Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
VIKTOR TYAGUNYENKO: A NEOKOLONIALISTA MUNKAMEGOSZTÁS A nemzeti felszabadító mozgalom csapásai alatt összeomlott a gyarmati viszonyok rendszere, amely a gazdaságon kívüli kényszeren és azon alapult, hogy a kevésbé fejlett országok az ipari hatalmak nyersanyagszállító és agrárfüggelékei maradtak. Az imperializmus fejlődési feltételeinek megváltozásával átalakul gyarmati politikája is. Az imperializmusnak ezt a sajátosságát hangsúlyozta Lenin, amikor megállapította, hogy „a kapitalizmus előző szakaszainak gyarmatpolitikája ... lényegesen különbözik a finánctőke gyarmatpolitikájától“ (összes művei, 27. köt.; 360. old. 1971.). Bármilyen változatos módszereket és eszközöket alkalmaznak is ma az imperialista hatalma:. a fejlődő országokkal kapcsolatos politikájukban, világosan megmutatkozik az a tendencia, hogy a hajdani gyarmatokat és függő országokat az egyes anyaországok gazdaságának függelékéből a kapitalista világgazdaságba integrálják. Teljesen nyilvánvaló, hogy azokat a folyamatokat, amelyek a fejlődő országok gyarmati gazdasági struktúrájának likvidálására irányulnak, visszafordítani már nem lehet. Az imperializmus abban reménykedik, hogy „úrrá lehet“ ezeken a folyamatokon, hogy feltárhatja a domináló tendenciákat, ellenőrzése alá vonhatja őket, s ezáltal a fejlődő országokkal való kapcsolataiban új, mint a haladó közgazdászok találóan nevezik, neokolonialista munkamegosztást hozhat létre. A neokoloniallsták szeretnék stratégiai céljaikra felhasználni az egykori gyarmatoknak és félgyarmatoknak az évszázados technikai- gazdasági elmaradottság likvidálására irányuló törekvését. A fejlődő országokban, óriási nehézségeket leküzdve, mind nagyobb arányokban bontakozik ki az iparosítás. Már addig is fontos strukturális változások történtek. 1955 és 1969 között például energetikai iparuk 4,1-szeresére, nehéziparuk csaknem 3,5-szere- sére, egész feldolgozó iparuk pedig 2,5-szeresére (a fejlett országokban 2,1-szeresérej növekedett. Változik a feldolgozó ipar struktúrája. 1948-ban a feldolgozó ágazatok termelésének 29,8 százaléka jutott a nehéziparra, 1969-ben pedig már 45 százaléka. A fejlődő országoknak a gazdasági haladásuk meggyorsítására irányuló egységes törekvése arra készteti az imperialistákat, hogy különféle kerülő utakat keressenek, alkalmazkodjanak az új feltételekhez. ' ^ A monopóliumok új stratégiája A neokoloniaiisták árgus szemmel figyelik a fiatal államok feldolgozó iparának növekedését. Az egykori gyarmatok és félgyarmatok „fejlesztéséről való gondoskodás“ ürügyén mind nagyobb mértékben bontakozik ki a „modernizált“ imperialista expanzió. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országait gazdasági „segélyben“ részesítik, az imperialista monopóliumok vegyes vállalatokat vagy fiókokat hoznak létre. A már említett stratégiai megfontolásokon kívül több más tényező is ösztökéli őket erre: először, a szocialista országok segítsége a nemrég még elnyomott népeknek lő gazdasági ágaik fejlesztéséhez, másodszor, az imperialisták közötti konkurrencia, s végül, az imperialista hatalmak bizonyos üzleti és politikai köreinek objektív érdekeltsége a gazdaságilag elmaradott országok egyes iparágainak fejlesztésében. Arról van szó, hogy a régi politika, amely a fejlődő országokat mezőgazdasági és nyersanyagtermelésre specializálta, irreálissá válik. A szűk specializá- lásban főképp a „régi“ gyarmati monopóliumok érdekeltek. Az új iparágak monopóliumait a fejlődő országok mindmáig fel nem számolt gyarmati gazdasági struktúrája gátolja abban, hogy a tudományos- technikai forradalom feltételeinek megfelelő korszerű módszerekkel kiszélesítsék a kizsákmányolást. Ezeknek a monopóliumoknak nagy felvevőképességű piacokra, egyes magas termelékenységű gazdasági ágakra és elegendő mennyiségű szakképzett munkaerőre volna szükségük. Márpedig mindez nincs, vagy jóformán alig van meg a gazdaságilag elmaradott országokban. Ám bizonyos változásoknak a jelei itt már mutatkoznak, s az „új“ monopóliumok képviselői rendkívül fontosnak tartják, hogy ott legyenek e fejlődés kezdeteinél, hogy megkaparintsák a legkedvezőbb pozíciókat. Az imperialista államokban harc folyik a fejlődő o— zágokkal kapcsolatos két tendencia között. Az események tanúsága szerint a régi gyarmatosítók mindinkább elvesztik befolyásukat. Sok fejlődő országban az imperialista monopóliumok máris megkezdték a