Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-13 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
ókincsetek. A körül- ^pp olyan irigy vagy, gyáriak, akik a tete- ünket. Az Akadémia? ny? Hogy lehet ter- itnak azok a légüres cok? Mit? Majd egy- De a vén kutya azért nyugodtan szólhatott olna hozzá... Benne mindegy ... Sohasem n tudhatja az ember, i szóval. Hiába, én is látókörében, sszasiet a laboratóoly leveszi a munka- (övetkezhet az egyik művelet, a készülék igfejtése, a színkép- ín a spektrográf ellen állnak a spektro)t Gregor mérnöknek, í, hogy készítsen fellé bonyolult feladat, t kísérleti fizikusok ipokig vitáznak egyMert a rendszeres, kitartó munka csupán alap- feltétel. Károly íróasztalán angol, orosz, német, cseh, szlovák és magyar szakkönyvek, folyóiratok tornyosulnak. Bennük szunnyadnak a módszerek, a formák és eredmények. A könyvek mellett finom mérőműszerek és műanyagminták sorakoznak. Három centiméteres rudacskákban ott fekszik előtte szinte az egész világ, a legfantasztikusabb színötvözetekben. Bar neki hivatásszerűen csakis az elmélet szféráiban kellene tanyáznia, hiszen a közvetlen gyakorlati célú kutatás egy speciális vegyészeti szakcsoport „rezervátuma", ha szerit ejtheti, leereszkedik a gyakorlatiság beláthatatlan mezeire, hogy aztán annál magasabbra ragadja a kíváncsiság a teória régióiban. ö az anyag életének törvényszerűségeit kutatja. Célja, hogy megértse és feltárja az anyagban lezajló titokzatos folyamatok okát, hogy minél tökéletesebben megismerje az anyag szerkezetét, tulajdonságait, hogy — bár szokatlan, de szemléletes ez az asszociáció — kiszondázza és rögzítse az anyag lélektanát. Mert ha az ember tisztában van egy konkrét anyag lélektanával, akkor nagyobb sikerrel járhat az anyag életébe való mesterséges beavatkozása; a gyakorlati célnak megfelelően könnyebben alakíthatja szerkezetét és tulajdonságait. Gregor mérnök belép az .elkészített spektroszámít ritkaságnak, őzt tudományos vita k a nemzetközi koncén megjelenő szakió képernyőjén. Pél- poliglokolmetakrilát pcsán csaknem száz- Izi publikáció látott f színképelemzése is, n. Persze, a tárgyról elolvasta. Mert az ő iltette magában, hogy ítező 'űanyag kifej- íten^ kar egy már mindent ismerni kell, a világban. Károly ízhető „ravasz anyagán a világlátott tudo- egy dolgot tökélete- akis szűz, kiaknázat- •e egy kezdő, ezért a kísérleti eredményei- t ér, mint egy kevés- tetelfi kutatás. Mert innyira egy kutatót, n egy „ravasz anyagén” megjegyzi, hogy násik országban egy k, s ráadásul jobb , hogy ő csupán egy lelje meg az Akadé- saját lelkiismeretét, igos társait csakis a •ríthatja maga mögé. gramokkal és a színképpel együtt átadja Károly- nak. Károly gyakorlott szemét végigfuttatja a ropogósra szárított felvételeken, majd elégedetten bólint. Azután mindketten leülnek a spektrométerhez, behelyezik a műszerbe az első spektro- gramot és gondterhelt vizsgálódásba kezdenek. A műszer pontosan meghatározza számukra a színkép egyes vonalainak fekvését, hullámhosszát és más adatait. Csak nagy ritkán váltanak egymással egy-egy szót. Később Gregor ismét visszamegy a maga szobájába és Károly négyszemközt marad a vizsgált anyaggal. Károfy a hipotézisek, tézisek és antitézisek állandó kereszttüzében él. Nap mint nap hosszú órákon át egyetlen társa az anyag, melynek szerinte megvan