Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-29 / 75. szám, csütörtök

H

etente legkevesebb kétszer felkeresett minket a tóborban egy jó Ismerősünk. Egyszerűen csak úgy hívtuk: az indián. Lóháton érkezett, megállt és körülnézett. Rögtön előbúj- tunik a sátrainkból, cigarettával, konzervvel és egyéb jó falatokkal kínáltuk. Tűién ezért is jött olyan gyakran. Biztosan mesélt jótevőiről odalenn a faluban. Egyszer feljött hozzánk egy érdekes külsejű férfi, kiálló arccsonttal, tűzvörös pon- chótoa burkolva. Nem volt szerencséje, éppen siettünk, hogy kimegyünk a terepre, s így aztán nem tudtunk eleget tenni kérésének, hogy vigyük le őt a városija. De így sem távozott üres kézzel: a szemetesgödör- böl előkapart két nagy bádogdobozt, a kútnál meg talált egy darab szappant és egy edénysikáló drótkefét.

Nézzük meg talán egy kicsit közelebbről az Újvilág őslakóinak életét. Hivatalos források szerint Ecuador csaknem hétmillió lakosságának több mint a fele indián.

Egy reggel Gustáv és én elhatároztuk, hogy meglátogatjuk legközelebbi szomszédunkat, Francisco Shangoluizát. A kanyonban, ahol magányos tanyája áll, egy röfögő fekete malac és öt kutya fogadott minket fülsiketítő csaholással. „Csönd legyen, ebadták!“ — dörgött rájuk a barátom, de annál jobban ugattak és csak akkor ol- dalogtak el behúzott tarokkal, amikor fölkapott egy követ. A háziasszony az elmaradhatatlan sötét kalapban, melyet az indián nők talán még alvás közben sem tesznek le, kendőben hátára kötött gyerekkel a hegyipatak partján guggolt és valami rongyokat csapkodott a sziklához. Mosott.

A kunyhó ajtajában szétvetett lábakkal, nadrágjából kikandikáló foltozott ingben, egy . tizennégy éves fiú állt; mögötte olt szorongott fiatalabb testvéreinek egész hada. ,,Apu nincs itthon“ — jelentette rögtön. Magatartása szembeötlően mutatta: nem, nem engedlek be benneteket! Pedig mennyire szerettünk volna bemenni .. .

Minden oldalról jól körülnézzük a szerény házacskát, amely Indián viszonyok között még igy is elég szem re való. Még a faluban sincs senkinek ilyen háza; ott vert vályogfalúak a kunyhók. De hamarosan rájöttünk a rejtély nyitjára. Mindjárt a ház mellett ugyanis ott szerénykedett egy vályogtéglából rakott jellegzetes indián kunyhó, fűből készült tetővel; ez most konyhaként szolgál a családnak. A parádés faházat a papa nyilván a kiterjedt hacienda gazdájánál szolgálta meg mint hű gaucho.

A padlón a sok mindenféle szemét között heverő, rekedt hangú kis tranzisztoros rádióból szomorú dallamok áradtak. A legjobban azonban a házban levő sok különböző eredeti, házilag készült eszköz kötötte le a figyelmünket, amelyek közül nem egyet bátran ki lehetne állítani a múzeumban. Ezért is hoztunk magunkkal mindenféle használati cikkel jól megtömött hátizsákot. Molhó szemmel nézegetjük a szépen faragott fatárgyakat, a lófarokból font köteleket, a tehénbőrből készült karikásostorokat és a többi érdekes holmit. Barátom rögtön benyúl a hátizsákba, kivesz egy sertéshús-konzervet és rámutat egy pár faragott kengyelre. A fiú rögtön megérti. „Si, si, se- fior“ — határoz gyorsan, kedvtelve nézegetve a dobozt. „De ezt nem adhatom, kapnék a papától. Vigyék ezt itt ni!“ Sorban tűnnek el a hátizsákban köte lek és egyéb népi használati tárgyak. A népes család viszont, hála a mi konzerveinknek, makaróninknak, leveskonzerveink- nek, cukrunknak, teánknak, kakaónknak, csokoládénknak és egyéb élelmiszereinknek, legalább egy hétre el van látva.

A kunyhó betört ablakában egy pillanatra megjelenik egy leány feje — természetesen kalapban —, aztán megint eltűnik. Utána még néhányszor megismétlődik ez a bú jócska ..

