Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-04 / 80. szám, szerda
Korszerűség, pártosság VISSZA TÜKRÖZÉS - ÉS ÖNKIFEJEZÉS A polgári hanyatlás és az imperializmus kora egyúttal a proletárforradalmak kora is. Ez a tény szükségszerűen megindította a differenciálódás folyamatát a különféle izmusok költői között. A mi József Attilánkról köztudomású, hogy a modem és a népi költészet szintézisét teremtette meg, ugyanezt elmondhatjuk Nezvalról és korán elhalt elődjéről, Jirí Wol- kerről is. Említettük már, hogy Eluard hangja erősen leegyszerűsödött, mégpedig a francia ellenállás időszakában. Ugyanez történt az expresszionizmus talajáról induló Johannes R. Be- cherrel is. Pablo Neruda pedig így vall saját magáról: „Az a kérdés, hogy a költészet realista legyen-e vagy sejtelmes, engem csak úgy érdekel, mint valami sportmérkő- zés... Csak írok, világosan és homályosan, realista és sejtelmes módon, napfényesen és sötéten, népszerűén és talányosai: Néha éjszaka van a szilemben, hogy is lehetnék akkor fényes, mint a nap? De hogy is lehetnék folytonosan sötét, mikor tapasztalatból tudom, hogy egyszer minden kiderül és a legjobb elhatározások fényes nappal születnek?“ A forradalmár költő nem ért rá a meddő irodalomelméleti vitákra, s ezt egész nyíltan ki is jelentette. Fentebb szándékosan felhagytam, s három ponttal jelöltem meg súlyos kijelentésének helyét. A vallomásnak elsikkasztott része így szól: «... az ökölvívók sötét ütle- gekkel püfölik és világos érvekkel gyötrik egymást. A magam részéről én, írás közben nem veszek részt e gyilkos polémiákban.“ A nálunk uralkodó közfelfogás ellenére, hogy a fiatalok az elmélet síkjáról közelítik meg a költészetet, Tőzsér Arpád, nem is olyan régen még ugyancsak a legfiatalabbak közé tartozó költőnk, mondta ki az igazságot: „... a költészet „zsugorodásával'" ezoterizálódásával egyenes arányban nőni kezdett a költészet irodalma. De hadd tegyem hozzá sietve, hogy sajnos, nem nálunk.“ Még súlyosabb dolgot is kimondott, épp arról a fiatal irodalomról, amelynek bizonyos értelemben elméleti úttörője volt: „S mivel ez a fajta költészet csak elméleti irodalom közegén képes hatni, olvasóközönségünk szélesebb rétegei számára ezek a versek teljesen idegenek.“ Különös, paradox helyzetbe kerültem. Ö maga mondott ki olyasmit, amit ennek a fiatal költészetnek a védelmében elvetettem. u nem is hazai berkeinkből acsarkodó vádat, hogy nem kommunikatív költészet. Igaz, olyan versekkel kapcsolatban fogalmaztam meg véleményemet, amelyekre ezt nem is lehetett ráfogni. Ám Tőzsér Árpád kommunizáló szándékát valóra váltani, mégpedig az elméleti irodalom közegén keresztül vajon megvalósítható feladat-e? Újra Lenin szavai jutnak eszembe: „A művészet a népé. A széles dolgozó tömegekben kell mély gyökeret eresztenie. El kell érnie a tömegek megértéséi és szeretetét. Az ő érzésüket, gondolkodásukat és akaratukat kell összefognia és felemelnie. Bennük kell művészeket felfedeznie és kifejlesztenie.“ Ugyan ml oka volt. hogy mindezt nem sikerült elérnünk? „József Attilának, de Nezval vagy Eluard költői eszközeinek letisztulását, egyszerűsödését s egyidejű elmélyülését is a szó- cializmus felé fordulásukkal magyarázták“ — állapítja meg lőzsér Árpád is A problematikus Forbáth Imre című írásában (Az irodalom valóságában), miután kifejtette, hogy a költők akkor szárnyalnak tiszta magasságokba, mikor igazságuk egybeesik a társadalomtudományi igazságokkal, s hogy a máig leghaladóbb igazságnak, a szocializmusnak gyakorlati győzelme óta ezt az örök próbakő tényt megtették a költészet