Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-18 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

>bó Erzsébet: Érintés

látott, akikről tudta, hogy itt vagy amott dőlik. Egyetlen kézzelfogható emléke róluk az unis eleve elzárkózás, de arra, hogy elképzelje; m is alakulhat az ilyen viszony, sohase került De most saját szemével látta: a látvány kötő- äjára vésődött. Szüntelenül előtte volt a sze- s összefonódás. Nem volt az se nevetséges, se jasztó, se undorító, csak éppen nem az ő szemé- zánták. Amit látott, mélységesen boldogtalanná mondhatatlanul magányossá tette, de végképp udta, mihez kezdjen vele.

etlenül, gyötrődve látta maga előtt a szerelmes ;zést, és megpróbálta rekonstruálni a folyama- mely ide vezetett. Hogy történhetett, hogy fia iú-barátját zárta karjába az igazi szerelem gyengével? Fölösleges kérdés, hiszen szeme előtt föl és fejlődött a gyerek — látszólag ártalmat- — azzá, amivé lett, de a folyamat vas követ- ességgel ment végbe. Talán perverzitás okozta, öröklött rossz hajlam, helytelen nevelés — de ittől fogva jelen volt, úgy keletkezett, mint természeti jelenség, amely egyedül áll, önrna- •nyészti ki.

mindez mint vadhajtás nőtt bele az életbe, kikelte békéjét és boldogságát, tönkretette az értést közte és felesége között, lehetetlenné hogy fiát szeresse, számkivetette a magányba, egtépázta, sőt elpusztította azt a kevéske életet is, amire még képes lett volna. F,zt nem neki megbocsátani.

jercben felesége szólította lentről: tálalva volt. >tta fiát és barátját lemenni, azt is, hogy az ibaajtó a vendég után becsapódott, és tudta, az asztalnál ülve várnak rá. Biztosan most is jgják játszani a szerepüket. Közömbös dolgok- ognak beszélni, amibe őt is bevonhatják, miül kettőjük titka gondosan rejtve marad előle, égé újra szólította. Nem mozdult. Hallotta, hogy iszony megindul fölfelé, biztosan azt hiszi, va- baja van, hisz már mikor hazajött is, mintha íi különöset vett volna észre rajta. El akarta ni, hogy négyszemközt találkozzanak, így hát szedte magát, fölkelt és elébe ment, de nem t a szemébe. Az asszony visszafordult, és újra it:

Már nem tudtam, hol maradsz, épett a szobába, és leült az asztalhoz. Nem t a fiára, képtelen is volt rá, de meg nem is Így nem vette észre, mi ment végbe a fiúban, adt, még az ajka is fehér lett, könyörgő pillan- vetett anyjára, és kiment, föl a lépcsőn. Apja pillantott föl, nem hívta vissza. Csak azt hallot- ogy az asszony megszólalt: — Mi történt, az szerelmére? Még mindig a földre szögezett tettel felelte: — Láttam, tudom. — Ennyi elég It. Az asszony élesen visszaszólt: —_ Igen? — llenséges hangra megjött a bátorsága", és meg- itta, haragosan ránézett. Mintha először látta az asszonyt: kemény és hideg volt, az arcán iá sem volt semmiféle gyöngédségnek. Újra zőlalt: — Na, végre, hogy megláttad. Különben slmesebb látó szemmel a vakot játszani... — zzel már ki is adta a mérgét. Alapjában véve volt kemény természete, máris összecsuklott, linden átmenet nélkül, gyötrődő, magányos síin tört ki, mint akinek mindent egyedül kellett ;néznie, elviselnie és megértenie ...

[állt, és székét az asszonyé mellé tolta. Még is, aki íme, újra összehozta őket, elfelejtette pillanatra. Csak azt érezte, hogy az asszony is ly boldogtalan és árva, mint ő maga. Félkarjá- igaszíaióan átölelte, öntudatlanul is bensősége- m, mint valaha. Olyanféle szeretettel, amilyenre szony vágyott.

TAUBER ANNA FORDÍTÁSA

1.

Az asszony az udvaron állt. A kapu felől a feslő bodzarügyek illata áradt feléje. Körülötte fehér, kendermagos és fekete tyúkok kapargáltak a lágy földön. Kúráltak. Az asszony ennek semmilyen jelentőséget nem tulajdonított. Az udvar végében hangosan röfögött az anyadisznó. Az asszony furcsának vélte a röfögést. „Jól van, pocikám, nemsokára megszabadulsz a terhedlől. Boldogan fekszenek majd hasadra a kismalacok.”

Összerezzent. Kiszáradt, bütykös ujjaival megfogta kendője két csücskét és összébb húzta.

