Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-22 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
egy kis, vésett Tessék ezt elfo- csaik a házában ro^eyíkot. Erősen > t, a régi vi- irópából. Rendben elyben az orvos, t magában, egész ngetett a telefon, lég csak nem is a hallgatót. Bal forgatta. Durván keze simára esi- alami arc nélküli t feje fölé emelte, nból telefonáltak, ernyire lehetett. 1rs. B.-t az imént 3gv mennie kell? íáll? Igen, vála- Az eset nenn tud- t és olyan egészvan — válaszolta lom bepótolni ezt »rengett, amint a in többször is le- Jtolsó pillanatban hit éppen annyira, t a ragyogóan ki- ágyán, mint egy Az elegáns szoba lágyadtan nyújtóiéi jött — suttogta ha nincs mellet- miközben kétség- még hosszú órák idul, és hogy ezvolna álom-hátrá- — Minden rendin. Nem tehetett lóráít a várószoba fekete arcok és fonta körül, majd látta a sátorban, ,'gfeszülnek a fáj sás közben kény- ván minden érzés- It annak a Lilnek. i/alamiért". Adnia iselni, nem bírom — csillapította az ír egyáltalán nem ; szundikálni sem szívott el, a nyel- örlö. Elérkezett a >1 is, mire a haza- n r"' még akkor isoüa eltorzult arc y erős, egészséges sem volt rá. hogy más. Kifogástalan öltözet, de túl nagy has és vöröses orr. Sokat iszik, gondolta az orvos. Ha nem hagyja sürgősen abba, rövidesen elviszi a szíve vagy a mája. — Hogy érzi magát a feleségein? — Ne hagyja magára! Hiszen minden percben szüksége van önre. — Úristen! Mintha csak a világ legfontosabb embere születne és nem egy puha, kövér, rózsaszínű kislány, aki túlságosan is sok pénz között nő majd fel, a végletekig elkényeztetve. Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon a kis agárkölyök-fiúcskára, akit az éjszaka segített a világra. Szegény kis gyerkőc, hogy kapaszkodott az életbe vékonv ujjacskái- val. Hát ilyen cinikusan ellentétes kell legven az élet, hogv felhívja magára az ember figyelmét? Késő délután volt, mikor végre hazakészü- lődhetett. Egy félóra kivételével csupa elvesztegetett idő, pedig az idő és az élet olv rövid! Mrs. B. szobája valóságos virágkiállítás volt, telezsúfolva ajándékokkal és lábujjhegyen ide- oda suhanó rokonokkal. Ugye visszajön holnap? Hogvne, természetesen, már reggel. A viszontlátásra. Minden rendben lesz Minden rendben lesz. Mint egv sláger refrénje, amit az ember már annyiszor hallott, hogy hányingere van tőle. De hát végeredményben az volt a megélhetése. Ha nem lett volna Mrs. B., nem segíthetett volna a Lilhez hasonlókon, akiktől mindössze egy imát kért. Csak a helyzetek voltak különbözők, ennyi az egész. A főútról éppen a saját utcájába készült betérni, mikor hirtelen beletaposott a fékbe és csikorogva megállásra kényszerítette a kocsit. Kiugrott belőle. Iszonyú dühös volt. Átsietett a túlsó oldalra. Lil állt ott, kiskabátja az őt magát is borító tarka kendőbe csavarva. Éppen egy Üzletbe készült belépni. — Az úristenit — ordította magából kikelve, — hát ez meg micsoda? Miféle átkozott ötlet? Azért hoztam vissza a sírból, hogy rögtön másikat ásson magának? Azonnal takarodjon haza! Magának most nem itt kel] lennie, hanem otthon, az ágyában. Alighogy kimondta, már rá is jött, milyen képtelenség. Odahaza, az ágyában! Az ágvban, akárcsak Mrs. B. Megróbálta Lilt Mrs. B. szobájába képzelni. — Ne tessék haragudni, doktor úr, — kérlelte Lil aggódó hangon. — Nincs időm ágyban maradni. Sosem feküdtem, azelőtt sem Hogy dolgozhatnék akkor? 