Hozzáértő szemmel megnézzük odakünn a „konyhát“, aztán bátortalanul megkérdezzük, szat bad-e belépnünk. A fiú most minden további nélkül enged. Bebújunk e sötét helyiségbe,

melynek sem ablaka, sem padlója nincs, és leülünk a [házilag készült apró székekre. Először is a kunyhó hajlított karókból készült és erős fűből csavart kötéllel összeerösített kerek váza kelti fel a figyelmünket. Középütt a tűzhely, fölötte hatalmas fazék függ. A falakhoz odaállított szénaforgató favillákon további fazekak, dézsák, a polcokon szilkék, fakanalak, tálacs- kák, kések, vasból készült és eukaliptusz fából faragott kana- nak. Egy ilyet kaptunk ráadásként.

Az öreg indián a rukkán bemutatja művészetét.

(A szerző felvételei)

A fal repedésén át benézeget a kislány, hogy mit is csinálunk. Tehát nemcsak az európai nők kíváncsiak. Egy idő múlva mégiscsak nekibátorodik még két kisebb húgocskájával.

így aztán szótár segítségével beszélgetni kezdtünk. Csodák ccodája, a 16 éves Ernest ina, akinek hátán szüntelenül izeg- mozog két éjfekete varkocsa, s akinek széles rakott szoknyája alól kikandikál a nadrágja, tud írni és olvasni. És ezt mindjárt be is bizonyítja — beírja a magammal hozott jegyzőtömbbe szép kalligrafikus írással testvéreinek a nevét. Egészen büszke a tudományára. Anna Maria Velasco három teljes éven át járt iskolába, a közeli Santa del Pedregal községben. A kilencéves Rosa most ismerkedik, mint elsős, a betűvetés tudományával. Ezzel szemben vezetőnk, Elicio tagadólag rázza a fejét. Ö nem tud írni, sem olvasni.

Mi lesz veled, emberke? Nem tanultál meg írni, olvasni, akárcsak apád, anyád és száz meg százezer más indián gyerek és szülő. Zsenge gyermmekkorod óta segítened kellett apádnak eltartani a családot, nem ma radt időd iskolába járni. Alighanem tehenész leszel, mint apád, vagy csikós és hatalmas méneseket fogsz őrizni itt a hegyek között. S az uraság ellát majd a legszükségesebbekkel. Nem, fiú, ebből nem gazdagodsz meg, ne irt sok banánt és narancsot eszel majd életedben. Viszont lesz egy rakás gyereked, olyan formásak, de gondozatlanok, mint a testvéreid. És te sem fogod őket iskolába küldeni? Vagy jönnek még szebb napok? Ez bizony csak egyedül tőled függ.

És veled, Ernestine, aki ismered a betűk rejtélyét, mi lesz veled? Most itthon segítesz a családban. Nemsokára találnak neked egy legényt, férjhez mégy és leköltözöl a faluba. S aztán jönnek majd a gyerekek. Olyan rongyokba fogod öltöztetni őket, mint amilyeneket helyes kis hugocskád, a hároméves Rosalia hord, aki feszülten figyeli, mit beszélünk, mintha értené. Döngölt agyagpadló- jú kunyhód lesz majd, amelyből a tető rései között szivárog ki a füst, vagy rendes téglaházad? Boldogabb lesz életetek, valamennyi indián élete? Mi mindenesetre ezt kívánjuk nektek.

Közvetlenül a pánamerikai autópálya mellett, amely északdéli irányban az egész amerikai kontinenset átszeli, terül el egy jellegzetes indián falu. Egyik kunyhó olyan, mint a másik, agyagból és fűből, szalmakazlak, öszvérek, tehenek, apró kertek, sok ágas-bogas agáve, magas eukaliptusz, sőt még pálmákat is lehet látni. Egyszóval romantikus kép. De csak látszatra.

Az egyik kunyhó udvarán keresztbe rakott lábakkal egy indián ült, szemben vele a fele sége. Gabonát ..csépeltek“. Egy nagy kőkolonchoz csapdoslák a gabonakötegek kalászait, míg kipergett a szem.

Hasonló kunyhóban él egy jóindulatú öreg, akit időnként meglátogattunk. „Az indiánnál aludtam“ — mesélte egyszer Gustav. — Igen érdekes volt, folyton főzött valamit egy üstben, aztán kiment, egy bottal agyoncsapott néhány kolibrit és toliastul beledobta a forrásban levő vízbe.“ Nagyon tetszett nekünk az elbeszélés, és azóta gyakran felkerestük a jó öreg kunyhóját. Egy este szintén nem tudtuk igénybe venni a táborba vezető ösvényt. Parasztasszonyok tértek haza, fejükön hatalmas kosárral, a magasan a hegyekben fekvő földecskéikről, előttük jól megrakott öszvérek ballagtak. Nem maradt más hátra, mint hogy ott aludjunk az öreg indiánnál, akinek a kunyhója a legszerényebb volt, amit valaha is láttunk.