faldolgozó ipar több ágának a „meghonosítását“. Ez a folyamat elsősorban a viszonylag fejlett országokban: sok latin-amerikai országban, Indiában, Törökországban, Iránban, a Fülöp-szigeteken figyelhető meg. Ezekben az országokban az imperialista államok és a monopóliumok részvételével kohóipari és fémfeldolgozó üzemek, elektrotechnikai, vegyipari és autógyárak, műtrágyaüzemek, háztartási készülékeket és gépeket gyártó üzemek, könnyű- és élelmi- szeripari vállalatok épülnek. Ez a folyamat gyorsan terjed. A kelet-afrikai országokban például a monopóliumok igyekeznek kezükbe venni a vaskohászat és a vegyipar, Egyenlítői Afrika országaiban pedig a színesfém-kohászat és a közlekedési gépgyártás fejlesztését. 1970 végén az Egyesült Államok-néhány ipari mam- mutvállalata a Nemzetközi Fejlesztési Társulat Igazgatósága révén közölte az indiai kormánnyal, hogy részt kíván venni agy indiai „szabadkereskedelmi övezet“ létrehozásában. E cégek felajánlották, hogy ebben az övezetben olyan vegyes vállalatokat létesítenek, amelyek az Egyesült Államokba és más országokba exportálható árucikkeket gyártanának. Ugyanakkor az amerikai cégek India belső piacán szeretnék megvetni a lábukat, s ezért a vegyes vállalatok létrehozását többek között ahhoz a feltételhez kötik, hogy jogot kapjanak Indiában saját termékeik egy részének értékesítésére. Ilyenfajta tervek a Fülöp- szigeteken már megvalósulóban vannak. Az említett tervek nyilvánvalóan önző jellege ellenére az ipar, különösen a feldolgozó ipar fejlesztésében való „részvétel“ politikája bironyos fokig megegyezik a fejlődő országok érdekeivel, és objektíve, ha csak korlátozott mértékben is, elfogadható technikai-gazdasági elmaradottságuk leküzdésére. Ám a neokoloniaiisták azon mesterkednek, hogy ezt a folyamatot olyan irányban, olyan mértékben és olyan formában bontakoztassák ki, amely fenntartaná, sőt esetleg fokozná Is a fejlődő országok alárendelt helyzetét a kapitalista világgazdaságban. Mi több, ennek „elméleti alátámasztására“ is törekszenek. „Uj nemzetközi munkamegosztás” Figyelembe véve, hogy az imperialista államok ipari struktúrájában változások mennek végbe (új ágazatok fejlődnek ki), és hogy az afrikai, ázsiai és latin-amerikai országoknak szükségük van iparuk fejlesztésére, a neokolonializmus ideológusai egy olyan új nemzetközi munkamegosztás létrehozásának a gondolatával álltak elő, amely a fejlődő országokban meglevő kedvező feltételek kihasználásával fellendítené a munkaigényes iparágakat. Ugyanakkor a fejlett országok erőfeszítéseinek a tőkeigényes ágazatokra kellene összpontosulniuk. Elméleti munkák egész sorában részletes műszaki és közgazdasági elemzésekkel indokolják meg, miért célszerű az ipari országokban elsorvasztani a könnyűipari ágakat, és a „harmadik világ“ országaiban erőltetni ezek fejlődését azzal a feltétellel, hogy az utóbbiak lemondanak a nehézipar létrehozásáról. Ennek az átfogó nemzetközi gazdasági műveletnek a célját már 1963-ban megfogalmazta az NSZK egyik vezető közgazdasági folyóirata (Europäische Wirtschaft und die Entwicklungsländer, 6. sz.) A lap megállapította, hogy most a nemzetközi munkamegosztás új formáira kell áttérni, ehhez pádig fokozatosan meg kell változtatni az ipar struktúráját. Ezzel kapcsolatban mind nagyobb jelentőségre tesz szert a munkaigényes ágazatoknak a fejlődő országokba való áthelyezése, amelynek nemcsak az a célja, hogy csökkentse a termelési költségeket, hanem az is, hogy felvevőképes piacokat biztosítson a fejlett országok ipara számára. A neokoloniaiisták természetesen elsősorban saját áruik értékesítési lehetőségeinek biztosítását tartják szem előtt. Mindamellett ezt az elméletet merőben elvont, látszólag elfogulatlan álláspontról propagálják, a legkisebb mértékben sem hozva összefüggésbe ezt a kapitalista világgazdaságban uralkodó termelési viszonyok jellegével. A valóságban nincs és nem is lehetséges az országok között olyan munkamegosztás, amely ne fejezné ki az illető országokban fennálló gazdasági és társadalmi-politikai viszonyok rendszerét. