Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-24 / 96. szám, kedd
INGER SLAGERUP: ESP fi fii f? Talalkozas A „latin kettőbe" — így nevezték akkorában a klasszikus gimnázium második osztályái — új tanár érkezett: Heinrich Walter. Elzászi születésű — tehát igazi külföldi —, méghozzá egészen fiatal, alig több húszévesnél. Ibsenről írta doktori disszertációját, maid Norvégiába jött, hogy nyelvtudását tökéletesítse. így került ebbe a fjordok közötti városkába. Az osztályban kevés tanuló volt, mindössze hét lány és három fiú. A fiatalemberek szívesen mentek volna áf a reálba, nem nagy kedvvel magolták a latint, de kénytelenek voltak vele. ha már a teológiát választották. A lányok, akiket — tökéletlen teremtmények lévén — megvetettek, óra alatt összesúgtak, egymásra nevetgéltek és cédulákkal leveleztek; mindnyájan, kivéve Klárát aki orvos akart lenni és komolvan tanult, hogy jelesen érettségizzen. Ebben az osztályban volt Suniva is. A rosssz nyelvek szerint szépségben apjára, észben any iára ütött. (Apja ugyanis feltűnően csúnya, becsvágyó fráter volt, anyja meg igen korlátolt szellemi képességű szépasszony.) Suni- vának valami csoda révén sikerült átcsúsznia a második osztályba, és most bízott a jószerencsében, amely csak átsegíti ma]d a matematikavizsgán. Mert ahhoz, hogy megértsen valamit, Sunivának azt a valamit először látnia kellett. Viszont, hogy lehet az ik- szeket és ipszilont látni? Egyszóval: Suniva nem volt holmi kimagasló jelenség. inkább szürke, egy a sok közül ... Három tanerő adott elő'a „latin kettőben“: a kis, hajlott hátú, gúnyoros Henriksen, azután Holm, az örökké náthásán prüszkölő segédtanár; végül pedig Bilié kisasszony, aki úgy festett, mintha egyenes kis deszkalapot bugyoláltak volna be a fahéj színű iskolai köténybe. Ebbe a társaságba csöppent bele a göndör, szőke hajú, az ég derűs kékjét sugárzó szemű Heinrich Walter! És hogy villog a fehér fogsora, ha mosolyog... — Igen tisztelt kisasszonyaim és uraim, én latinra fogom önöket tanítani, önök viszont nekem lesznek szívesek segíteni, hogy norvég nyelvtudásomat tökéletesítsem. Olyan nagy költőket fogok önöknek norvégül bemutatni, mint Vergilius és Ovidius. Gut? Rendben? A hét lányfej közül hat úgy bólogatott, mint akiket hipnotizáltak. A három jövendőbeli pap bizalmatlanul, fürkészően nézte az előadót. Klára szinte átfúrta hideg tekintetével Wal- tert; ő bizony senkit sem tanít norvégul — még akkor se tenné, ha meg lenne róla győződve, hogy ez a felfu- valkodott zöldfülű valóban jól érti a latin nyelvoktatást! Suniva viszont alig bírta elrejteni lángba borult arcát. Ogy érezte, a föld alá süllyed, amikor Walter hátravetette a homlokába lógó szőke hajfürtöt és rámosolygott. De hátha nem is rá, hanem Henriettára...? Valóságos „Walter-láz“ ütött ki a „latin kettőben“ A lányok füzeteket szereztek be és naplót kezdtek vezetni. A borítólapra két rózsaszínű szívet ragasztottak: az egyikben mikroszkopikus „W“ betű, a másikon a tulajdonos nevének ugyanolyan parányi kezdőbetűi .. . Ezen az őszön Suniva elvesztette utolsó reményét is, hogy valaha megértse az ikszet és ipszilont. Henriksen minden órán kijelentette, hogy ő „mossa kezeit“. Mindennek ellenére Sunivának úgy tűnt, hogy még sohasem volt ilyen szép az élete. Kora reggeltől — alighogy szemét felnyitotta, késő éjszakáig — amikor már magától csukódott be — és még azontúl is, álmában: folyton Walter arcát látta, folyton az ő hangját hallotta, az ő behízelgően lágy hangját. Mintha megbabonázták volna, szinte álomkóro- san lebegett. Enyhe szédületben teltek a latinórái, holott a latinnál még jobban akadozott, mint a matematika problémáinál. — Suniva Borch kisasszonynak zöld a szeme — állapította meg Walter a karácsonyi szünetet megelőző órán. A decemberi nap halvány sugara Suniva arcára siklott; a lány le nem vette' megbűvölt tekintetét a katedráról. — Nem gondolják, igen tisztelt kisasszonyaim és uraim, hogy a mi Borch kisasszonyunk arcához nagyszerűen illene a zöld szín? És Suniva új, zöld ruhában jelent meg a gimnázium karácsonyi bálján. Ragyogó szemmel, elragadtatva nézett körül a tornateremben. Micsoda varázslatos változás! A villanyégőket vörös krepp-papír borítja, a létrák apró zászlókkal teletűzdelve, és minden felől intim sarkok csábítanak ... Az igazgató megengedte hogy éjfélig mulassanak, és Waltert bízta meg a csend és rend fenntartásával. „Ma ... ma történni fog valami...