céljának és követelményének. De szerinte épp ennek az irodalomelméleti postulátumnak következményeképpen megszaporodtak a „szocialista költők“ (így, idézőjelben) — (tkülönösen az utóbbi húsz év alatt), akik a megismerés természetes fokait megkerülve a társadalomtudományi megismerés eredményeit fogadták el, s öltöztették „költői“ (ugyancsak idézőjelben) képekbe. Ha mindezt szegényes hazai magyar irodalmunkra applikáljuk, furcsa érzése támad az embernek. Kezdtük értelmiség nélkül egy tabula rasával, s épp a széles dolgozó rétegekben kellett volna művészeket felfedeznünk. Pablo Neruda nem akart részt venni egykor a „gyilkos polémiákban“. Nálunk látszólag nincsenek is ilyen gyilkos polémiák, sőt nagyon szalonképes és udvariasan fogalmazott mondatokon akad meg az ember szeme, de épp a népi mélyrétegekből szakadt írókat sújtják. A mi „új hullámunk“, sajnos, nem a Szovjetunió rendezett viszonyai között csapott fel, még csak nem is Magyarország konszolidált viszonyai között. Megéltük 1956-ot — ugyan kívülről szemlélve, de megéltük 1968-at is, s ezt már nem kívülről szemlélve, de nagyon is az események forgatagában. Tehát az utóbbi évtized irodalmi fejlődésének determináló tényezője ez a két válság, igaz, elsősorban a saját válságunk felé sodró társadalmi örvény volt. Erőtlenségünk és vakságunk következtében pedig a differenciáló tényezők sokáig rejtve maradtak előlünk. Épp ezért igazat adok Tőzsér Árpádnak: szükség van itt valóban a költészet irodalmára, de nemcsak <fzért, hogy ,,kom- munizálja“, de azért is, s a jelen időben főleg azért, hogy differenciálja. s illenék tudomásul venni, hogy ilyen elkülönülések vagy véleménykülönbségek a komoly marxisták között is megestek, mint például Christopher Gaudwell és Lukács György között, s épp a költészet eredetének kérdésében. Tőzsér Árpád a már említett cikkben (A költészet „kommu- nizálásáért“) Caudwellre hivatkozva bizonyos értelemben a költészet fejlődésének dialektikáját aikarta nyújtani, s eredetét a már megnevezett szerzővel egyetértésben — egy ősi fizikai ritmusban látta, mely tag- lejtésekben és ugrándozások- ban, harsány szavakban és értelmetlen kiáltásokban, egymáshoz csapkodott botok meg kövek zajában nyilvánul meg. Ez lehetett közös szülője a táncnak, a költészetnek és a zenének. Ha Vargyasnak a magyar vers ritmusáról írt komoly könyvére gondol az ember, szükségszerűen feltámad benne az ellenvetés. A kezdet kezdete az artikulált beszéd, mely a magyar nyelvben lehetőséget ad az ütemkiegyenlítődésre, tehát a ritmusra és a dallamra is. A zene s a tánc, ami valóban annak nevezhető, még későbbi fejlődés eredménye. Feltételezi a zeneszerszámot, mely alkalmas eszköz a ritmus és ä dallam megőrzésére, tehát segít az emlékezetnek, ugyanakkor lehetővé teszi a variációkat. A latin versus (= táncfordulat) hasonló következtetésre kényszeríti az embert. De a táncfordulat vajon költészetet jelent-e már? Az Esztétikum sajátosságában Lukács György is idézi Caud- wellt: „A költészet ritmikus. A ritmus fokozza fel a fiziológiai tudatot, úgyhogy a környezet érzéki percepciója kirekesztődik. A tánc, a zene vagy az ének ritmusában nem tudatossá válunk, hanem az öntudat állapotába jutunk. A szívdobogás és a lélegzés ritmusa, fiziológiai periadicitása tagadja a környezet fizikai ritmusát. Ebben az értelemben az alvás ritmikus. Az alvó visszavonul a test fellegvárába és magára zárja a kapukat.“ Lukács György ezzel kapcsolatban megjegyzi: „így hát itt, nyilván Freud hatására — a költészet az álom határmezsgyéjére kerül, és a ritmus — ahogy Freudnál az álom az alvás őre — az én szollipszista bezártságának őrzője lesz; és Caudwell mindezt mint „kozmikus" jelenséget az őskorba vetíti vissza.