„Már főhetne az ember. Egyedül félek. A malacozásnál jobb, ha ott az ember is. Ő erősebb és kegyetlenebb. Irtózom a fájdalomtól."

Bement a konyhába, hogy elkészíti a vacsorát. Megmelegíti a levest, és beteszi a tejfölös lepényt a sütőbe. Az ura frissen sülten szereti. Reggel, amikor szolgálatba ment, megparancsolta: „Vilma, ma lepényt süss!" A többit ő már tudta, harmincnégy évi házasság alatt megismerte ura minden gondolatát, és megszokta a mozdulatait is.

Fát tett a tűzre. Az asztalról eltette az edényeket. Tányért és kanalat tett az asztal közepére és fehér ruhával letakarta. A széket betolta az asztal alá.

2.

A telep elcsendesedett. Az utolsó teherautót is leparkolták. A sofőrök is hazamentek.

Az ember a kerítés mentén körüljárta a telepet, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e.

A Nap lebukott a fák mögé, széles, piros karimája azonban félig még látható volt az ég tükrében. Egyre jobban körülvette a tárgyakat a szürkeség. A kerítés melletti fűzfabokrok vesszői világítottak.

Mindent rendben talált. Várta a váltást. Kiállt a kapuba. így szokta mindig. A telep előtt az országúton hazafelé kerekeztek a fejőnők, kandli- jaik zörgése beivódott az egyre mélyülő csendbe. Az ember csak várt. A kapu vasoszlopához támasztotta hátát. Furcsának érezte a koratavaszi világot. Szeme elé szürke karikák gömbölyödtek. Ez nem zavarta őt, szaporán pislogott. „Mi jót várhat magának az ember hatvanon túl?"

Megjött a váltás. Az ember átadta a kulcsokat és indult hazafelé. A kulcsok zörgése a fülében maradt. Felkavarodtak benne a gondolatok: „Mi értelme volt eddigi életemnek? A fiamat kilencéves korában megölte a bomba. Ártatlan volt. Nem is tudta, mi a bűn. Sokszor az ártatlanok osztályrésze a halál. Az asszony olyan voit a háború végéig, mint az őrült. Állandóan csak a gyereket kereste. Álmában sikoltozott, reggelre mindig tele volt a szeme könnyel. Jó asz- szony."

Az utca sarkánál felvonítotlak a kutyák. Az ember megállt, örült, hogy van rá oka. Nehezére esett a lélegzés. Kigombolta az ingét, és indult tovább.

3.

Az asszony türelmetlenkedett. Hátraszaladt a disznóólhoz. Az anya csöndes volt, beletúrta magát a friss búzaszalmába. Csak néha-néha röffentett. Ilyenkor megcsattogtatta a fogait, ami borzalmasnak tűnt az asszonynak. „Biztos fájásai vannak. Már jönnie kell Péternek. Talán későn érkezett a váltás. Éppen most, amikor annyira szüksége lenne az uramra."

Kiszaladt a kapuig. Nem látott semmit. Olyan volt a táj, mintha az est lila üvegébe fagyott volna minden mozdulat.

Besietett a konyhába. A sütőből már áradt a lepény illata. Lenyitotta a sütő ajtaját és kivette a tepsit. „Szépen megsült. Már vacsorázhatnánk is." Félni kezdett. Próbálta elűzni a félelmet, de a tárgyak mozdulatlansága egyre ijesztőbbé vált. Hozott egy bögre bort a kamrából. „A lepény után jól foq csúszni az embernek. Úgyis csak akkor iszik, ha elé teszem."

Az asszony jól megvolt az urával. Nem elégedetlenkedtek soha, belenyugodtak abba, ami volt. Érezték néha, hogy sorsuk kilátástalan, változtatni

kellene rajta, de az elhatározást elfelejtették és minden maradt a régiben. Nem voltak nagy céljaik az életben. Olyanok voltak ők, mint a legtöbb ember, aki nem tudja megkülönböztetni a boldogságot a boldogtalan- ságié'

4.