“ — villant át Suniva agyán. Ügy érezte, hogy ma biztosan történnie kell valaminek. Szeme csillogott — tudta, hogy igen vonzó ebben a zöld ruhában. A zenekar rázendített az első kerin- gőre. — Borch kisasszony ... — hajolt meg előtte Walter. Suniva csak akkor tért magához, amikor már a terem közepére értek, ök voltak az elsők — ők nyitották meg a táncot. Diadalmasan állapította meg, mint lövell villámokat Henrietta szeme, mint harapdálja az ajkát Ingrid. „Velem táncol, nem Henriettával, és nem is Ingriddel, hanem velem, velem...“ — dalolta a szíve. Nagy örömében teljesen megfeledkezett róla, hogy nem is tudja a forgó táncokat. Walter bátorítóan mosolygott rá és igyekezett megforgatni. — Bocsánat... — hallotta Suniva saját és mégis idegenül csengő hangját, amely olyan volt, mint amikor kést smirgliznek. Újra forogni próbáltak. — Norvégiában másképpen keringőznek? — kérdezte Walter kissé türelmetlenül. — Talán így! Ismét megkísérelték. Suniva kétség- beesetten ugrándozott — úgy érezte kergetőzni legalább olyan nehéz, mint az ikszet és ipszilont megérteni! És közben hallotta Henrietta és Ingrid csúfolódó viháncolását... — Úgy látszik, mi ketten sehogy sem vagyunk képesek összhangba kerülni — jelentette ki Walter. — Sehogy se találom el a taktust — suttogta Suniva. összeszorította a fogát és tovább ugrándozott. Mindenütt gúnyosan kacagtak rajta. Walter arca elborult, szeme gyűlölettel telt meg. Hirtelen megállt. — Nem tudunk közös nevezőre jutni — mondta elmenőben, és kaján mosollyal hozzátette: — Nem kellene zöldet viselnie, ez a szín eeválta'ában nem illik az arcához. Kabátjába burkolózva, Suniva még sokáig ült a hideg ruhatárban. Ügy érezte, csak az könnyíthet rajta, ha teli torokból felüvöltene . .. Suniva Haugen a halpiacról sietett hazafelé. Ma különösen szerencsés napja volt: friss halat kapott, és a csereüzletben hozzájutott egy pár jó karban levő cipőhöz, amely éppen megfelel a kis Tertitnek. „Az új recept szerint készítem el a krémpótlót — tervezte —, és kisütöm a halat; igazi ünnepi ebéd lesz! Ha még tojást is kapnék valahol ... Hans rossz bőrben van az utóbbi időben, nyilván a sok kellemetlenség miatt. Remélem, jól elrejtette az illegális röplapokat, nehogy a kölyök megtalálja és újra kivigye az utcára újságárust játszani“. Bárhová is néz — mindenütt zöld katonaköpenyek! Az ember inkább ne nézzen ... Magas katona jön feléje kemény léptekkel — csaknem összeütköznek. Suniva — szokásához híven — rá se hederít. 4 — Meg sem ismer már, Borch kisasszony? A férfi elmosolyodott és szájából nem hófehér, hanem aranyfogak villogtak elő. Meghízott, elpocakosodott. Tartása: a megszálló katona fölényes tartása. A szeme nem ragyog, nem áttetszőén tiszta többé. Csak a hangja a régi — „a méznél is mézesebb“, ahogy Klára mondogatta, amikor még a „latin kettő“ lányait szédítgette. — Nem hajlandó szóba állni régi tanárjával? Pedig én ... én mindig szerettem Norvégiát. Sohasem felejtem el azt a szép időt, azokat a bájos lányokat, azt a vidám karácsonyi bált és ... ah ... ó ... Sunivában egyszeriben feléledt a múlt. Az idegei tiszt szemébe nézett, majd tetőtől talpig végigmérte, és csengő hangon mondta: — Nem kellene zöldet viselnie, ez a szín egyáltalában nem illik az arcához. ülácski György fordítása í prilis közepén megduzzadtak a kis folyók, me- ü lyek három oldalról fogják közre a Moszkva alani falucskát: minden árok patak lett. A csukák hamarosan ívásra vonulnak, a sügér is kezdi ikráját rakni, azután