'Az orvos nagyon megcsöndesedett. Valóban, mi értelme volt, hogy leszíidta? A természet azért adott testet az embernek, hogy éljen és visszaéljen vele. Az asszony rettenetesen nézett ki, de mégiscsak lábon állt. Nem mindegy, bármit is mond? — jól van — szólt fáradtan. — Én megmondtam magának. Legalább megmond lám, — Visszament a kocsijához. Hihetetlen volt, hihetetlen! — Isten áldja meg! — kiáltotta utána Lil. — A jóisten segítse meg! Nagyon gépiesen hangzott. Túlságosan is hasonlított a koldusok hálálkodásához, mely a hátad mögött talán nevetéssé torzul. Semmi értelme sem voM. De hát egyáltalán, van valaminek is értelme? Minél löbbet élsz és látsz, annál kevésbé érted az egészet. Amikor hazaért, felesége már várta. Aggódott érte. Szépen előkészítette a vacsoráját, a kandallóban meghitten égett a tűz. Derék asszony, gondolta. — Bizonyára fáradt vagy — szólt a felesége. — Sajnálom, hogy olyan nehéz napod volt. — Pokolian nehéz volt — hagyta helyben. Abban a pillanatban csengetett a telefon. — Ki az? — Itt Mr. B. — Mr. B! Tessék, mit prancsol? A felesége? Ögy, szóval fáj a feje Nos hát bátorkodom közölni önnel, hogy átkozott szerencséje van ha csak a feje fáj. Valahogy majd csak kibírja. Az én fejem is fáj, és mit tehetek? Nem, nem mehetek vissza. Nem érdekel, hogy mennyire szeretné, hogy ott legyek. Mit gondol, mennyit képes egy ember elviselni? Ebben a pillanatban találkoztam egy asszonnyal, aki az éjjel szült. Tudja, mit csinált? Az utcán sétált. Ha a felesége csak a tizedrészén ment volna át annak, amin ez az asszony, már rég nem élne. De igen, pontosan így van. Nem. Semmi esetre sem megyek most be. Majd holnap reggel, vagy soha. Olyan egészséges, mint a makk. Az égvilágon semmi rendkívüli baja nincs. Igen, biztos vagyok benne. Ennyi az egész ló estét! fó estét! Ledurrantotta a hallgatót, — A fene egye meg — morogta. — Még egy klienssel kevesebb. — Elővette naplóját. A keddi lap még szűzi fehérségére karcoló tollal vezette rá: Egy üstfoltozónak — egy fiú. Egv gazdag embernek — egy leány. Alája pedig nagy, nyomtatott betűkkel, rosszindulatúan: Ezek voltak a keddi gyermekek. Kerekes Medárri fordítása Wagner Kálmán felvétele ca, az ideges beszédtéma, a megdider- gonosz levegő után hirtelen ezer csó- záj és millió meleg tenyér lágy pacsit érezték magukon. >gyik kinyújtotta a kezét: aj! Sima és puha, lágy és langyos Itt ni Süt a nap! ijjait úgy mozgatta a levegőben, mint- ingorázna. Megtapintotta a meleget, i legfejlettebb érzékén keresztül meg- hogy Itt örömre késztető alkalmat az élet. Darkó István: íásik mélyet lélegzett: Kijöttünk a télből: olyan vöt, mint a na Asiagónál. Bemegyünk a nyárba: lesz: mint a cserhátonyl erdőkl... ,.. ózonnak hívják, ha nem tévedek ... larmadik csettintett a nyelvével: Szinte harapni leheti Te... te Tamás, iész vagy ... de én mondom, hogy az fontos ... olyan íze van, mint... .. nincs ilyen íze semminek, ilyen Jő Én tudom, én szakács vagyokl igosan nevettek