Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-12 / 60. szám, hétfő

VLADIMIR POZNER:

Huszonegy évvel később

ARTHUR C. CLARKE:

Tollas barátunk

Egy augusztusi vasárnapon,

1966-ban, ennek a hideg és esős nyárnak első szép vasárnapján, kis csoport gyülekezett Massangis főutcáján. Az Aval- lon-környéki kis falu legfőbb nevezetessége a kőbányája, amelynek világos kövét magáról a községről nevezték el. A férfiakon zakó, nyakkendő — akinek volt, kirakta a katonai kitüntetéseit —, a nők vasár- napiasan öltöztek, mintha a városba készülnének; néhány gyermek is volt köztük, ünnepi ruhában, gondosan megfésülve. Egyesek félhangosan beszélgettek, a legtöbben hallgattak.

Két férfi állt egymás mellett, kissé hátrnhajolva, egy-egy hatalmas kék-fehér-vörös, arany- rojtos zászlóval, amit már kibontottak. Mögöttük négy kislány, csokrokkal megrakodva. Azután egy kalapos asszony, a községi bírónő; jobbján fiatal pap, a falu plébánosa, balján egy vörösszegélyű, kék egyenruhába öltözött férfi, a tűzoltó. Mintegy húsz ember követte őket: igen magas egészen ősz férfi, sötétruhás idős nő, aki fekete esernyővel védeke zett a nap ellen, és mások.

Csak a templomnak, a községházának, a postának kellett hátat fordítaniuk — egymás mellett épültek Massangis-ban —, néhány lépés, és a halottak emlékművéhez értek. A két zászlóvivő vigyázzba állt, a legkisebb leány lerakta virágait az oszlop tövébe, és egy magas, sovány férfi — a Citroen- gvár vaskohásza, aki már régebben nyugalomba vonult —, felszólította a jelenlevőket, hogy egy percre hallgatással áldozzanak az 1914-es háború halottainak — ő maga akkor katona volt és meg is sebesült — és az 1939-es háború halottainak — ebben a maga módján szintén részt vett. Az általános csend egy percre elég volt ahhoz, hogy az ember elolvassa az emlékművön, a meghajtott zászlók között Massangis lakóinak a nevét, akik elestek a harcokban: alig tizenketten voltak. De órák, hosszú álmatlan éjszakák kellettek volna ahhoz, hogy megismerjük őket: az évszázad egész története benne volt az életükben. A falu nemcsak egyenruhában harcoló férfiakat veszített; volt köztük néhány franktirőr és partizán, egy ember, akit munkára vittek Németországba, fiúk, akik ugyanabba az iskolába jártak, együtt nőttek fel, együtt harcoltak, és akik újra összekerültek a halottak emlékművénél.

Eltelt a perc. Élén a háromszínű zászlóval, a menet áthaladt a Serein-folyó hídján, a part mentén gyermekek lubickoltak és hangoskodtak. A kis út enyhén lejtett. Szép idő volt. Az emberek most már beszélgettek, halk hangon. Madarak éneke hallatszott, s közben összefüggéstelen mondatok:

— Nyolcvan éves vagyok.

— Nagyon kedves öntől, hogy eljött asszonyom.

Vagy pedig:

— A fivérét agyonlőtték a

németek.

— Melyik ellenállási csoportban volt?

Massangis temetője, egy kis falusi temető, szinte elveszett a földek és erdők között. Itt nyugodtak néhányan azok közül, akiknek a nevét felvésték az emlékműre, és a menet ezért kereste fel őket, mert mindegyiknek joga volt egy perc hallgatáshoz és egy csokor virághoz.

Maurice Sellier, született 1923. március 31-én, 1944. augusztus 11-én — mint a sírkő mondta —, „meghalt, Francia- országért“; alig volt hát nagykorú; a fasiszták megsebesítették, elfogták, a börtönben öngyilkos lett; a nagyon magas, egészen ősz ember az apja.

Néhány lépéssel odébb, Henri Moricard, született 1921. június 2-án, meghalt 1945. február 18-án, gazdagabban, mint Maurice, két hosszú évvel, négy végtelen hónappal, nem tudom hány órával és perccel, de az utolsónak végén ő is meghalt Franciaországért.