a piros szárnyú ponty .. . ideje horgász- felszerelés után nézni. Gyermekkorom óta a magam készítette horgászbotot kedvelem. Magamhoz vettem egy éles kést, elindultam a mogyorós felé, amely a sűrű erdő mögött, falunk és a szomszéd falu köí.ti út mentén fekszik. Előttem, egymás mellett, de egymást nem érintve, fiatal, vézna, kisfiúsán hegyes vállú katona s egy alacsony, rövid kabátkás, svájcisapkás lány haladt. Nem akartam zavarni őket, lassabbra fogtam lépteimet. Csupasz és nyirkos volt az erdő, nem hívogató, mégis minden tavasziasan jó. Cinegék próbálgatták satnya kis hangjukat, izgatottan röpködtek fáról fára, a nyírfák, nyárfák kihajló ágacskái barátságosan bólogattak az út fölött. Akármilyen lassan mentem, az előttem haladó pár még lassabban lépkedett, s hamarosan csaknem melléjük kerültem. Megálltak, nyilván előre akartak engedni. Gyorsan elmentem mellettük. Futó pillantással észrevehettem, hogy mindkettőjüket bántja valami. A katona világos szemöldöke zavart és keserű kifejezéssel szökött homlokára; a lány elfordította tőle arcát, száját prémgallérkájába rejtette. A mogyoróshoz nemcsak az erdőszélen lehetett eljutni, vitt oda ösvény is, egy nem túlságosan mély vízmosáson át. Letértem az útról és térdig süppedez- V3 valahogy elvergődtem a vízmosásig, melynek mélyén tajtékzott, bugyborékolt a patak, vékony jégtáblák roncsait forgatta. Vissza kellett hát kecmeregnem az útra. Ahogy széthúztam a nyirkos bokrokat és az út szélére léptem, tüstént megláttam a katonát é-s társnőjét A lány hátával szorosan egy nyárfa törzséhez simulva állt, fejét lehajtotta, a katona rábe- szélően magyarázott neki valamit, miközben tenyere élével kurta mozdulatokkal a levegőt vagdalta. A lány nem felelt, csak fejét rázta, néha tagadóan. A fiú kitartóan támadott, hajtogatta a magáét. Nem tudom, mit akart a katona, csak azt tudom, hogy nem az első, nem is a második csókot kérte tőle. A kimaradás szűkre szabott óráiba szorult poé- zis, az édes enyelgés színhelye a folyó hídja volt minálunk. Az ismeretség rendszerint a falusi klubban kötődött, ahol másodnaponként filmet vetítettek, szombaton pedig tánc volt. Ha szót értettek, a kis fahíd lett a világ közepe. Hány este láttam, hazatérőben Moszkvából az autóbusz fénypászmájában a hidacska korlátjához szoruló hallgatag alakokat. Ügyet sem vetettek az utasokra, járókelőkre. Ott nem láttam boldogtalan szerelmeseket, akiket érzelmeik határozatlansága, vagy zűrzavara béklyózott volna. A híd, a boldogoké volt, azoké, akik megismerték a kölcsönösséget. Tudtam, hogy a közeli tábor sok katonájának tényleges Ideje hamarosan letelik, és Moszkvába mennek. Bizonyos, hogy a nehéz, feszült magyarázkodásra, melynek véletlen tanúja lettem, a közeli válás miatt került sor. Miről beszéltek — csak sejteni lehet. Talán arra kérlelte a katona a lányt, menjen vele, vagy utazzon utána, mihelyt ő megveti a lábát szülőföldjén, talán azt akarta, kössék össze rögtön sorsukat, de lehet, hogy éppen arra kérte, várjon rá és bízzon benne: visszatér hozzá. Nem tudom. Súlyos és bonyolult beszélgetés volt. Talán nem is hitt neki a lány, talán félt katonában bízni, talán nem merte elszánni magát, hogy más életet kezdjen ezért az emberért, aki kedves szívének, de még olyan kevéssé próbálta meg az idő. JURIJ NAGÍBÍIN: Erdőben Egyszerre könnyű, tocsogó lépteket hallottam és kisírt arcát félrefordítva, sebesen elhaladt mellettem a lány. Nyomában más, gyors, erőteljesebb lépések hallatszottak — a katona zilálva utolérte, karonfogta, levonta az útról s egy magas, csúcsáig galyavesztett fenyőhöz vezette. „Lásd, ez vagyok, olvashatsz a szívemben, nincs titkom, nincs rejtegetnivalóm előtted“ — mintha ezt mondta volna melléhez szorított, majd szélesen és gyámoltalanul széttárt két keze. A lány riadtan, feszült, fürkésző figyelemmel emelte rá könnytől súlyos tekintetét, a fiú szemébe nézett, legmélyéig átlátszó volt az, akár a patak: de elfordult ismét és