Az öreget munkában találtuk. Éppen gabonát őrölt. Eh, hogy is mondhatom, hogy őrölt. Olt térdelt az ablaktalan sötét helyiségben a padlón, és halántékán gyöngyözött a veríték. Ké- zimalma egy kimélyített kőko- lonc volt. amiben simára csiszolt

nehéz kődarabot mozgatott. A kézimalom alján szóródott ki a szétzúzott mag. Az öreg olykor belemarkolt és visszaszórta az őrlő mélyedésbe, időnként hozzátéve egy marék friss szemet. Mi is megpróbálkoztunk vele. Szörnyű robot volt.

Pár lépéssel távolabb lüktel az élet a pánamerikai autópályán, egymás után robognak a legmodernebb, legjobb márkájú kocsik; bennük jól táplált és jól öltözött urak és hölgyek ülnek, szórakozást találva abban, hogy száz lépés távolságnyira hozzájuk hasonló lények az elképzelhető legnagyobb nyomorban élnek.

Az öregasszony egy bádogcsövecskével felszította a tüzet és három kőre odaállította a vízzel és megöröll gabonával teli fazekat. Ezt a levesféleséget állandóan keverte. Aztán meg gyújtotta a kis olajlámpást, melynek homályos fényében előtűntek a gabona tárolására

szolgáló nagy agyag amphorák, s talán még a régi inkák korából származó fazekak és egyéb edények körvonalai.

Elnyomott a fáradtság, és ezért jeleztük az öregasszonynak, aki csak kecsuán nyelven beszélt, hogy szeretnénk lefeküdni. Odamutatott a döngölt agyagpadlóra mindjárt a tűzhely mellett és kezdett valamiféle rongyokat odahordozni. Mi azonban bebújva hálózsákjainkba a pajtában feküdtünk le inkább, és sokáig nem ment ki a fejünkből, amit láttunk. Csakhamar felhangzott a cövekhez kikötött szamár iázása. Az éj folyamán nemegyszer akadt látogatónk. jöttek a falusiak, hogy megnézzenek minket, lámpással világítva ránk. Még sosem látták, hogy emberek ilyen „ágyban“ aludtak volna.

Hajnalban még pirkadat előtt reggelihez invitált az öreg. A legs zegé n ye b bek mindenüket megosztják, még a legutolsót is, Úgy látszik, ez így tan világszerte. Szívesen megkóstolnánk a felkínált reggelit, de nincs szívünk hozzá, ha visszagondolunk, hogyan kínlódtak tegnap este. így aztán az öregnek odaadtunk mindent, ami nálunk volt, konzerveket, cukrot, teát, kakaót, kekszet és ráadásul egy nagy kést. Az öreg, akinek nyilván az életben még soha senki nem ajándékozott semmit, any- nyira meghatódott, hogy örömében letérdelt a földre, csókolta a kezünket, nem győzte köszönni, amit kapott, s a borsószem nagyságú könnycseppek csak úgy gördültek végig ráncos arcán. Amikor végre lecsillapodott, előhozott egy szép rokkát és bemutatta rajta a tudományát.

Egy másik alkalommal még egyszer megálltunk ennél az indiánnál. Éppen vasárnap volt, s a kunyhó ajtaján lak/it függött. A szomszéd házból előjött egy magasra nőtt férfi és közölte, hogy az amigo, a mi öreg barátunk a templomba ment a feleségével. Úgy látszik, ez egyetlen vigasztalásuk.

S valahogy így élnek a többi hegylakó indiánok is. Élnek ahogy tudnak, az olykor több mint négyezer méter magasságban fekvő kis föl decs kéj ükön kukoricát, burgonyát termesztenek, szarvasmarhát tartanak, bérmunkásokként dolgoznak meg teherhordókként. Az átlagos havi kereset igen alacsony az országban — nem több mint 500 sucre.

Egész Ecuardorban nem láttam egyetlen gyermekkocsit sem. Az indián asszonyok lepedőben a hátukon hordják a kicsinyüket. Nemcsak hogy mindenüvé magukkal cipelik, hanem gyakran gyerekkel a hátukon dolgoznak is. Amikor eljön az ideje, az indián asszony kiveszi emlőjét és megszoptatja a gyereket. Mindenütt. A forgalmas

tereken, utcácskákban, autóbuszokon, vendéglőkben, árusítás közben a piacon, de akkor is, ha valakivel, éppen velem, beszélget. Megszokott jelenség ez itt, senki sem csodálkozik rajta.