Körülnéztem, keresve, hogy a jelenlevők között nincs-e hozzátartozója, a felesége talán, ha volt ideje megnősülni, talán még egy gyermek is, aki lassan abba a korba kerül, amelyet az apja nem élhetett túl. Igyekeztem felidézni 1945 elejét, és hirtelen az Egyesült Államokban találtam magam, akkori lakóhelyemen, Los Angelesben, egy nagy moziban, ahol ezen az estén új filmet mutattak be. Címét: Holnap az egész világ, egy hitlerista énekből vették. Egy jószándékú amerikai családról szólt, amely ki hozat Németországból egy tizenkét év körüli fiút, úgy emlékszem, egy kis unokaöccset, akit annyira megmételyezett a nácizmus, hogy nem lehet többé átnevelni, legfeljebb erőszakkal.

Egész Hollywood jelen volt és alighogy véget ért a vetítés, megkezdődött a vita. Mikrofont hordozó emberek jártak a teremben és megálltak mindenki előtt, aki hozzá akart szólni: Az amerikaiak beszéltek. Ügy látszott, a híres emberek és az ismeretlenek, a férfiak és nők, mind egy véleményen vannak. A gyermek, akit a vásznon láttak, a német nép maga, és most, hogy a háború végéhez közeledik, meg kell értenie mindenkinek, hogy Németország sohasem fog kigyógyulni a fasizmusból.

Nem értettem egyet velük, de meg tudtam őket érteni. Az érveiknek súlya volt. A Vörös Hadsereg januárban szabadította fel Auschwitzot. És nemcsak a táborokról beszéltek, Lidice csehszlovák község volt, mielőtt 43B lakójával eltűnt a föld színéről. Oradour francia falu,

mielőtt ráomlott 634 lakosának holttestére, akiket mind meggyilkoltak. Más községeket is elpusztítottak. Németországot, amely mindezért felelős, le kell rombolni, a lakosságát megsemmisíteni: nincs más megoldás.

Az est valamennyi felszólalója közül csak ketten mondták ennek ellenkezőjét. Az első földszint első soraiban emelkedett szólásra; lassan beszélt angolul; az erkélyről, ahol én ültem, kicsinek látszott. Könyörtelenül elítélte a fasizmust, de nem volt hajlandó azonosítani a német néppel. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy másodiknak én szóltam hozzá. Úgy gondoltam, hogy bárki lett légyen is, aki hitleri hadsereg vagy rendőrség egyenruháját hordta, megérdemelte, hogy golyót röpítsenek a fejébe, az utcasarkon, egy ablakból, vagy egy erdőben, a világ bármely táján, de a tegnapi Németország nekem Beethovent jelentette. Goethét, és Marxot, a mai pedig barátaimat, Bertold Brechtet, Hans Eislert és azt az embert, aki felszólalt a földszinten: Thomas Mannt.

Ez az emlék sokkal gyorsabban támadt fel bennem, mint amennyi időbe telt, hogy leírtam: az alatt, amíg egy perc hallgatással adóztunk Henri Moricard emlékének, virágot helyeztünk a fejfája mellé, és néhány lépést tettünk Kőbőrt Esposito sírjáig, aki szintén meghalt Franciaországért.

Eddig az öreg vaskohász av- ra szorítkozott, hogy megnevezze a halottat, és egy mondatban megemlékezzék róla, mielőtt egy percnyi hallgatás ra szólítja a jelenlevőket. Ezúttal néhány papírlapot húzott elő a zsebéből.

— Az Ellenállás része a történelemnek — kezdte.

Szerencsére, nem mondott nagy szónoklatot, kitűnően emlékezett mindenre és meg volt rendülve.

— Tulle-ben — mondotta —■ a 99 halálraítélt túsz között volt egy egészen fiatal fiú. Egy férfi, akit nem fogtak le, odament a német katonatiszthez és így szólt: „Hagyja életben ezt a fiút. Ha szüksége van helyette valakire, itt vagyok én.“ Kivégezték, de megmentette a fiát.

Hallgatott a temető a táj mélyén, amelynek mezői és erdői a becsület mezejévé vá! tak azok számára, akik harc közben estek el. Nem mozdult a két meghajtott zászló; akik a rúdját fogták, és akik annak idején maguk is ellenállók voltak, vigyázzban álltak. A kis Massangis-i csoport a szónokra figyelt; talán saját meggyilkolt gyermekeire gondoltak, vagy a másokéira, az ellenállásra, amelyet a megszállókkal szemben tanúsítottak és a kolla boránsokra, a nép legyőzhetni lenségére, amely a függetlenségért harcol.

