Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-29 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
letűnt mítoszok arnvekaban Közismert tény, hogy Anglia végérvényesen eljátszotta a „tengerek királynője“ szerepét. A hajdani gazdasági és politikai nagy- hatalom, illetve az ezzel összefüggő befolyás elvesztése szükségszerűen mélyreható változásokat idézett elő az angol ember életmódjában. Nagy-Britannia jelenlegi gazdasági és politikai helyzetének alakulását a svájci bankembereken kívül a hazai szakemberek is élénk figyelemmel kísérik. Észrevételeik alapján siralmas helyzet tárul elénk: csillagászati számokat elérő adósságok, ráfizetéses vállalatok, elavult szövetkezetek, a termelés rossz szervezése, lemaradás az exportban, a végső határig befagyasztott bérek, túlterhelt utak, könnyelmű fiatalság, hitetlen papok, szökött bűnözők, telemániákusok, begyöpösödött fejű bürokraták, rövidlátó politikusok — ez a mai Anglia. Arról nem is szólva, hogy a hajdani impérium oszladozásának egyéb jelei is felfedezhetők. Az angol hadsereg képtelen biztosítani az ország védelmét, az ország pénzegysége enyhén szólva is gyenge, a kincstár üres. David Frost és Antony Jay szatirikusok a közelmúltban megjelent könyvükben kíméletlenül pelengérre állítják az angol burzsoázia ragaszkodását a hajdani nagyhatalmi jelzőkhöz és hagyományokhoz, amelyek már távolról sincsenek összhangban a szigetország jelenlegi helyzetével. A brit uralkodó körök ugyanis hiába ringatják magukat abban az illúzióban, hogy Anglia még mindig vezető szerepet játszik a nyugati világban. Az említett szerzők szatirikus szemüvegen keresztül nyújtanak érdekes képet a mai Angliáról. A szigetországban mind a mai napig nagy a vásárlási láz. Az angolok szívesen vásárolnak mindent, heleértve az ingatlanokat is. A hip- podromok, stadionok, kaszinók pénztárába szinte ömlik a pénz, olyannyira, hogy ezt még a Las Vegas-i maffia is megirigyelte. Egyébként büszkék lehetünk exportunkra: annyi tudományos kutatót és orvost mint mi, egy állam sem exportál a világon. Viszont a londoni divat világhírű, külsőjükről ítélve nem nagyon lehet megkülönböztetni a lányokat a fiúktól. A kivágás egyre mélyebb, a szoknya egyre rövidebi), senki sem tudja, mi lesz tovább, ám mindenki részt szeretne venni az eseményekben. Mint régen... Mindez azonban nem nagyon egyezik az angolok jellemével. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon változóban-e az angol jellem? A külföldiek általában az álszentességet, hűvösséget és a sznobizmust tartják az angol jellem alapvető tulajdonságaiként. Nos, csoda történt? Helyükbe lépett az igazságszeretet?... Szó sincs róla. A képmutatás még nem adta át helyét az őszinte emberi magatartásnak. A Brit Nemzetközösség megbonthatatlan egységéről szónokolunk, az egyes államok között fennálló egyenlőséget hangsúlyozzuk, ám megvonjuk az ösztöndíjat a gyarmati országok diákjaitól. Elítéljük a faji megkülönböztetést Dél-Afrikában, Rhodesiában, az Egyesült Államokban. Mindenütt nagy hangon hirdetjük, hogy ezt az égető problémát Angliában immár végérvényesen megoldottuk. Természetesen, hiszen amikor az angol krikett-csapat vereséget szenvedett egy karib-tengeri sziget színesbőrü csapatától, az angol közhivatalok is alkalmaztak végre egy színesbőrű rendőrt. Többek között elbocsátjuk a munkásokat, megfosztva őket így a létfenntartásukhoz szükséges eszközöktől, viszont ezt a „munkaerő racionális elosztásának“ nevezzük. Tény, hogy