Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-12 / 87. szám, csütörtök

hetünk egy barlangban. Megkönnyebbülten rakjuk le a hátizsákot. Felszerelésünk bal oldalát tíz centiméteres jégréteg borítja. Ezzel másszuk meg a a csúcsot? Fáradságosan eltávolítjuk a jégréteget, s aztán valamit eszünk.

Mintha csak valami jótevő tündér intett volna varázsvesz- szejével, elült a hóhivar, s előbújt a nap. Szörnyű erővel süt, a különleges krém sem védi meg tőle az arcot. A jeges falak most egyenesen az ég felé meredeznek. Végre előtűnik a déli csúcs fehér süvege, mely mintha ránk akarna szakadni. Alatta mély szakadék. Lenkának fáj a feje, és gyomorgörcsei is vannak. Nem csoda ebben a nagy magasságban. Félórai pihenés azonban segített rajta. Még az utolsó meredek hegyoldal és fönn vagyunk a két csúcs közötti nyeregben. A déli csúcson fenn sétál az első három hegymászó; kitömött öltözetükben olyanok, mint űrhajósok a Holdon.

Már csak az utolsó néhány tucat méter, s itt van előttünk a Cotopaxi 5897 méter magas fő csúcsa. Egyes térképek nem is ennyit, de 6010 méter magasságot jelölnek meg. Szívélyes kézrázások, jókívánságok. Csodálatos élmény ez idefönt. Barátaink már megvizsgálták a

Minden rendben. Indulunk lefe: lé.“ A fiúk még elrejtik a fel, cipelt készleteket, én meg Andr- zejjel és Naglik elvtárssal indulok lefelé. Naglik barátunk szörnyen fáradt, olykor-olykor megcsúszik és elesik. De nem fenyegeti őt veszedelem, kötéllel hozzánk van erősítve. Néha leülünk és gyönyörködünk a csodás kilátásban. Alattunk felhőtenger hullámzik, fantasztikus formákat alkotva, s a felhők tengeréből fehér, hófödte csúcsok ragyognak elő.

Közeledik az éjszaka, és a menedékház fölötti nehéz útszakasz, kásás a hó, s a mi védencünk besüllyed, elesik, gurul, négykézláb mászik, fölkel, s aztán megint megy tovább mint a gép. „Mikor leszünk már lenn?“ Minden alkalommal megnyugtatjuk: „Negyed óra múlva.“ Este nyolckor ért véget a 15 órás túra. Iszunk egy forró teát, bekapunk valami ételt és gyorsan szárazba öltözünk. Naglik elvtárs aszpirint kapott, bebújt a pokrócok alá, s abban a pilla* natban megszűnt számára lé* tezni a világ. Reggelre ismét le* gény volt a talpán.

Amikor néhány nappal ké* sőbb az ecuadori elnök fogad* ta a diplomáciai testület tag* jait, volt aztán csodálkozás, kézrázogatás, gratulálás! Ilyen még nem volt, hogy egy diplomata megmászta volna a Coto- paxit. Andrzejt hóvakságot k'a* pott. Kétoldalt belekaroltunk és vezettük őt lefelé. Aztán gyor* san bevittük Quitóba. Az erős kötőszalag-gyulladás néhány napig tartott. A táborunk olyan volt, mint egy frontkórház, Gabikának mindkét keze teli volt munkával, ápolta a leégett orrokat és megdagadt ajkakat, gyógyította a fáradtságot, a fő* fájást, a dagadt és bakancstól feltört lábakat.

Néhány nappal később, au* gusztus 11-én felmásztak a csúcsra azok hárman, akik an*

Fáradtság . ..

kráter környékét, lehetséges a leszállás. Fél óra múlva felérkeznek expedíciónk hátramaradott tagjai is.

Hogy milyen hatást váltott ki a csúcs megmászása? Vegyesei. Öröm, nevetés, de sírás is hal- ük. Lenka összekuporodott mint egy macska, s tenyerével takarta el a szemét. De hát miért e könnyek, Lenka? Talán azért, hogy te vagy az első európai nő, aki ide feljutott? S ehhez járul egy további rekord, ez azonban mindannyiunkat illet: mi vagyunk az első csehszlovák —lengyel expedíció, mely megmászta a Cotopaxit.

A két szocialista ország zász- lai lobognak a szélben. Hat fok van nulla alatt. Most azután jó képet mutatni az emlékbe készülő felvétel számára. Feltá- pászkodik az 52 éves Naglik elvtárs és Lenka is. Hihetetlen az örömük. Figyelemre méltó teljesítmény volt ez mindkettőjük részéről. Csodálatos a látvány innen föntről. Alattunk felhők hullámzó tengere. Fölötte csillognak az ecuadori Andok hófödte fehér csúcsai. Ha megfordulunk, egyenesen a tűzhányó hatalmas, 800 méter átmérőjű fehér hócsipkével szegélyezett kráterébe tekinhetünk, ahonnan bódító kéngázas gázok törnek fel.