a maga külön rejtelmes élete, akárcsak az embernek vagy az állatoknak, a hegyeknek és a folyóknak, az agyagnak és a köveknek. Borsos Miklós a képzőművész szemével nézve egyszer így vallott az anyagról: „A köveknek megvolt és megvan a maguk élete. Megvolt attól a pillanattól kezdve, amikor még élőlények és élő fák voltak. Tengermélyek, évmilliók rettenetes tragédiái, omlásai folytán, vulkánikus lö- vellésekből, az iszapból, a halakból és a vízből kő lett... A millió állatból és bogárból mészkő. Es mi ennek a tetején élünk. P.bből egy egy darabot kiemel a művész, nevezzük így, azaz az ember, akinek kedve van valamit elmondani, a máról, a világról, saját magáról“. A máról, a világról és önmagáról vall Károly is, amikor az anyag életét és belső tragédiáit kutatja s próbálja az ember elé tárni. A spektrométer diszkrét zümmögése tengeri kagylók távoli zúgását idézi a nyár eleji langyos napsütésben. A lencse kékes villanásokkal nyalábolja fel a szerte kalandozó fénysugarakat, hogy szigorú párhuzamosokként dobja őket tovább a prizma tükrére. Károly szeme a készülék ernyőjén köröz, ahol sorozatosan jelennek meg a spektrumrésképek. Megfigyeléseit az előtte fekvő műbőrfedelű füzetbe jegyzi. Amint jegyezget, hirtelen tüsszögő roham jön rá. Ilyenkor, június elején minden éven hetekig gyötrik az efféle rohamok. Hogy száradna el a töved, hogy ne tudnál ilyen giccses bűzt árasztani! Biz’ isten egyszer mind kivagdosom! — szitkozódik s megy és bezárja az ablakot. Az ablaknál a jázmin illat még ingerlőbben az orrába csap. A sarokban álló komputert rákapcsolja a tiáló- zatri, és előkészíti a munkához. Miközben berakj;! ;> papírszalagokat, derűs mosoly settenkedik az iijka körül. Megveregeti az oldalát, mintha csak egy szelíd hátasló volna. Derék kis marina vagy. De azért meg ne bokrosodj. Fülében megcsendült a Kardtánc, majd örvénylő vágtába kezd. No csak, no csak! Ma nem te vagy soron — próbálja elhessegetni magától a tolakodó dallamot, ám a vad ritmus egyre féktelenebből bokázik kifinomult dobhártyáján, míg egy gombnyomás egyszerre ketté nem vágja. Abban a pillanatban egy egészen más természetű zene hangzik fel, és fenséges békességgel, csendes századok ünnepélyes derűjével tölti meg a levegőt. Aki nem tudja, hogy a komputer, ez a soks emií csodalény nem csupán számokat hordoz elektronikus agyában, el se hinné, hogy a zene, melyet milliónyi apró pont rajzol bele a* éterbe, Bach egyik Brandenburgi versenye. Gregor mérnök kis idő múlva vidám arccal nyit be a laboratóriumba. — Zenélsz, zenélsz? — kérdi mosolyogva. Károly sejtelmesen bólint. Egy ideig együtt hallgatják, áhítattal és szinte fltszellemülten a nyugalmat és lélekderítő zenrt, mely oly tisztán zeng, akárha egy igazi kamarazenekar játszana a teremben. Ám a mai kor mindennapos hajszájában, a - ki tudja hová? — rohanás szüntelen idegfeszültségében szinte diszharmonikusnak, idegenül romantikus intermezzónak ható zene csakhamar véget ér. Gregor kimegy a szobából, és Károly ismét egyedül marad. Kezébe veszi a spektro- gramokat meg a fényképeket. Folytatni szeretné a munkát. Vizsgálgatja, nézegeti a fényképfelvételeket. Tűnődik, gondolkodik, mely problémák is a legfontosabbak. Milyen kérdéseket tápláljon be a komputerbe. Aztán az asztalra dobja a papírcsomót, es föl- alá kezd járkálni a szobában. Valahogy nem megy a munka. Hiába