mindnyájan. Sándor, ne hebegj — szólt rá az, aki dőt emlegette —, hogy legyen íze a ik?l... Egyszerűen süt a nap, és ez mert abban a ronda Váci utcában ht- ót, mint a koporsóban, télen! íegyedik, eddig a legszótlanabb, csen- i jegyezte meg: Irma kisasszony mondta, hogy kiska- n menjünk! ... így nézve teljesen igáit! ... gfogják egymás karját. Nevető arcuk kigömbölyödött, a fekete szemüvegem fehéren ölelő húsuk örvendő ráncokat s/.in- tott a feszülő bőrükön. Különös, borzongató, elkomolyító látvány volt a szemek nélkül nevető arcuk. A dermedt mosoly a világtalan arcon olyan, mint derült, de csillagta- lnn égbolt: igaz, de csók nélküli szerelem. A sarki ember hangja a fülükbe rikkantott: — Uajsoágóóót tesseéék! A vakok hirtelen fordultak a hang felé. Az erdész pénzt vett elő. — Adjon, kolléga úr, egy újságot!... Mit szól a naphoz, kolléga úr? ... Reméljük, hogy ugyanolyan szép tavaszunk lesz, mint amilyen hideg telünk volt... ugye, kolléga úr?l Elvette az újságot az embertől. Az újság- vevés csak merő szimpátiából történt, a mi embereink a hangján érezték meg az egy sorsot, a „kollégát“ a hangjáról mindjárt ineg lehet ismerni. Az újságos ember is vak volt, s ezért érdemelte ki a „kolléga“ címzést. Így az erdész újságvásárlása csak egy mélyen gyökerező szolidaritásérzés kinyilvánítása volt, jóllehet az újságos valószínűleg egész mindennapinak tartotta a napsütést, mert a kérdésekre semmit sem válaszolt. A mieink gyorsan mentek tovább, csak az erdész szólott még magyarázóan: — Majd este a Galagó kisfiú olvas belőle! Ezután nem esett több szó köztük. Peregve történt a többi, mint apró hógomoly, ha megindul a hegyen, és rettentő lavina morzsoló tömegével zúdul a völgyije. Vagy mint mikor lankás hegynek fölfelé szaladó ember melle feszül a bátor tornának, s a hegytetőn, a megérkezés ujjongása közepette mély szakadék várja, amibe a boldogságtól behunyt szemmel ugratja bele a lendület meg- zabolázhatatlan ereje. Félig szaladva mentek a híd felé. A keskeny lépcsőkön ügyesen siettek le, a korzó felé tartottak, ahol legmelegebbnek sejtették a napot, s ahonnan legtömörebben szállott feléjük az emberi zsivajgás is. Egy pillanatra beborult. Csak addig, amíg a vakok végigmentek a korzó végén levő kis téren. Itt csak egy kisfiú játszott, a szobor előtt kavicsot rugdosott, s a villamos óra alatt árult perecet egy öreg néne. Az üres téren átsiető vakokat talán a nap Is meglátta. Alig értek azonban a korzó legelső embercsoportjai közé, azonnal kibújt megint. Elvesztette a vakokat szem elől, talán azt hitte, hogy nincsenek is, csak a szeme káprázott. Az öt ember nagyokat nevetett, és fura- kodva törtetett előre. Meglöktek mindenkit, aki eléjük került, durván vágták magukat a sétálók tömegébe. Egy kisgyermek került elejük látéklo- vacskáját a szakács felrúgta, a gyermek utána gurult, és rettentő bőgésre fakadt. Sovány nevelőnője felugrott egy székről, és csúnyán kiabálva szaladt a vakok után. Ezek hirtelen, egyszerre visszafordultak, hátracsavarták a fejüket, s a nevelőnő, a síró gyerek, zajgó emberek megnémultan meredtek feléjük. Különös volt, tényleg különös. Mosolygó öt arc, olyan nem egészen egészségesen gömbölyű, közepén két