Délután négy óra az idő. Lýsa bekapcsolja az adóvevőt. „Itt a tábor, itt a tábor“ — hangzik a készülékből. Mydlík két kilométer távolságból feszülten várja tőlünk a híreket. „Kilenc ember megmászta a Cotopaxi csúcsát.

nak idején nem tartottak velünk. Gustav, a tapasztalt veterán vezette őket. Péntek volt. Egyedül maradtam a táborban. „Gyorsan haladunk, szenzációsan megy a dolog“ — hangzott fel a rádióban. A következő hír megrémített. „Jirka lezuhant — Gustav rosszul van. — Bolyongunk a ködben. — Nem tudjuk, hol vagyunk.“ Aztán végleg elhallgattak. Látcsővel kémlelem a ködgomolyokat. Sehol semmi. Végül este jön az életjel: „Hívom a tábort, hívom a tá ...“ — aztán már semmi, de fő az, hogy életben vannak!

Csak reggel derült ki, mi lett a sorsa az expedíciónak. Gustav eltévesztette az irányt a ködben. Átkerültek a Cotopaxi velünk átellenes oldalára, ezért hallgatott el az adóvevő. Az éjszakát ülve töltötték, csak a paplanruhába burkolózva. Reggel érték el a csúcsot. Nyolckor fedeztük fel a mozgó pontokat.

Augusztus közepén az Amazonas egyik mellékfolyójának, a Napónak őserdejében tett egyhónapos expedícióról hazatért Zelený mérnök Polák operatőrrel. A t áborban mindjárt lázas készülődés kezdődött, hogy ők is mennek a kráter legyőzésére. Hiába mondom, hogy alapos akklimatizálódás nélkül nem mássza meg a hatezer méteres magasságot a legedzettebb sportoló sem. De rám sem hederített senki a nagy készülődés közepette.

BLAHOSLAV BRAUN

1973.

IV. 12.

Gyönyörű és csábító, mint a menyasszony, fél testét eltakaró fehér felhőfátyolában. Kék égbolt borul fölébe, fényes napsugárban fürdik, és nyugodtan tekint alá az égbe törő magasságból a környező világra. Komor, amikor szürke felhők gomolyognak körülötte. Félelmetes, amikor áthatolhatatlan fekete felhők köntösébe burkolózik. Kénytelen eltűrni az elszabadult elemek tombolását, hó- fergetegek s orkánok korbácsolják gleccsereit és sziklaormait. De reggelre ismét nyugodt, csendes — csak éppen fehér fátyolköntösét bocsátotta le a térdéig.

Ez a Cotopaxi.

Kedves és lenyűgöző, de kegyetlen is tud lenni, nem ismerve kegyelmet. A Cotopaxi — a világ legnagyobb működő tűzhányója. Hegykúp, mely emberek sorsát szabja meg.

1534-ben az inkák, a híres Rumiňahui vezetösével a spanyol hódítók ellen harcoltak. Az inka fejedelem, aki húszezer harcost gyűjtött maga köré, egész sor sikeres ütközetet vezetett. Éppen abban az időben, amikor döntő csatára készült, a Cotopaxi — több évtizedes nyugalom után — kitört. Az inkák ismerték a régi jóslatot, amely szerint hatalmuk megszűnik azon a napon, amikor Cotopaxi feléled, ledobja fehér fátylát és lávafolyót kezd önteni magából. Elhitték, hogy a hegy rossz sorsukat jósolja. Kitört a pánik, s a legnagyobb inka hadseregnek csak kétségbeesett roncsai maradtak meg. Közép- és Dél-Ame- rika lakói azután évszázadokig szenvedtek spanyol elnyomás alatt.

Zászlók a Cotopaxi n (6.)

További feljegyzések szólnak az 1742—44-es és az 1766-os kitörésről. A legborzalmasabb azonban 1877. július 26-án, tíz órakor következett be. A Cotopaxi lávatömegei maguk alá temették a szegények agyagkunyhóit és a gazdagok palotáit. A Cotopaxi kráteréből nyolc kilométer magasságba tűzoszlop tört fel, s elborította iszappal, hamuval és ún. kőbombákkal Mulatót és Latacungát. A kilövellt anyagot 43 millió köbméterre becsülik. A mi századunkban a Cotopaxi 1903-ban, 1906-ban,

1912-ben tört ki; a legutolsó erős erupció 1942-ben volt. A torkába zárt szörnyűséges erő nem merült ki. Mikor tör ki újra? Ma, holnap, egy vagy tíz év múlva?