akarja kordában tartani a gondolatait, azok makacsul mindig elkalandoznak valamerre. Hol az utált sötét albérleti szobája, hol a megbánt tegnap esti kalandja jut az eszébe. Aztán egy pillanatra Anna arca is felvillan előtte. Most viszont minden ide nem tartozó dolgot szeretne elhessegetni magától. Most nincs ilyesmire ideje. Odamegy a számítógép mellé. Megáll mellette, és eszébe jut a professzor, meg a délutáni értekezlet. Furcsa nyugtalanság fogja el .. — Talán el is megyek, Míhajlovna — mondta, és felvette a kabátját. — Nem lesz még korán? — kérdezte az asszony csak úgy, és odanyújtotta neki a zöld zománcozott kannát, melyben a vízzel együtt megmozdult a gyönyörű piros rózsacsokor. — Huszonöt? — megkérdezte az öreg a biztonság kedvéért. — Huszonöt —, felelt az asszony és megigazította a kendő alól kibukkanó összes bajtincsét. — De jól vigyázz, spórold meg estére — figyelmeztette még. — Tudom. A virágárus asszonyok faládikákon kuporogtak a járda szélén. Az öreg besorakozott a végére és leguggolt. — ötvenért adjuk — sietett a figyelmeztetéssel a szélső, félve, hogy az újonc leveri az árát. — És te? — Hetvenért. „Hetvenért. Hetvenért!“ — suttogtak a virágárusok, sokatmondó pillantásokat váltva. Az egyik fiatalabb, tapasztaltabb sajnálkozva meg is jegyezte: — Hiszen nem veszik meg. Az rettentő drága — hetvenértl — Ne félj — szólt jóságosán az öreg. — Az emberek az árut, nem az árat nézik. k Fél óra múlva azonban ő is rájött, hogy túl magas árat szabott. Ugyanis a rózsák nem ,,mentek“. De mégsem engedett, szilárdan, konokul állta a megszabott árat. — Hetven. Hetven. A fáradt háziasszonyok, egyik kezükből a másikba rakva a nehéz bevásárló táskákat, remény tel énül topogtak a kanna körül. — Nem adja olcsóbban? — Egy kopejkával sem! — Zsugori 1 Beesteledett. A szomszédasszonyok eladták virágaikat és hazamentek. Az utcák elnéptelenedtek. Az öreg állt és várt a rózsákkal teli vödör felett. Várt a konok, keményfejű fura öreg, aki nem akart leengedni egy kopejkát sem. Mit várt? Vagy kit? És vajon várt-e valakit? Igen. A sarok mögül bukkantak ki, s feléje irányították lépteiket. A lány körülbelül tizennyolc lehetett, a fíű valamivel több. Valamiről me«élt a lánynak, az pedig önfeledten, vidám csengő hangon kacagott, meg-megrázva vállára omló hosszú szőke haját. — Jé! Rózsák! — szólt ujjongó hangon. — Veszünk? A fiú kutatott a zsebében, és elővett egy rubelt. — Tessék, apó! — Nem sajnálod azt a pénzt? — kérdezte az öreg. — Nagy pénz az. — Csak vegye el __ Az öreg nem vette el a pénzt, kiemelte a vödörből a csokor rózsát, és átadta a lánynak. — Vedd el, te szépség. Csak azért, mert ma olyan nap van ... — Milyen? Tudta, hogy meg fogják kérdezni. Minden körülmények közt. Aztán szótlanul, figyelmesen hallgatják, majd amint ő elmondja, hogyan kapták meg negyvenötben — ugyanezen a napon — fiúkról a gyászjelentést, onnét a messze távolból, hogyan döntötték el feleségével, hogy minden évben, ugyanazon a napon — mivelhogy nem lehetn k a fiuk sírjánál — odaajándékoznak egy csokor virágot ugyanolyan vidám, szerelmes és boldog fiataloknak, mint az ő Vászjájuk volt. — De miért este? — Mert ha az emberek este is boldogok, akkor az azt jelenti, hogy az egész napot boldogan és vidáman töltötték. Pordította: BELLUS IMRE ET (Kun rizsi István felvétele) Diósi Kornél Hiusztróciója