az etikettnek is nevezett képmu- tatást kánonizálő könyveket, amelyekben többek között megtanítják az olvasót, hogy ásításkor tegye kezét a szájára, pillanatok alatt szétkapkodják. így azután vitathatatlan, hogy a közmondásos angol hűvösség még mindig nem adta át helyét az őszinte emberi melegségnek. íme egy további példa. Ha egy munkáspárti vezető a buckinghami palotában rendezett bankettre nem frakkot ölt, hanem szmokingot, az újságok ezt közlésre érdemes eseménynek tartják. Nem világos bizo nyítéka ez annak, hogy Angliában még mindig osztályelőítételek ural kodnak? Lelke mélyén minden angol puritánnak tartja magát, s a kormány ezt készségesen ki is használja. Nézzük csak milyen meggyőző érvvel indokolják az ország vezetői csatlakozásunkat a Közös Piachoz, annak ellenére, hogy a belépés az angol ipar számára egyenlő a hideg zuhannyal. Viszont mi lehet jobb, egy hideg zuhanynál? ... Önmagunkat őrizve A hatósági intézmények azt a célt szolgálják, hogy megtorolják az adott társadalmi rendszabályok megszegését, biztosítsák sérthetetlenségüket. Viszont nem tartozik hatáskörükbe a polgárok jogainak kiszélesítése, a szabadság és az igazság védelmezése. Céljuk: örök időkre fenntartani a dolgok adott rendjét. Érthető tehát, hogy a legsúlyosabb vétség szembeszegülni a felsőbb hatóságok képviselőivel. Ha valaki arra vetemedik, hogy ellentmond a bírónak, tárgyalás és fellebbezés joga nélkül meghatározatlan időre börtönbe zárhatják. Ha valakit gyilkossággal, erőszakkal vagy egyéb kihágással vádolnak, joga van vizsgálati eljárásra és az ügy bírósági eljárására. Ellenben, ha a hatóságokat sérti, semmire sincs joga. Ilyen esetben a hatóság fanatikus elszántsággal a józan ítélőképesség legkisebb jele nélkül védelmezi létjogosultságát. Előfordult: egy vidéki lap azt a hírt tette közzé, hogy az adott kerületben a munkások megrongálják az autóbuszmegállókat. A cikk mindezt pozitív tényként könyvelte el, sőt aira hívta fel a polgárokat, szedjék szét a padokat is, s ezáltal akadályozzák meg a huligánok gyülekezését ezeken a helyeken. A hatóság embere sajnálkozva jelentette ki: „Kár ugyan szétszedni az autóbuszmegállókat, de jobb megoldást nem találtunk .. Érdekesek az angol törvények. Nyilván az előbbi példában említett „hatósági közeg“ is ahhoz az előíráshoz tartotta magát, amely szerint mindenkinek joga van lakást bérelni a/ ötödik emeleten, de ezt garázsként vagy lovardaként használnia nem szabad. Ám előfordulhat, hogy azoknak a „hatóságoknak“ a példáját követte, amelyek betiltották Henry Moor egyik szoborcsoportjának felállítását, azzal az indokolással, hogy „a szobrász alkotásában nem lehetnek olyan rések, ahová beférne egy gyermek feje“. A friss levegő ára Az én házam, az én váram! Ehhez tartják magukat az angolok, és mégis időről időre meg akarnak győződni airól, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Éppen ezért sokan utaznak külföldre, de még többen maradnak otthon, hogy a szívüknek oly kedves Angliáról ábrándozzanak. Közismert tény, hogy minden angol a szíve legmélyén a falu szülötte; bármeddig is éljen városban, falusinak érzi magát. Lakásából kitekintve, az ablaka alatt elterülő tégla- és betonsivatagot szemlélve, ahol csak imott-amott áll egy-egy árva platán, élénken elképzeli magának azt a napot, amikor zsúpfedeles kis házikóban fog lakni, amelynek a falán természetesen rózsa kúszik, és élvezi a tavaszt, a fülemüle énekét. Mindaz, amit maguk körül látnak és