sírt. Azután, szót se szólva, valahogy félresiklott és vánszorogva elindult az út mentén. A katona a nyomába eredt, és elérte újból. Tekintete egy pillanatra megakadt rajtam, de szemében nem volt bosszúság, nem is törődött velem. Egész lénye a törékeny kis alak felé fordult, aki el akarta hagyni őt. És újra beszélt hozzá és megfogta a lány kezét az egyujjas, kék kötöttkesztyűben, melynek piros csík volt a csuklóján, a lány pedig gyenge, kitérő mozdulattal újra elsiklott a fiú szava, szeme, keze elől. A katona utánanézett, és megbántottan hajtotta le fejét. Bizonyára a férfihiúság ébredt fel benne. De csak egy pülantra Ö a katona, a teljes igazságot tudta és ez az igazsáe erősebb volt a sérelemnél, és újból a lány nvomába taszította. Az erdő szélén érte utói. S nekem eszembe villant, ha a katona nem verekszl ki a sóvárgott választ most, azonnal, míg ki nem érnek az erdőből, mindennek vége. Úgy látszott, nem tévedek. Alig tettem néhány lépést, láttam, amint a lány a búcsú kitörő hevével, a katonához simult, egész testével hozzátapadt — majd ellökte magától, és bukdácsolva nekieredt a mező szívszorító ürességének. A katona mozdulatlan nézett utána. Megértette hát ő is, hogy vége. És ekkor nem szégyellve, hogy látják, homlokát egy nyárfa nyirkos törzsének szorította és sírvafakadt. Sapkája a tarkójára csúszott, kibukkant géppel nyírt, frissen utána nőtt világos haja. Megértette, hogy hasztalan a szó, belátta, hogy nem vehet erőt ezen a fcstiggeteg szíven, és megadta magát keserű sorsának. Felzaklatva attól, amit láttam az ösvényre tértem, mely az erdőszéltől a mogyoróshoz vitt. Zsombékról zsombékra ugrálva, iszapos, mély tócsákon és tajtékzó patakocskákon át végül is elértem a mogyoróst, és vágni kezdtem a horgászbotnak valót. Vágtam vagy tíz rugalmas vesszőt, megtisztítottam, és elindultam hazafelé. De most, úgy határoztam, hogy az útnak kerülök. Átvágtam a mogyorós erdőalján, aztán a mezőn, ahol az idén korán érkezett varjak kószálnak, és elértem az utat. A nap már alábukott, a síkság s az ég nyugati fele homályba borult. Sötét falként nyomult felém az erdő, de mielőtt a hold könnyű fényével csipkézett homályba léptem, két emberalak sötét körvonalát pillantottam meg, és csodálkozva ismertem fel a katonát és a lányt. Tévedtem — a mező mégsem volt egészen üres; az erdő, mintegy előőrsként, kiállított maga elé egy borzas kis fenyőt. S itt, ennél a fenyőcskénél, mint utolsó mezsgyénél, érte utói társát a katona, most már örökre. Helyet cseréltek; most a fiú támaszkodott a fához — a zsenge törzs elhajlott teste súlyától, sötét, tűlevelű ágai körülfogták, vállánál ágaskodtak, sapkája mellett mere- deztek elő. A lány az út szélén állt és gondoskodó, asszonyos mozdulattal igazgatta hol a katona szíj- csatját, hol köpenye kapcsait és valami egyszerű, mindennapos dologról beszélt. Ez érződött aggodalmas, de nem zaklatott arcán, kesztyűs keze felemelt mutatóujjának intő mozdulatán. Megkapta az őt megillető jogokat, mert ez a makacs, meg nem hátráló legény rábírta, hogy elfogadja azokat. Mikor elmentem mellettük, valami megcsillant a katona szemében — talán a pillanatra felém forduló szembogár verte vissza a hold fényét. S ez a rövid, meleg sugárka, amely a lányról reám siklott, mintha diadala részesévé tett volna engem. Örömteli érzéssel léptem az erdőbe, és ballagtam az ismerős úton hazafelé. Az járt az eszembe, hogy eleinte lebecsültem ezt a konok, állhatatos kis katonát. Mert gyakran megesik az életben, hogy egyetlen lépés választ el a boldogságtól, és bár hosszú és nehéz utat győztél, egyszer csak nem találsz magadban férfias erőt, meggyőződést, hitet, hogy megtedd ezt az utolsó lépést, és kiengeded kezedből sorsodat. De őt, a, katonát nem ilyen fából faragták, benne megvolt az erő is, a szenvedély is, a lélek szabadsága is ahhoz, hoey megtegye ezt az utolsó, döntő lépést, és megragadja a maga boldogságát! Jászai Ilona és Márkus István fordítása 1973 IV. 24.
