lukon a nehéz hordókat. Az is­kola előtt búcsúznak tőlük az asszonyok meg a szipogó gyere­kek. Az ilyen útról nem mindig térnek haza a férfiak. A karaván, melyhez 21 ember, 5 öszvér és a Nimfa kutya tar­tozik, útnak indul a rohanó he­gyi folyó völgyében fölfelé. Az expedíciót a tapasztalt, 38 éves Pedro Killay vezeti, aki puskát Buja növényzettel borított hegyhátakon haladunk küszködve a cél felé. (A szerző felvétele) mondja az egyik. Előbb azonban ki kell fizetni a sofőrt, aki 700 3ucrét kér, de aztán beéri hat darab százassal is. Nagy pénz ez, de ezzel a nyaktörő utazás­sal nyilván rászolgált. Másutt ennyiért legalább két hétig kel­lene dolgoznia. Belátunk egy földszintes épü­let ablakain: egy csomó férfi ül a padokban. Valamiféle könyvet nézegetnek. A jókora termet néhány gyertyafény vi­lágítja meg úgy-ahogy. A falon plakát, ezzel a jelszóval: „Una patria con anal fabetos es una patria sin futuro“ — Egy haza analfabétákkal — haza jövő nélkül. Igen, az országnak szüksége van rá, hogy az anal­fabéták — s csaknem vala­mennyi felnőtt indián az — megtanuljanak írni és olvasni. A tanító, aki külsejére és ruhá­zatára nézve semmiben sem különbözik tanítványaitól, lel­kesen magyaráz valamit. Amint észrevettek minket, suttogás kezdődött az osztályban. Az ábécéskönyv helyett az indiá­nok meredten bámulnak ki az ablakon. A kántor meg sem próbálkozik vele, hogy összpon­tosítsa a figyelmüket. Űgyis hiábavaló lenne. Alao lakossá­gának azután legalább a fele az ablaküveghez szorított arc­cal figyeli az éjjeli látogató­kat, amíg csak le nem fek­szünk. Ködös reggel. A falu kunyhói­ból, amelyek szanaszét állnak elszórva 3200 méter magasság­ban a festői völgyben a folyó mindkét partján, vidám füst száll az ég felé. A kőből rakott szabad tűzhelyen az asszonyok egyszerű ételt főznek. Közönsé­ges nap. A vályogból rakott fallal elkerített sáros úton már lüktet az élet. Amott egy öreg­ember rázatja magát a mokány kis hegyilő nyergében, napéget­te pásztorok ereszkedtek le va­lahonnan a hegyekből, mögöt­tük juhnyáj baktat, végül pedig egy pásztorlány fekete köntös­ben. Az asszonyok kikukucskál­nak az ajtón, odavetnek néhány szót, s aztán indulnak felfelé az ösvényeken a köves hegyol­dalban fekvő földecskéjükre, ami mégiscsak nyújt pár marék gabonát meg krumplit. A falun kívül legelésző hatalmas tehén­csorda azonban nem a szegény falusiaké. így valahogy kezdő­dik a nap Alaóban, itt a világ szorongat a kezében. Elnyelt minket az őserdő. Az út szer­pentineken kanyarog felfelé a festői völgyben, s lassan kezd fekete ragacsos kásává válni. Az emberek morognak. De Se- gundo Masa, egy 20 éves le­gény, akinek a nehéz hordó csak úgy egyszál madzaggal van a testéhez kötözve, meg sem mukkan. A teher, amit ci­pel, nehezebbnek látszik a saját testsúlyánál. Ogy jó 50 kg kö­rül lehet. S ezt cipeli egész nap. Ezzel 40 sucrét keres, amiért egy rendesebb vendéglő­ben jól sem lehet lakni. De az itteni hegyilakók, akik hozzá­szoktak a nehéz robothoz, min­den krajcárt meg tudnak be­csülni. A sötét felhőkből mint a zsi­nór csorog az eső. Itt, az An­dok keleti nyúlványain, nem messze az Amazonas völgyétől, tulajdonképpen mindig esik. Már nem is út az, amin me­gyünk, hanem hömpölygő iszap­áradat. De nincs mentség. Tér­dig gázolunk a latyakban. Hogy bírják ezt a teherhordók ócska lábbelijükben? Amikor másként már nem megy a dolog, meg­próbálkozunk a páramóval. Tud­ják mi az a páramó? Az erdő szélén tenyésző növényzet — fűcsomó-szigetek, köztük iszap­csíkok, ahol az ember köny- nyen kitörheti a bokáját. Meg­próbálunk ugrálva haladni a páramókon, de azután — mivel nem akarjuk kitörni a lábunkat — mégiscsak visszatérünk az iszapos, sáros útra. Egyszerre leszűkült az ösvény. Egy szikla áll az útban. Az ösz­véreknek nyilván nem tetszett a dolog, különösen az utolsó­nak. Nem segített sem a bizta­tás, sem a rugdalás. Egész