Kráterének sokáig senki sem merészkedett fel a peremére. Csak száz évvel ezelőtt — 1872. szeptember 7-én — mászta meg külső kráterének szélét W. Reiss. Egy évvel később A. Stii- bel elérte a déli csúcsát. És csak 1877-ben sikerült T. Wolf- nak és Sandovalnak feljutniuk a fő csúcsra. További megmá- szói között volt a híres Humboldt is. De senki sem merészelt leereszkedni a kráterba. Csak repülőgéppel szálltak el fölötte és fényképezték le kráterét, melynek mélységét 400 méterben határozták meg.

A külső kráter peremén a felszálló melegtől nem marad meg a lió

Egészen a San Gabriel nienedékházig húzódik a Cotnpaxi gieuusere

Egy napon messzi országból érkeztek emberek a Cotopaxi lábához. Előbb felmérték az egész hegyet, s az adatokat térképekbe rajzolták be. Azután meg- mászták csúcsát — először, másodszor, harmadszor. De csak negyedszerre szálltak le a kráter mélyébe. Meghódították a tűzhányót....

Nem volt könnyű elérni a világelsőséget. Hogy is volt mindez? Először volt az ismerkedés. Péntek, augusztus 5 ... Várjuk az utolsó hegymászót. Velünk mássza meg ugyanis a csúcsot fan Naglik, Lengyelország ecuadori ügyvivője, aki sokat segített az expedíciónak. Felszereltük őt minden szükségessel, s azután don Carlos bekapcsolja a motort, s a kocsi robog útta- Ian utakon át. 4400 méter magasságban állapodtunk meg. Fölvesszük a hátizsákot és indulunk fölfelé.

Az apró szemű esőt napfényes idő váltotta fel. Körös-körül hegyek, völgyek, zöld hegyhátak, csipkés sziklacsúcsok, itt-ott hóval fedett fehér vulkáni kúpok. Ezek az Andok — egészen más típusú hegyek, mint a

Kaukázus, az Alpok vagy a Himalája. A levegő ebben a magasságban ritka, hamar fellép a légszomj. A San Gabriel menedékház — refugio — ott ül közvetlenül egy gleccser alatt, olyan magasságban, mint a Mont Blanc. Rafail Shangoluiza a készséges gondnok, segít leszedni a hátizsákokat ôs teával kínál. Az egy évvel ezelőtt épült magashegyi menedékházban, mely első ilyen az országban, élénk az élet. Barátkozunk a mexikói expedíció tagjaival. Elmesélik, hogy reggel indultak a csúcsra, de olyan erős volt a szélvihar, hogy vissza kellett fordulniuk. Reggel megpróbálkoznak újra. Nem sok időnk maradt alvásra. Mexikói barátaink sokáig ünnepelték a szerencsés visszatérést. Alig szen- derültem el, felhangzott az ébresztő.

Künn tombol a szélvihar, de az égbolt tiszta, teleszórva csillagokkal. El tudják képzelni, mi munkába került felvenni az alsó fehérneműt, a melegítő ruhát, a gyapjú és paplannadrágot, a pehelytöltésű síblúzt, felcsatolni a kapaszkodó vasakat? Ez aztán már igazi szertartás! Először néhány pár harisnya, azután felveszi az ember a bakancsot, erre jön egy további pár bakancs és erre még egy pár. Negyedöt van. A védősisakra szerelt lámpák fénye áthatol a sötétségen. Az első hármas csoport — Bedrich, Andrzej ós Lýsa — távolodik. Aztán indul Jurek, Naglik elvtárs meg Pítrs és végül Gustav, Lenka meg én. A nyaktörő út mindjárt a menedékház mögött kezdődik. Néhány méter a törmeléken, aztán már csak hó és jég, mely kemény mint az üveg. A hegymászó csákány vas vé'ge befúródik a meredek hegyoldalba. Keleten vörös fény jelent meg. A Nap! Nem sokkal később vörös korongja felmerült a látóhatár fölé. Balról hatalmas megfagyott vízesések jégcsapjai. Vigyázat, repedés — egymáshoz kell kötöznünk magunkat. Az időjárás romlik, éles hókristályok tűként marnak az arcunkba. A legkitűnőbb felszerelés sem tud ellenállni ennek az időnek. Csakúgy ráz mindannyiunkat a hideg. Pedig itt vagyunk egy kőhajításnyira az egyenlítőtől! Igazán nem csodáljuk, hogy a mexikóiak visszatértek. „Szörnyű erősségű a szél, nagy a köd. nem jutunk tovább —“ mondják. A mexikói lobogó ott áll beszúrva a hegyoldal közepéin.

Balról százméteres sziklamasszívum meredezik hatalmas jégcsapokkal. Végre megpihen