“ Tőzsér szerint: „A fizikai ritmus ... tulajdonképpen az emJUHASZ GYULA: ÚJ VALLOMÁS Kilencven éve, 1883. április 4-én született Juhász Gyula, a XX. századi magyar líra kiváló képviselője. József Attila előtt ő volt a munkásosztály sorsának legjelentősebb lírai kifejezője. Az alábbi verset a magyar Tanácsköztársaság bukása után írta, amikor a közös iildiizöttség a munkássággal való azonosuláshoz vezette. Minden szerelmet, amely bennem égett, Mint égi tűz és kárhozati láng, Melytől kigyúltak bennem messze fények S ragyogtak földi fároszok qyanánt, Minden szerelmet most rád pazarolva Szeretlek nép, munkás és szenvedő, Te vagy reményem óriási tornya, Mely mélységekből az egekbe nő. Te vagy egyetlen és végső szerelmem, Minden nyaramnál forróbb hevületben Ölel dalom és csókol énekem. Anyám te vagy s te vagy a gyermekem'. Minden gyulölség szálljon most felétek, Mint ifjú vadság és mint férfi gőg, Mely boldogított, mint a drága mérgek A mámoros ivót, halál hívőt, Minden gyűlölség szálljon most felétek, Kik a szabad jövendőt félitek, Kik renyhe jólét párnáin henyéltek S tagadjátok az egyetlen hitet: Hogy szent az élet és hogy szent az ember, Ki jövőt épít, mint korállt a tenger, Ki a sötét odúkból fényre vágyva, Majd győzni fog a földön nemsokára! 1973. IV.. 4. Molnár János felvétele bér belső élete: fizikai és érzelmi állapotának innovációja. S a transzcenzus, amelyben ez a belső innováció valamiképpen láthatóvá válik, a költészet születésének pillanata“. így tehát a költészet eredendően önkifejezés. És Lukács György a Brechtről írt tanulmányában ismét visszautasítja Caudwellt: „... a nagy tehetségű, szellemes angol marxistának, Caudwellnek hatására még arra is hajlandóság támadt, hogy a visszatükröződési elméletet csak az epikára és a drámára alkalmazzák, a lírában pedig önábrázolást lássanak: szub jektív bensőséget, melynek gyökerei az ősközösség primitív, mágikus viszonyaiig nyúlnak vissza... le kell szögeznünk, hogy a líra az általános marxista esztétika értelmében — éppúgy visszatükröződése a tudatunktól független létező objektív valóságnak, mint az epika és a dráma.“ Ne ijedjünk meg. Lukács is elismeri, hogy a „világ tükrének“ szubjektív jellege olyan értelmet nyer, mely e mozza nat szerepét, szemben az epikával és a drámával, minőségileg másnak mutatja, sőt a drámára és az epikára vonatkozóan is megállapítja, hogy a hű visszatükröződés keretein belül áthatja a költői szubjektivitás. Tehát minden irodalmi mű nemcsak visszatükröződés, de egyben önkifejezés is. Forgács László, aki nagyon fiatalon, harmincnyolc éves korában halt meg, A költészet bölcselete című művében még pontosabban határozza meg a költői szubjektivitás kettős szerepét: „A művészetben mindent az alkotó és a megalkotandó, az alkotó és a megalkotott világ kapcsolata határoz meg. A szubjektum-objektum viszony a művészet általá nos ismérve.“ Egy kicsit odább lapozva pedig még pontosabb megfogalmazásokat találunk: „A költészet tárgyi szférája a társadalmi ember sokrétű viszonya a világhoz. A tárgyi esztétikai kategóriák: a szép, a rút, a fenséges, az alantas, a tragikum, a komikum stb. a társadalmi embereknek a világhoz fűződő harmonikus vagy konfliktusos viszonyából táplálkoznak, erre utalnak vissza", s végül: „Tárgyi oldaláról tekintve a költészet esztétikuma a társadalmi embernek a világhoz fűződő konfliktus—harmónia viszonya." Kétségtelenül dialektikus megfogalmazás. Tőzsér Árpád is