— És huszonegy évvel később — mondta váratlanul az az ember, aki beszélt —, Vietnamban .. .

Rayman Katalin fordítása

Ljubomir Dalcsev: Agresszor

Amennyire vissza tudok em- lekezni, sohasem létezett olyan jogszabály, amely tiltja háziállatok tartását az űrállomáson. Nyilvánvalóan senki se tartotta szükségesnek az efféle előírást, de még ha létezett volna ilyen rendelkezés, biztos vagyok benne, hogy Sven Olsen akkor se vett volna róla tudomást.

A név hallatára bizonyára egy két méter magas északi góliátot képzelnek maguk elé. Ha Sven ilyen lenne, kevés esélye lett volna, hogy valaha is űrhajós váljék belőle. A valóságban alacsony termetű volt, mint mi majd’ mindnyájan, és testsúlyát is játszva tartotta az előírt százötven font alatt.

Egyik legjobb szerelőnk volt. Óraszámra képes voltam őt és embereit nézegetni, mint teremtik meg az űrben az összevisz- szaságból — mint valami ösz- szerakós játékban — a tervezett szerkezeteket. Bonyolult és fáradságos munka volt, hiszen az űrruha nem éppen eszményi öltözet.

Csak azt ne kérdezzék tőlem, miért tulajdonított Sven egy háziállatnak akkora fontosságot, vagy hogy miért éppen azt választotta, amelyiket később felfedeztünk. Nem vagyok lélekbúvár, azt azonban el kell ismernem, hogy Sven választása nem megfontolatlanul esett Claribeire. Kedvencének gyakorlatilag nem volt súlya, táplálékfogyasztása csekély, és minden más állattal ellentétben, őt nem zavarta a súlytalanság.

Icipici odúmban üldögélve a még meglevő készletek listáját néztem át, hogy megállapítsam, mit kell a közeljövőben megrendelni. Ebben a pillanatban szereztem először tudomást Claribel jelenlétéről. Amidőn szorosan a fülem mellett megszólalt a dallamos füttyszó, eleinte a távközlő berendezésre gyanakodtam. Vártam, de a bemondás nem jelentkezett. Ehelyett valami más jelentkezett — csicseregve egy dallam.

Felpillantottam. Kanárimadár volt, és úgy lógott mozdulatlanul az űrben, mint egy elhízott dongó. Szárnyai szorosan a törzséhez simultak. Egy szemvillanásnyi ideig megrökönyödve néztünk egymásra, majd a kanári furcsa hátraar- cot vágóit, és akkora bukfencet vetett amilyet őelőtte kanárimadár sohasem — az biztos! Lassan tovalebegett, és eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy a madár már hozzászokott a nehézségi eró teljes hiányához.

Sven néhány napig megjátszottá magát, és nem ismerte be, hogy Claribel az övé. Később ez már úgysem számított, hiszen a madár mindannyiunké lett. Sven — mint később bevallotta — legutóbbi szabadságáról hozta magával a szállítórakétán és i sempészte be az űrállomásra —, persze kizárólag a tudomány érdekében, ezt nem győzte serényen, újból és újból hangoztatni. Tudni akarta, hogyan viselkedik egy madár. amelynek már nincsen súlya, de még van szárnya.

Szolgálatunk most tizenkét óra hosszat tartott, ami rosz- szabbul hangzik, mint amilyen i a valóságban. A világűrben ke- j vés alvásra van csak szükség, i Ha az embert allandóan a nap fényei fürdetik, nincsen ugyan éjszaka és nappal, de azért mégis előnyösnek bizonyult tiszteletben tartani a megszokott időbeosztást.

Aznap reggel hat órakor ébredtem fel. Fájt a fejem, és előzőleg rosszakat álmodtam. Egy örökkévalóságig tartott, amíg ki tudtam oldani a tartó- övet, és bementem az étkezőbe a többiekhez. A reggelinél szokatlan nyugalom uralkodott.

Egyik hely üresen állt az asztalnál.

— Hol van Sven? — kérdeztem.

— Claribelt keresi — válaszolta valaki. — Sven azt állítja, hogy reggelenként a madár ébreszti fel, most pedig sehol sem találja.