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok lényege a kapitalizmusban a legfejlettebb tőkés államok maroknyi csoportjának az a törekvése, hogy alárendeljék maguknak a kis és gazdaságilag elmaradott országokat. A burzsoá közgazdászok „komoly“ elméleti alapokra helyezik ezt a törekvést. Jan Tinbergen, a tekintélyes holland közgazdász Nemzetközi gazdasági integráció című munkájában ezt írja: „Hogy a világ jövedelme a maximumot érhesse el... minden országnak lehetőséget kell kapnia arra, hogy az iparnak azt az ágát fejlessze, amelyben viszonylag a legtöbb előnnyel rendelkezik. A fejlett országok nyilván módot adnak majd a fejlődő országoknak arra, hogy létrehozzanak olyan munkaigényes iparágakat, amelyekben viszonylag kicsik az optimális méretek, miközben ők maguk az ilyen iparágakra összpontosítják erőfeszítéseiket, amelyekben viszonylag magas ráfordításokat igényelnek a tudományos kutatások, magasan kvalifikált munkaerő szükséges, és nagyok az optimális méretek.“ Nézzük csak meg, mira lyukad ki ez az okoskodás. Az egykori gyarmatok és függő országok túlnyomó többsége még nem tört ki a kapitalista világgazdaság keretei közül. Azt ajánlják ezeknek az országoknak, hogy szorítkozzanak kisebb és általában kevéssé jövedelmező termelési ágak létrehozására, miközben az imperialista államok monopolizálják a magas termelékenységű ágazatokat, amelyek a tudomány és a technika legújabb vívmányaira támaszkodnak. Ez a fejlődő országokat nyilvánvalóan további lemaradásra kárhoztatja az ebből adódó összes következményekkel egyetemben. A holmi elvont „világjövedelem“ nevében tett ajánlások aligha faleinek meg a népek érdekeinek, hiszen a fejlődő országok további lemaradása esetén az e „világjövedelemből“ rájuk jutó rész — amely most is nyomorúságos — tovább csökkenne. Ez az értelme a nemzetközi munkamegosztás neokolonialista elméleteinek. Nézzük csak meg, mit ír ezzel kapcsolatban a Fortune című amerikai folyóirat: sok közgazdász azt tartja, hogy minden ország elsősorban a saját érdekeivel törődik, bár ezt általában egyik sem ismeri el. Márpedig, ha a fejlett országok beengednék piacukra a fejlődő országok munkaigényesebb mezőgazdasági és ipari termékeit, munkaerejük egy részét átirányíthatnák a bonyolultabb technológiát igénylő iparágakba. Ez a fejlett országokban csak fokozná az átlagos munkatermelékenységet, és növelné az egy főre jutó jövedelmet. Az új nemzetközi munkamegosztás eszméje tehát gyakorlatilag arra lyukad ki, hogy a tudományostechnikai forradalomnak el kellene kerülnie az afrikai, az ázsiai és a latin-amerikai országokat. S a neokolonializmus ideológusai ezt is „tudományosan“ megindokolják. Út az elmaradottság felé Valamennyi ország sajtója nagy figyelmet szentel az alapvető áruk egy főre jutó termelése tekintetében a gazdaságilag fejlett és a fejlődő államok között mutatkozó szakadéknak, ami önmagában véve igen fontos. Csakhogy a társadalmi fejlődés perspektívái szempontjából sokkal súlyosabb probléma a termelési potenciálok és a munkatermelékenység színvonala tekintetében mutatkozó egyre mélyebb szakadék. A rendelkezésre álló számítások szerint a XVIII. század derekán a munka termelékenysége a világ legtöbb országában körülbelül azonos szinten volt. Ma a legfejlettebb országok csoportjában a munka termelékenysége 20-szor, 30-szor, sőt 50-szer olyan magas, mint Afrika, Ázsia számos államában, sőt sok latin-amerikai országban is. A tudományos-technikai forradalom, amely főképpen a legfejlettebb államokra terjed ki, tovább mélyíti ezt a szakadékot. A lemaradás mértéke rohamosan növekszik. Ez azt jelenti, hogy a fejlődő országok termelési apparátusa lemarad, hogy továbbra is alacsony a rentabilitása, és ennek megfelelően alig versenyképes, hogy különö sen kedvező feltételek alakulnak ki az imperialista monopóliumok expanziójához, hogy új lehetőségek kínálkoznak a fiatal országok fokozottabb kizsákmányolására és politikai függetlenségük gyöngítésére. A neokoloniaiisták igyekeznek fenntartani előnyüket. A többi között kihasználják azt az objektív tényt, hogy a feldolgozó ipar némely ágainak fejlesztése a fejlődő országokban piacot teremt erkölcsileg elkopott és fizikailag elhasználódott berendezések számára, amelyek eladása komoly probléma. Az ilyen technikai eszközöknek a fejlődő országokban való értékesítése lehetővé teszi az imperialista monopóliumoknak azt, hogy először is meggyorsítsák berendezéseik felújítását, és így könnyebben állják az éles konkurrenciaharcot, másodszor, még jobban az imperialista államok gazdaságához kössék az afrikai, az ázsiai és a latin-amerikai országok fejlődését, és harmadszor, demonstrálják, mennyire „szívügye“ az imperialista hatalmaknak a fejlődő országok iparosítása. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Cj Szó következő számában közöljük.)
