Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

— Amiatt a hormonserkentő pirula miatt jövök, dók. tor úr, amit a múlt héten tetszett adni a fiamnak! (Quick) KÜLÖNBSÉG Egy újságíró interjú kereté­ben felteszi a kérdést az egyik étterem vezetőjének, ml a véle­ménye a bátorságról és a vak­merőségről. — Véleményem szerint — válaszolt a kérdezett —, bátor ember az, aki bejön hozzám az étterembe, megebédel, majd úgy távozik, hogy nem ad bor­ravalót a főpincérnek. — És a vakmerőség? — Vakmerőség? Ha ugyanez az ember másnap Is betér az étterembe Szövfeg nélkül Nincs valami riporttémád? (Hegedűs István rajza) — Fogalmam sincs róla, mit akarhat még! Hiszen már a családi pótlékot is emelték . .. (Mikus Sándor rajza) (Eulenspiegel, Berlin) KEZDŰ OJSAGÍRÖ furcsa kívánság Hosszú hajú fiatalember ha­jat vágat. — Milyen tegyen a frizu- la? — kérdi a borbély. — A mostaninál hosszabbra szeretném. ÜTŐN TALÁNY a büfében (Krokogyil, Moszkva) Egy motorkerékpáros rendőr • árokba borult gépkocsit vesz észre az út mentén. Odarohan, és megkérdezi a kormányke­rékre kissé bágyadtan támasz­kodó vezetőt: — Jól van? — Igen, jól. Semmim sem fáj. Mellette, a vezetőülésen egy nő fájdalmasan nyögdécsel. — És a hölgy? — kérdezi a rendőr. — Ö mióta nyög így? — A házasságunk első perce óta. — 0 kezdte először! TECHNIKAI HALADÁS s Az üzemrészleg vezetője büszkén mutatja a legújabb gépcsodát: — Ez a gép négy ember mun­káját végzi el egymaga. — És ki ellenőrzi? — Erre is van öt szakembe­rünk. 1973. II. 11. vegyék szerénytelenség- nek, de világgá kiáltom a panaszomat: írástudó ember vagyok! Micsoda lehetet­len egy alak! — mondhatná valaki. — Manapság, amikor ná­lunk már rég jelszámolták az analfabetizmust, ő azzal akar imponálni, hogy írástudó ember. Ha legalább volna mire felvág­nia, ha mondjuk táncdalénekes lenne, vagy válogatott labdarú­gó ... De hát az efféle érvelés talán nem lenne helytálló. Én ugyan­is soha nem hencegek az írás­tudásommal, ezt mindig mások állapítják meg rólam. Minap is elgondolkodva bak­tatok az utcán, amikor azt ve­szem észre, hogy valaki már messziről integet. Hirtelenében nem is gondolok arra, hogy a két kitárt kar engem akar egy érző kebelre ölelni. Pedig így van. — Kedves uram! — szól re­pesve. — Gratulálok, szívből gratulálok. Soha nem olvastam még olyan remek szatírát, mint amilyet ön írt múltkor a Vasár­napi Új Szóba! Nálunk a nagy­apa olvasta fel hangosan vacsora után az egész családnak, és ak­kora háhotávai fogadtuk a szi- porkázóan szellemes, ötletes, kitűnő — mit mondjak — egye­nest remekbe szabott írást, hogy a szomszéd, aki alattunk lakik a második emeleten, dühösen felzörgetett a partvissal. Meghölckenek. Ez az ömlen­gés gyanús, nagyon gyanús. En­nek nem lesz jó vége. S amint kiderült, a szimatom ezúttal sem csalt. — Apropó, erről jut eszembe! Nagyon szépen megkérném, ha lenne olyan kedves, írjon ne­kem egy nyugdíjemelési kér­vényt a nagymama részére. Nem mintha én nem tudnám megírni, de önnek — írástudó embernek — az csak egy két percébe kerül, és mégis más­képp lesz megírva. Mi az önnek, nem igaz? — Igen — mondom gépié sen — mi az nekem. És gondolatban átfutottam a megrendelések listáján, mert rengeteg, efféle gratulációval és ovációkkal kezdődő megren­delésem van, a „mi az önnek, írástudó embernek“ jelszó je­gyében. Pillanatnyilag például a következő teendőim vannak: nyolcvanoldalas diplomamunkát kell írnom Pirikének orosz nyelvből, válaszolnom kell egy német nyelven írott szerelmes levélre a szomszédék 16 eszten­dős Arankája nevében, ebadó­csökkentési kérvényt kell írnom Vancsák bácsinak, házi felada­tot kell írnom magyar nyelvből unokahúgom másodikos elemis­ta kislányának „A mi cicánk" címmel, jegyzőkönyvet kell ír­nom Nellikének, a szomszéd szív dobogtató an csinos húsz­éves kislányának üzemük nő­szövetségi gyűléséről. Továbbá le kell gépelnem egyik távoli rokonom, Amália néni fogadott lányának 24 versét, mert a kis­lány be szeretné küldeni őket a fényképével együtt az Oj Ifjú­ságnak. Aztán Rabindranath Ta­gore hindu költő két szerelmi költeményét kell angolból esz­perantóra fordítanom Jenő ba­rátomnak, aki fülig szerelmes a sarki csemegebolt egyik csi­nos elárusítónőjébe, s mert a kislány most eszperantó nyelv- tanfolyamra jár, fenő eszperan­tó szerelmes verseket akar be­írni a kis szőke szexbomba em­lékkönyvébe. Még ma éjjel rövid beszédet kell írnom uno­kaöcsémnek, aki szakszervezeti bizalmi, és holnap egy gyűlésen búcsúztatja Szaki Szaniszló bá­csit nyugalombavonulása alkal­mából, és pohárköszöntőt kell írnom az öcskös igazgatója ré­szére, aki a fehér asztalnál kí­ván búcsút venni Szaniszló bá­csitól. Itt van továbbá egy ap­róhirdetés, melynek szövegét Hervadt Amálka, negyvenkilenc esztendős hajadon rendelte meg az ötödik emeletről. „Napsu­gár“ jeligének kell valami szív­hez szólót válaszolnom „Nem maradsz egyedül“ /elígére (azaz Amálka) nevében. Itt van a zsebemben egy levél is, mely­ben budapesti unokaöcsém arról értesít, hogy halálosan belesze­retett Hangjasincs Emese tánc- dalénekesnőbe, komponált is a számára egy remek számot, de a szöveget én írjam hozzá. Az első sor már meg is van: „Kerek ez a szerelem, sohasem lesz vége!“ És végül dísztáviratot kell írnom Pusmogi bácsi felké­résére az unokaöccsének abból az alkalomból, hogy rövid ti­zennégy évi fáradságos tanulás után befejezi egyetemi tanulmá­nyaitV S ami a legnehezebb fel­adat: névtelen levelet kell ír­nom Károly bácsi megbízásából, aki elvált feleségét akarja név­telenül megfenyegetni, misze­rint ha 24 órán belül nem irtja ki négy cicáját, melyek örökö­sen a folyosón nyávognak, ak­kor ő végez velük. — A Macskák Réme, így írd majd alá, fiam — intett még Károly bácst. S ezt a temérdek írnivalót annak köszönhetem, hogy írás­tudó ember vagyok. SÁGI TÓTH TIBOR k$jU^ AaSf * ix- P BT; — A iraTgms LĎULLŕfS ff IWB ImlirMrm

Next

/
Oldalképek
Tartalom