tapasztalnak, még jobban megerősíti őket vágyaikban. A televízió reklámai napsütötte nyári tájat mutatnak, nem esőt, szeles reggelt. Bái milyen árut is ajánljanak a reklámirodák — tejet vagy kukoricát, cukorkát vagy szivart, autót vagy sört — vidéki táj nélkül mindez elképzelhetetlen. A természet iránti rajongást az angolok tehát a szívük legmélyén őrzik, viszont, ha a szigetországból eltűnne az összes falu, az angolok 99 százaléka észre sem venné talán. Ők ugyanis csupán falusi életről alkotott saját elképzeléseikbe szerelmesek. Évente kétmilliárd Amint már az eddigiek során is meggyőződhettünk róla, Angliában sok érthetetlen dolognak lehetünk a tanúi. Ide tartoznak a katonai szük- ségleteket fedező költségek: a szárazföldi, tengeri és légi erők fenntartása évente több mint kétmilliárd font sterlinget emészt fel. Szinte hihetetlen, hogy ez csaknem az állami költségek felét jelenti. Szerencsére a szám olyan nagy, hogy az angolok többsége egyrészt nem is tudja pontosan, mennyi lehet az, másrészt el sem tudja képzelni, hogy az ország ilyen tetemes pénzösszeg befektetéséből nem húzna hasznot. Nem akadna angol, aki elhinné, hogy e hallatlan ösz- szeg kilenctizedét csak úgy szélnek eresztették. Közben azt suttogják, hogy légierőink olyan repülőgépekkel rendelkeznek, amelyek hamarabb elavulnak, mintsem átrepülnék a „csatornát“. Magától értetődően felvetődik a kérdés: miért van Angliának szüksége hadseregre? Nos, erre a kérdésre nem adhatunk kielégítő választ. Ha mégis felelni akarunk, abból kell kiindulnunk, hogy az angol hadsereg elsőrendű célja: bármilyen áron biztosítani létét, sőt létszámának növelését. Stratégiai szakemberek immár több ízben bizonyították, hogy az ország védelme szinte lehetetlen. Ez a tétel intenzív gondolkodásra késztette a katonai szakembereket. Amíg aztán kidolgozták a hadsereg fenntartását igazoló filozófiát. Az eddigi gyakorlat — történelmi távlatokban — azt mutatja, hogy a hadseregben a hadieszközöket mindig a veszély jellege szerint rendszerezték. Ma mindez megfordítva történik: a hadsereg úgy határozza meg a veszély nagyságát, milyen fegyverekkel rendelkezik. Ha pl. a brit hadsereg birtokában reaktív fegyverek vannak, akkor a legnagyobb veszélynek az ellenséges bombátokat tartja. Ha idegen területen 150 ezer embert számláló katonai támaszpontokat mondhat magáénak, akkor a legnagyobb veszélyt az atomfegyverekkel nem rendelkező országok jelentik. Ha a hadsereg két mérföld hatósugarú bombázókat vethet be, akkor azok az államok fenyegetik biztonságukat, amelyek légitámaszpontjainktól e hatósugáron belül fekszenek. Ha tehát Közel-Keleten vagy Borneo szigetén akcióba lépnek a partizánok, ez már „komolyan veszélyezteti a békét“. Angliának ezt feltétlenül el kell hárítania, különben „világégés fenyegeti az emberiséget“. Csupán ezek az incidensek indokolják, hogy az angol hadseregben csakúgy hemzsegnek az őrnagyok, tábornokok és admirálisok. Hadseregünk létszámát nyugodt lelkiismerettel 50 ezer emberre csökken thetnénk. Ez viszont rendkívül veszélyes, hiszen akkor minden őrjáratra 50 tábornok és 5000 őrnagy esne. Az angol törvények lehetetlenné teszik, hogy az ország lakosai tudatosítsák: minden bajuk és szerencsétlenségük a katonai célokra fölöslegesen elpazarolt 2 milliárd font sterling következménye. Egy azonban világos. Sokkal kevesebb szóbeszéd lenne, ha Anglia minden lakosa évente 40 fontot kapna, és önmaga gondoskodna védelméről. (A ZA RUBEZSOM NYOMÁN)