Mielőtt azt felelhettem volna, hogy engem is Claribel szokott reggelenként felébreszteni, belépett Sven. Rögtön le lehetett olvasni az arcáról, hogy valami nincs rendjén. Lassan kinyitotta kinyújtott kezét. Egy kis rakás toll pihent benne, amelyből két láb emelkedett ki függőlegesen.

— Mi történt? — kérdeztük, mindnyájan elszomorodva.

— Nem tudom — felelte Sven. — Így akadtam rá.

— Megnézhetem? — érdeklődött szakácsunk és orvosunk, Duncan doki. Aggódva, némára figyeltük, amint füléhez szorítva fogta Claribelt, a parányi szív dobogását lesve. Majd fejét csóválta.

— Nem hallok semmit, de e* még korántsem bizonyítja, hogy meghalt. Még sohasem tapogattam ki egy kanári érverését.

— Talán jót tenne egy csepp oxigén — indítványozta valaki. Közben az ajtó mellett levő tartályra mutatott, amelynek zöld szalagján ez állt: TARTALÉK OXIGÉN. Mindnyájan helyeseltük. Claribelt nagy óvatosan egy oxigénsisakba helyezték, amely elég tágas volt ahhoz, hogy oxigénsátorként szolgáljon.

Claribel rögtön felélénkült. Sven örömtől sugárzó arccal kinyitotta a sisakot. Claribeí nyomban szökdécselni kezdett -a- hogy röviddel azután újból elaléljon.

— Ez nem fér a fejembe — sopánkodott Sven. — Mi baja lehet? Ilyesmi még sohasem fordult vele elő!

Már olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam odafigyelni. Nekem se ártana egy kis oxigén; mielőtt azonban elgondolásomat tetté váltottam volna, villámként villant át agyamon a felismerés. Az ügyeletes mérnök felé fordultam, és így ivó- gattam:

— Jim, itt valami nincs rendben. Abból, ahogyan Claribel elalélt, eszembe jutott, hogy a a bányászok gyakran visznek le magukkal kanárimadarat, mert ezek a madarak elsőnek érzik meg a bányagázokat.

— Hülyeség! — vágta rá Jim. — Jelezne a riasztóberendezés. Kétszeres csatlakoztatása van, mindegyik független a másiktól.

— Hopp! A második csatlakozás még nem tökéletes! — emlékeztette az asszisztens. Et felrázta Jimet. Szó nélkül kiment a helyiségből, miközben mi ott maradtunk és vártunk. Vitatkozva adtuk kézről kézre, mint valami békepipát, az oxi- génes palackot.

Tíz perc múlva Jim nem valami szívderítő képet vágva tért vissza. Olyan baleset történt, aminek tulajdonképpen nem lett volna szabad megtörténnie. Aznap „éjszaka“ a

Föld árnyéka napfogyatkozást okozott. A légtisztító berendezés egy része, valamint a riasztó befagyott. Félmillió

dollár értékű felszerelés egyszerűen cserbenhagyott bennünket. Ha nincs Claribel»

mindnyájan meghaltunk volna.

Ha tehát mostanában űrállomásra látogatnak el, ne csodálkozzanak, ha egy kanárimadár félreismerhetetlen csicsergése köszönti önöket. Éppen ellenkezőleg, nyugodtak lehetnek, mert azt jelenti, hogy külön költség nélkül, gyakorlatilag kétszeresen biztosítva vannak.

Kltimák István fordítása

ZALA JÓZSEF:

PELLENGÉR

A mozgó kép, elhangzó szó küldhető, irányítható, földrészeket is áthidal az új kor vívmányaival.

Ha vevőgéped szót fogad, a nagyvilág meglátogat.

Látni lehet és hallani, bárhol történik valami.

De ha szemlélve szenvtelen siklasz át hangon, képeken, és lelkiismeretedet szunnyasztással dédelgeted, amikor virrasztani kell; a hívó szóra nem felel,- ha hírt gyűjtögetsz ridegen, de számodra mind idegen, mi nem érint közvetlenül, hideg és tovább hidegül önzésed, akár önmagad: mindig forrpont alatt marad. - Létezel, de csak szám szerint: magad, magad, s magad megint. Nem egy a milliók közül, milliók között egyedül!