A szegény ember felcseperedett gyerekeinek segíteniük kell eltartani a családot. így aztán látni hat évnél idősebb gyerekeiket, ahogy éjfélig kiszolgálnak a kocsmákban, alig érik fel az asztalt, de így is felhordanak ételt, italt. Éspedig nemcsak vidéken, de a fővárosban is. Az utcai cipőtisztítás — ez csaknem kizárólag a gyermekek „job“-ja. A városokban nappal és éjjel üldözik az embert a kis cipőtisztító gyerekek, akárhogy is fénylik áldozatuk cipője. Megsajnáltam őket, és itt-ott adtam nekik egy-egy sucrét, munka nélkül. Sehogy sem tudták megérteni és erőszakkal ki akarták tisztítani a cipőmet. Az olvasóban nyilván önkéntelenül felmerül a kérdés: és ml van az iskolába járással? Ecuadorban ugyan kötelező és ingyenes az alapfokú oktatás, de az iskolába járást valahogy nem veszik túlságosan komolyan. Fontosabb megkeresni néhány garast. Ezért van, hogy a lakosság jelentős része írástudatlan.

Egyszer ellátogattunk Lata- cunga vidéki városkába, s be akartunk menni ebédre egy büfébe, ahol a legszegényebbek étkeznek. „De uraim, csak nem akarnak hozzánk betérni“ — kiáltott fel • csodálkozva a kiszolgálónő. Nem akarta elhinni, hogy valóban ott akarunk étkezni, ezért elvezetett a kissé távolabb levő igen modern Es- tambul hotelba. „De mi éppen maguknál akarunk megebédelni“ — ellenkeztünk. Végül mégis kénytelen volt elhinni. A nem valami fényes ebéd öl suc- réba került. De hat hogyan is tudna egy helybeli szegény ember — amilyen az indiánok legnagyobb többsége — fizetni egy ebédért valamelyik rendesebb vendéglőben 50 vagy még több sucrét, amikor gyakran csak ennyit keres egész héten. A szegények kifőzdéje előtt az utcán pillanatokon belül csoportokba verődtek össze a kíváncsiak. Az emberek körülállták és bámulták, hogy ízlik-e nekünk az étel. Mert ki látott itt olyat, mióta világ a világ, hogy „urak“ együtt étkezzenek a szegényekkel?

Az Újvilág őslakóinak utódaival csaknem nap mint nap találkoztunk. Megismerkedtünk az életükkel, örömeikkel és főképp gondjaikkal. Még egy esel igen erősen megmaradt az emlékezetemben. Nem messze Qui- tótól egy hegyi folyó csodálatosan szép kanyonjában van egy nem túlságosan nagy fürdőhely, ahova a főváros tehetősebb polgárai és az Egyesült Államokból érkező turisták járnak üdülni. Az egyik medencében a gazdagok között olt fürdött egy csinos indián lány. Kisvártatva azonban a rend éber őre kiutasította a medencéből. Nem volt ugyanis eltakarva a keble. Szófogadóan felöltötte szerény ruháját és elindult fölfelé, árral szemben a folyóparton. Ott, egy csendesebb helyen ez a gyönyörű szép húszéves leány, aki valahonnan az Amazonas őserdeiből kerülhetett ide, szétbontotta dús hollófekete haját, s azzal takarta be, mint egy fátyollal, felsőtestét. Csak aztán mert bemenni a vízbe, akárcsak otthon. Szegény indián kislány nyilván nem tudta, hogy ott, ahonnan kiutasították, tilos az, ami természetes és megszokott jelenség náluk otthon az őserdőben. Nyilván sohasem hallott még olyan úri találmányról, amilyen a melltartó.

Az indiánokat jóindulatú, szívélyes és őszinte emberekként ismertük meg. Sok barátra találtunk a legszegényebbek között, akiket egyébként soha senki sem vesz észre. Rendkívüli módon meg tudták ezt becsülni.

Igen, az indiánok nagy része még ma is úgy él és dolgozik, mint őseik évszázadokkal ezelőtt. Az új ecuadori kormány, amely a múlt év februárjában került hatalomra, feladatául tűzte ki a viszonyok, s ezzel az indiánok életének megváltoztatását is. Százéves lemaradást azonban nem lehet rövid idő alatt behozni. És alapvető szociális változások nélkül ez teljesen elképzelhetetlen.

BLAHOSLAV BRAUN

Hegyilakó indiánok gyerekei

Indián romantika (4J