arra törekedett, sőt a történelmi vonatkozásokat is bele akarta foglalni koncepciójába, mégpedig a Caudwell-féle meghatározás alapján, a költészet születésének pillanatától kezdve. „S ha ezt a pillanatot pontként fogjuk fel, akkor elmondhatjuk, hogy a későbbiek során ez a pont rohamosan nőni kezdett, a gyakorlati ész hozzáava- tásávai hamarosan kör, sőt lomha gömböc lett belőle. Mint valami málhás lóra, egyre nagyobb terheket raktak rá. Hesziódosz már teológiai munkáit is versbe szedte, ritmizálták Szolón politikai és törvénykezési maximáit is, hogy Lucrétius Carus csengő hexameterekben írt természetfilozófiájáról már ne is szóljak. Az ilyen módon funkciókkal teleaggatott költészet „terjedelmének“ sokszorosára duzzasztott költészet azonban csakhamar zsugorodni kezdett, hogy a dadában, a szürrealizmusban s a konkrét költészetben megközelítse eredeti pontalakját, azaz elsősorban az ősi fizikai ritmus kifejezőjévé váljék. Ez a ritmus a modern költészetben már természetesen nem ugrándozás és egymáshoz csapkodott kövek zaja, hanem a tudományos felfedező se k ered mé n y e k é p p en végtelenül gazdag, összetetté vált világ (és nyelv) emberkép- letű újraszerveződése.“ Tehát eljutottunk a dadához és a szürrealizmushoz. Épp azért újra felötlik emlékezetemben Pablo Neruda bölcs magatartásáról tanúskodó kijelentése: „A magam ré széről én, írás közben nem veszek részt e gyilkos polémiákban.“ Tudom, nem gyilkos polémia kell ide, de szükségünk van a tényismeretre és a különféle nézetek ismeretére. Még a dada és a szürrealizmus ismeretéra is. BÁBI TIBOR A VILÁG VEROFÉNYES OLDALAI Anastázia Bendželová tárlata Bratislavában Bendželová Zelibský profesz- szortól sajátította el az alakos és tájfestést. Most mutatja be első ízben munkáit, melyek vidáman lobogó színekkel árasztják el a Majerník Galériát. Útkereső olapképei a valóságból kiinduló, jelképbe tömörítő, érzelmi és hangulati megnyilatkozások. Falikárpitjai azonban azt bizonyítják. hogy rátalált önmagára. Bendželová ösztönösen is érzi a színeket. Kitűnő harmonizáló készséggel, stilizáló formaképzéssel alakítja falikárpitjait. A fiatal művész közép-szlovákiai származású. Szülőföldje hímző asszonyainak tarka színekben és változatos formákban gazdag kézimunkái nyilván kiskorától hatottak reá. Ebből a régi hagyományból sarjadnak saját kompozíciói, amelyeken tudatosan alkalmazza a népművészeti elemeket. A művészi élménnyé mélyült természetnek derűs oldalai ragadják meg. Nyári pompáikban ragyogó virágok, a napsütésben önfeledten lebegő pillangó, a tékozlóan csillogó tollazatával büszkélkedő páva csupa finoman átírt motívum. A Madarak kertjének édeni hangulata, az ötletesen fogalmazott Szlovák menyecske, s a Béke mindenki számára boldogságot, derűt ígérő mélytüzű színeinek összhangja valóban az emberi környezet művészi alakítását szolgálják. Faliszőnyegei rátétes munkával, applikációval készülnek. Úgyszólván ritkaságszámba menő technika ez nálunk az erősen elterjedt goblen és art pro- tis mellett: elfogulatlanul s minden szokványosság nélkül válogatja össze a gyári csipke és hímzésdarabkákat, régi és modern kelmékből vágja ki a céljának megfelelő motívumokat. Közben néhány finom mintájú, régi keresztszemes népi hímzéssávot is belekomponál az együttesbe. Varrógéppel, ponto san, szépen rögzíti a többnyire sötét, olykor világos gyapjúalapra a virágokat, leveleket, füveket s állatkákat meg a játékos dekoratív formákat. így alakulnak ki a különböző méretű szép faliszőnyegek, amelyek szívhez szóló színeikkel „ünnepei a szemnek". BÁRKÁNY JENONÉ „TEREFERE“