fekete üveg, mind az öt egészen egyforma, s a melegtől megizzadt sápadt bőrük vigyorgósan feszülő. — Gyűjjön, Árpika — mondotta a nevelőnő ijedten —, a bácsiknak szépen kt kell térni, már messziről!!! A vakok továbbrobogtak, nevetgélve, nagyokat lépve. Az emberek félreugrottak előlük, kinyílt széles ösvényen, egyenes egy- sorban mehettek, értelmetlen vígsággal ijesztettek a sétálókra, s ezek gyorsan csináltak utat nekik. Már futva mentek előre. Már a jobb szélen szaladó erdész kurjantott is egyet-egyet, messziről is észrevehető volt, hogy a sétálók nyugodt, szép rendjét valami alaposan megzavarta. A bal szélen bicegő géplábú nem tudott lépést tartani, elmaradozva, vonszolódva lihegett a többiek után, hopp, hopp, hopp, kurjantott egyik is, másik is, jaj, mi ez, rémüldözött a sok finom illatos asszonyság, a vakok bakkecske módon ugrándoztak, s egyszerre nevették, énekelték a kisgyereknótát: Síri-sári, gombos sári, ekeirek»- ekereke, bumm! A bummra két lábbal toppantottak, és csak azért is csinálták, mert megérezték az emberek félreugró rémületét. Lihegve értek a másik hídhoz, a korzó végére. A színes ember folyó bezárult mögöttük, mint egy mindent elsöprő, gomolygó' hideg víz. A vakok fáradtan mentek le a lépcsőkön az alsó rakodópartra. Nem ügyeltek már semmire, és így történ-» hetett, hogy nekimentek egy magányosan sétáló nőnek. A nő el akarta kerülni őket, de ők hirtelen körülfogták. Mély lélegzettel szítták magukba a parfümjét, a csengety- tyfifejű gyöngyvirágok nehéz illatát, megfogták egymás kezét, és forogni kezdtek körülötte. Ismét hangos kurjantásokba törtek ki, s a nő csak azt tudta mondani, hogy jaj, jaj, no jaj. A vakok hirtelen elengedték az egymás kezét, oda tolongtak szorosan melléje, tapogatták, szorongatták, és kacagtak, kacagtak, idétlen nyerítésekhez hasonló nevetéssel ujjongtak neki. Karcsú testét végigszorongatták, odabuktak a lábaihoz, a selymeit, a teste lágy vonalait, a komikusnak tetsző ijedtségét lázas örömmel pillanat alatt átélvezték. A nő vastag nyelű ernyőjével csapott közéjük. Vergődve ugrott nekik, és sikoltva rémült elő egy váratlan kiáltás a torkán: — Rendőri!!! A vakok ijedten kaptak egymás utáiL, Megragadták az egymás kezét, az ajkuk le- biggyedt, az arcuk beesett, a homlokuk ráncba futott. A rosszlábú nyöszörgött, az erdész feje reszketősen csapkodott jobbra- balra, egymás hegyén-hátán csetlettek-bot- lottak a lépcsőn fölfelé. Rémült futással menekültek a hátsó mellékutcák felé, amerre hirtelen, belső ösztönük ragadta. Egy sikátorszerű közbe futottak be, ahol síkos, hideg és nedves volt az aszfalt, dermedt a levegő, és a nap még múlt évi, régi vendégként élt a nyirkos házak emlékezetében. A rémületük itt sem hagyott alább. Izzadt arcukra félig fagyott cseppek tapadtak, ro- hanvást vágtattak az utcán, széliében elfoglalták a keskeny közt. Egyszerre az egyik megbotlott, piszokból, nyúlós városi sárból, ronda, hulladékból összekapart kupac került a lába alá. Elzuhant, és magával rántotta a többieket is. Egymásra hullottak, mint az életet adó ágakon egészséges termést és őket vegyesen termő, mostoha fának gonoszul levert, eltaposásra ítélt, sárba rázott férges gyümölcsei. (1922)