Az ember csak ballagott, levertnek érezte magát. Pár évvel ezelőtt még nem ismert lehetetlent, s most egyfolytában még háza sem tud menni. Haragudott magára. Pihenő, pihenő! Ezt a fogalmat sohasem ismerte. Ötvenháromban beiratkozott a szövetkezetbe. Csak úgy, semmi nélkül. Nem vitt be földet meg lovakat. Apja nem hagyott rá semmit. Mit is hagyhatott volna mást, mint a szegénységet. Ö meg a háború végéig szolgált. Csak két kérges kezét vitte a közösbe. Szerette az állatokat világéletébqn, ezért az etetőkhöz osztották be. Nem nézte soha, hogy mikor jár le a munkaidő. Etetett, ganézott. Tette, amit tennie kellett. Amikor előfordult, hogy a szövetkezet nem tudott mit adni a malacoknak, otthonról vitt eleséget. A malacoknak enniük kellett. Ez törvény. Ötvennégy őszén megdöglött a részlegén harminchét malac. Megfogta őket a járvány. Bántotta őt, hogy mindenki csak benne kereste a hibát. Az elnök azzal vádolta, hogy a közös gazdálkodás ellensége. Pedig becsületes volt ő világéletében. Felháborította a vád, hogy ő, a valamikori szolgagyerek, a közös ellensége! Minden rágalom alaptalan volt. Tiszta szívvel csinálta mindig, amit csinált. Aztán gyalogmunkára tették. Ezt a megaláztatást aztán már nem tudta elviselni. Kilépett. Fel sem vette az utolsó havi fizetést.

„Az őrködés egyszerű. Körüljárja a telepet, ellenőriz, bezárja a raktárakat, felakasztja a kulcsokat. Egyik nap a másik után. Aztán minden is- métlődik elölről.“

Autó búgott el mellette. Érezte, hogy a kerekek arcába csapják a nyirkos levegőt. Tudta, hogy az asszony már várja. Szaporábbra fogta lépteit.

5.

Az asszony feloltotta a konyhában és az udvaron a villanyt. Nyomasztó számára az egyedüllét.

A tyúkok beültek a helyükre, lábujjaikkal görcsösen markolták a tyúklétra vékony lécét. Nyakukat egészen a szárnyuk alá húzták. Az asszony rájuk csukta az ajtót. Az égre kiültek a csillagok. A ház végében macskák marakodtak. A kertben ág rebbent, ijedt madár szállt fel, szárnyaival kettéhasította a sötétséget.

Vilma asszony visszatette a lepényt a sütőbe, hogy meleg maradjon. \ fogasról leakasztotta fekete keszke- nőjét. Megszokott mozdulatokkal a fejére és a hátára terítette. Elindult az ura elé. Tépelődött. Nem tudta, hogy melyik utat válassza. „A kert alatt rövidebb az út, de valamelyik elengedett eb meg is támadhat. Péter mindig erre szokott járni. Elszaladok a kanyarig, odáig bizonyos, hogy találkozunk.“ Nagyon nyugtalan volt. „Lehet, hogy már megindult az elles. Ml lesz, ha az anya összegyúrja a kicsinyeket?"

Sietett. Szürke szűrcsizmájában nagyokat lépett. Végtelennek tűnt számára minden pillanat. Fia felé rohant így, amikor meghallotta a rettenetes robbanást a ház előtti gyepen. Akkor is ilyen kilátástalannak érzett mindent, mint most.

Elért a kanyarig. Várt. Nem látott senkit az úton. Visszafordult. „Biztos az országúton jött és elkerültük egymást”

6.

Az ember sápadtan ért haza. A konyhába sietett. Leült egy székre. Csend volt. Csak néha roppant meg a tűzhely vasa. „Az asszony biztos hátul van az állatoknál."

Mellében egyre nőtt a nyomás. Mintha egész élete ült volna vasba verve a mellkasára. Szédült. Az öklére támasztotta homlokát. Szeme előtt fényes karikák vilióztak. A körök egyre növekedtek, mintha be akarnák gyűrűzni az egész házat. Próbált erőt venni magán. Maga elé húzta a tányért. Ujjai odatapadtak a tányér szélére, mintha soha el nem akarná ereszteni. Teste hátradől a széken, amelvnek megroppant a támlája.

7.

Az asszony hazaért. Először a disznóólba sietett. „Péter nem bocsátani meg, ha valami történne."

Az anyadisznó nyugtalanul feküdt. Zsebéből elővette a viljanylámpát és rávilágított. Az felröfögött. Szemhéja szemére hullt, s mintha csak ezt a pillanatot várná, sűrűn nyögni kezdett. „Megindult az ellés.“

Az asszony kinyitotta az ólajtót és bement. A nyögések egyre szaporábban jelentkeztek. Az asszony örült, hogy minden simán megy. „Ha hazajön Péter, megmondom neki. hogy csak hat lett, de mind eleven, mint a sásra."

Bement a konyhába, hogy megmelegítse újra a levest. Ideje már vacsorázni.

Amikor meglátta férje mozdulatlan ujjai között a tányért, felsikoltott.. *

Tavaszi Noémi illusztrációja