tes­tében remegett. Egy lépés és már gurul lefelé a meredek hegyoldalon, mögötte a poggyá­szaink. Vagy 10 méter után láb- raállt az öszvér. Túlélni egy ilyen bukfencező gurulást — igazi csoda. De eddig még nem ismertük az öszvéreket. Ott fek­szik, nehezen liheg, de pár pil­lanat múlva feláll és indul to­vább. A 4000 méter magasságban fekvő hegynyereg mögül gyö­nyörű sziklás hegycsúcsok tűn­nek elő, köztük völgyek, hegyi patakok ezüstös csíkjával. A te­herhordók eltűntek valahol a felhőkben, a karaván több ki­lométernyire elnyúlott. Velünk csak Segundo Masa maradt. Baktatunk mögötte a barátság­talan vidéken, páramókon, ős­erdőn, iszapon keresztül. A nyomasztó csendet hirtelen hatalmas mennydörgés töri meg, sokszoros visszhangtól kí­sérve. A Sangay szólalt meg, mely ott lapul valahol a felhő­függöny mögött. Hosszú idő után ismét expedíciót üdvözöl. Üdvözöl? Vagy figyelmeztet? Űjabb és újabb robbanások. Mintha csak hallanám hangját: Menekülj, ember, ha kedves az életed. Kegyetlen vagyok, nem ismerek irgalmat. Lerótták már adójukat számosán, akik ide merészkedtek. — Igen — a Sangaynak, az Andok tüzes démonának már sok emberélet szárad a lelkén. Áldozatai között van négy ecua­dori ejtőernyős, két japán, két amerikai és mások. Az expedí­ciók közül, amelyek elég meré­szek voltak, hogy elinduljanak megmászására — az ujjainkon megszámlálhatnánk, mennyi volt eddig — csak egyetlenegy tért vissza teljes számban. Mi lesz a miénknek a sorsa? Besötétedett. A teherhordók isten tudja hol vannak elöl, mi pedig szétszóródva az egész ha­talmas hegyoldalon. Órák tel­nek el, amíg csoportunk ismét együtt van. A teherhordók nyo­mai a folyónál végződnek. Az el­ső gázló, levetjük a cipőnket. A jeges ár csak úgy csípi a lá­bunkat. Most aztán merre? To­vább, tovább ... Szigorú rendet vezettünk be. Mindenki sorszámot kap. Ha valaki letérne az útról, elve­szett ember — örökre. Tapossuk a sarat, az iszapot, a páramó- kat. Szakad az eső, mintha dé­zsából öntenék. Megint egy gázló. Nincs értelme levetni a cipőt, úgyis mindent ki kellene facsarni. Megint derékig gázo­lunk a folyóban. A többi gázlót már számba se vesszük. Lehe­tetlen leülni és pihenni, min­denütt víz és víz. Valamelyik vezető zseblámpával mindig megvizsgálja a további terepet és örömmel jelenti: „Erre, se- ňoi'es. Látják — barátnak a nyoma.“ Éjfél van, fáradtak, éhesek vagyunk, ós fázunk. Már úrrá lett rajtunk a meggyőződés, hogy elvesztünk. Megint egy fo­lyó. Vajon hányadik már? Az indián, aki életében még nem járt erre, azt állítja, hogy újból nyomon vagyunk. „Erre a fo­lyón keresztül..Már nem hiszünk neki. De ennek ellené­re előre küldjük, hogy próbál­jon szerencsét. Vau, vau — hallottátok? Az­tán megint. Kutyaugatás — ez mindig emberi lakhely közeled­tét jelzi. Pár pillanat múlva Masa visszatér a jó hírrel. Az utolsó gázló, aztán belépünk egy füsttel teli tágas kunyhóba. 3200 méter magasságban fek­szik és két marhapásztor kuny­hója. A kunyhó körül kerítés, egy kis megművelt terület, to­csogók. A békák paradicsoma. Éjfél után egy óra. A teherhor­dók nyugodtan alszanak. Boldo­gok vagyunk, hogy szállásra ta­láltunk. Különösen Gabi és Len ka. Tizenegyünk közül reggel he­ten keltünk útra a Sangay felé, továbbá Pedro Killay, valamint Carlos és Virgolo Masa, Luis Chafler és Thomas Cas teher­hordó. Az öszvérek itt már nem jutnak tovább. Mindjárt reggel kétszer átlábolunk a folyón. Csak most vettük észre, tegnap állandóan ugyanazon a folyón keltünk át jó néhányszor. A Rio Cullebrilos — a Kígyó—fo­lyó — valóban úgy tekereg, mint a kígyó. Áthatolhatatlan szubtrópusi dzsungel nyelt el bennünket. Pedro vág ösvénye­ket machetájával benne. Meste­rien kezeli. És már megint ki­tartóan zuhog az eső. A magas növényzetről liánok lógnak le­felé. Csaknem függőlegesen ka­paszkodunk felfelé. Az éles fű­szálak, amikbe belekapaszko­dunk, véres nyomokat hagynak a kezünkön. Botladozunk, fel-- bukunk, próbáljuk kikerülni a tüskés bokrokat, s ráadásul még vigyáznunk is kell, nehogy lezuhanjunk. Hűséges kísérőnk, a Nimfa kutya velünk jött és most valahol lenn tanácstalanul nyüszít. A teherhordók a nehéz poggyásszal nehezen tartják meg az egyensúlyukat a síkos talajon, a szakadékok szélén. Lassan vágjuk keresztül magun­kat a növényzet sűrű szövedé­kén. Végre felvillant a nap. és több tucat zöld hegyhát buk­kant elő a ködből. Ez a Keleti Andok vonulata. Leülünk a nedves fűre. „Ott, a Völgy mögött az a Campa- rnento“ — nyújtja ki a kezét Pedro. De még korai az öröm. Megint csak térdig gázolunk az iszapos sárban, azután egy fo­lyó medrében, vízeséseken ke­resztül botorkálunk, köveken ugrálunk és megint csak kap­tatunk felfelé a tocsogós hegy­oldalban ... A vadul rohanó Yanayacu — Fekete folyó — jéghideg vize volt aznap az utolsó, talán öt« . venedik kényszerű fürdőnk. Ki~* jutottunk egy kisebb, víztócsák­kal tarkított fennsíkra. Ez te­hát a campamento — a tábor­hely. Délután négy óra. A nap, mely egy pillanatra felbukkant a ködös párából, hatalmas szú­nyograjt ébresztett fel. Először is le kell vetni a cipőt, átöltöz­ni és mindent kifacsarni. Aztán felállítani a sátrakat, rőzsét gyűjteni és tüzet gyújtani. De ez egyikünknek sem sikerült. Egyedül Pedro tudta meggyúj­tani a nedves rőszét — egy in­dián nem lehet meg e tudo­mány nélkül. Pillanatok múlva már lobog a tűz, s mi ott me­legszünk körülötte. A bennszü­lött vezetők, akik hálásak min­den felkínált cigarettáért és egy kevés ételért, építik a szál­lást. Kettőjüknek felajánlunk egy sátrat. Eltart egy ideig, míg megértik, hogy igénybe ve­hetik. A Sangay-hegy lábához még egynapi útra van szükség. Reg­gel a teherhordók keresztet vet­nek és elindulnak fölfelé, neki a következő hegyhátnak. Újból elő kell venni a machetát. Ugyanaz történik, mint tegnap este. További sziklataraj, szám­talan csúccsal, százméteres me­redek sziklafalak, szakadékok, patakok, mocsarak és természe­tesen: szakadó eső. További hét hegy és hét folyó. De ha leg­alább .csak hét lett volna belő­lük! Föl le, föl le ... Egyre erő­södik a tűzhányó morgása. A Nimfa kutya is halálosan fá­radt. De mégis elérkezett az utolsó folyómeder, fölsóhajtunk. A kemény lávatalajon a harsogó folyók forrásvidéke fölött már úgy megyünk, mint valami uu- tóműúton. S hozzá még a nap is kisütött, és gyönyörű kék az ég. A La Playa táborhely, 3500 méter magasságban, szétszórt bádogdobozokkal és palackok­kal fogadja a hosszú idő után ismét ide vetődő embereket. A fáradt teherhordók mindjárt el­helyezkednek egy földhányás­hoz ragasztott tető alatt. Rög­tön hozzálátnak a máchiához, ehhez a vízből és pirított gabo­nából készült tápláló italhoz meg a pifiollal — a legolcsóbb finomítatlan barna nádcukorral — édesített vízhez. Egyébként ezt a nádcukrot rágják egész úton, reggeltől estig, összesze­dünk néhány szétszórt ágat. A sovány Pedro gyomorfájdalmak­ra panaszkodik ós tablettákat kap. Azután tüzet éleszt. Me­gint szakad az eső. Az ég sötét kárpitján este ott ragyogtak a csillagok. Csodála­tosan szép a természet, de vad, egyenesen ijesztő. Kisvártatva feldübörög közvetlenül a fejünk fölött a fekete felhőgomolya- gokban megbúvó láthatatlan tűzhányó, elnyomva a hegyi pa­takok zúgását. Éjfélig üldögélnek vezetőink a tűz mellett és szárítják ned­ves felszerelésünket. Láthatóan jól szórakoznak. Talán arról beszélgetnek, mit vesznek majd azért a jól megszolgált 120 suc- réért a gyerekeknek, az asszo­nyoknak meg maguknak. Ami­kor feldübörög a tűzhányó, ret­tegve vetnek keresztet. Ott fönn laknak az isteneik. Számukra a hegy csúcsa örök időkre tabu, oda egyikük sem merészkedne fel. Vasárnap van, szeptember 10. Holnap magunk indulunk föl a tomboló vulkán csúcsához ... BLAHOSLAV BRAUN ifim

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom