Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-09 / 34. szám, péntek
DOLLÁR-MENTÉS Bonn — Washington — A nyugatnémet kormány mentőövébe kapaszkodó amerikai dollárt már csak „nyugat-európai összefogás“ mentheti meg — ezzel a szemléletes képpel indítják a legújabb dollárválságról szóló tudósításaikat a nyugati hírügynökségek. A nyugatnémetek és a japánok hivatalosan ellenzik a márka, illetve a yen felértékelését, a dollár árfolyama azonban szerda délelőtt átmeneti stabilizálódás után tőzsdezáráskor újabb mélypontra zuhant, amiből a pénzpiac szakértői arra következtetnek, hogy Bonn- nak és Tokiónak esetleg mégis csak át kell értékelnie álláspontját. Hasonló pánikhullám 1969-ben és 1971-ben már végigsöpört a pénzpiacon: a nyugatnémeteknek mind a kétszer át kellett értékelniük a márkát és a spekulánsok jelentős haszonra tettek szert. Amerikai hivatalos körökben nem is próbálják titkolni, hogy a válság mögött az amerikai fizetési és kereskedelmi mérleg óriási deficitje húzódik meg. George Shultz, amerikai pénzügyminiszter a kongresszus két házának közös gazdasági bizottsága előtt kijelentette, hogy a „tőzsdéken jelentkező szórványos spekulatív rendellenességek a mélyebben meghúzódó bizonytalanságot tükrözik“. Figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államoknak „még hosszú utat kell megtennie a kereskedelmi mérleg feleslegének megteremtéséig“. Shultz amerikai pénzügyminiszter egyébként megerősítette, hogy a New York-i szövetségi tartalék bank az elmúlt napokban „szerény keretek között, ugyancsak beavatkozott a külföldi tőzsdéken, hogy „legalábbis bizonyos mértékben fenntartsa a tőzsdei árfolyamok szilárdságát“. Mint már jelentettük, a nyugatnémet szövetségi bank központi tanácsának frankfurti ülésén úgy döntöttek, hogy a kereskedelmi bankok a szövetségi banktól hitelkészletüknek csupán 60 százalékát vehetik fel azonnal. A fennmaradó 40 százalékot befagyasztották. Hans Friderichs nyugatnémet gazdaságügyi miniszter televíziós nyilatkozatában — mint gyakorlati szempontból nem megvalósítható intézkedést — elvetette azt a javaslatot, hogy az NSZK léptesse életbe a kettős árfolyamot, tehát válasszák ketté a pénzpiacot és a kereskedelmet. Hans Apel, a külügyminisztérium pénzügyekkel foglalkozó államtitkára viszont Brüsszelben úgy nyilatkozott, hogy Nyugat-Németország esetleg mégis fontolóra veszi a kettős árfolyam bevezetését. Rendkívüli intézkedések Nicosia — A ciprusi rendőrség, amely riadókészültségben van, számos rendkívüli biztonFontos tényező Űj-Delhi — Az indiai lapok hő terjedelemben kommentálják Indira Gandhi indiai miniszter- elnök nepáli látogatását. Számos Új-Delhiben megjelenő lap megállapítja, hogy ez az esemény az India és Nepál közötti baráti és jószomszédi kapcsolatok további bővítését szolgálja. A befolyásos Times Of India rámutat, hogy az indiai kormányfő látogatása jelentős mértékben hozzájárul a két ország gazdasági együttműködésének megerősödéséhez, ami fontos szerepet játszik Nepál nemzetgazdaságának fejlődésében. sági intézkedést léptetett életbe, főképpen a fővárosban, ahol csütörtök délben nagyszabású gyűlést tartottak Makariosz elnök hívei. Megerősített rendőri egységeket helyeztek el az elnöki palota körzetében. Itt volt ugyanis az a tömeggyűlés, amelyen Makariosz elnök beszédet mondott abból az alkalomból, hogy ezúttal harmadszor vállalja el a szigetország elnökének tisztét. A ciprusi alkotmány értelmében ugyanis, ha az ellenzéki pártok nem indítanak más jelöltet, az addigi elnök automatikusan újra az ország elnöke lesz. Bár szerda óta a Grivasz tábornok vezette kommandók nem adtak életjelt magukról, érezhető feszültség uralkodik a sziget egész területén. Véres összetűzések Belfast — öt halott, több mint húsz súlyos sebesült, ösz- szetűzések a brit katonák és protestánsok, protestánsok és katolikusok között, gyújtogatások, a normális élet teljes megUlsteri helyzetkép 1973. II. 9. (Hubert Bačík karikatúrája) bénulása — ezek jellemezték a szélsőséges protestáns szervezetek kezdeményezésére szerdán lezajlott 24-órás általános sztrájkol. Belfastban protestáns fiatalok csoportjai erőszakkal akadályozzák meg a munkásokat, hogy eljussanak a munkahelyükre. Az országos méretű energiahiány lehetetlenné tette az üzemek, a kórházak és az iskolák többségének működését. A tüntetést megszervező szélsőséges protestáns terroristák automata fegyverekből lövéseket adtak le három meggyilkolt katolikus fiatal temetési menetére, házakat, éttermeket gyújtottak fel Belfast katolikus lakta körzeteiben. A brit hadsereg egyik szóvivője csütörtökön a hajnali órákban közölte, hogy a város egyes pontjain még mindig vannak kisebb összetűzések, a főutakon emelt barikádokat azonban már sikerült szétszedni. A szerdai áldozatokkal — közölte a brit szóvivő — 2l-re emelkedett az észak-írországi zavargások februári veszteséglistája, az elmúlt négy év során pedig összesen 717-en vesztették életüket hasonló incidensek alkalmával. Szívélyes fogadtatás Moszkva — fehia Ibdel Kci- lerbn Egyiptom moszkvai nagykövete csütörtökön ebédet adott Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter tiszteletére. Az ebéden Andrej Gromiko, valamint a szovjet kormány vendégeként Moszkvában tartózkodó Hafez Iszmail nemzet- biztonsági tanácsadó pohárköszöntőt mondott. A vietnami háború évei A z Egyesült Államok rend- ** szeresen készült rá, hogy Vietnam és Indokína fölött teljesen átvegye a gyarmati uralmat, amelyet évtizedeken át Franciaország gyakorolt. A genfi egyezményekkel kapcsolatos nyilatkozata, amelyben ellenvetésekkel élt, csupán jelentéktelen kis része volt annak az úszó jégtáblának, amely elfedte az Egyesült Államok délkelet-ázsiai imperialista politikájának nagyarányú előkészületeit és tetteit. Eisenhower elnök ugyan 1954. február 10-éii kijelentette: „Nem érheti nagyobb tragédia az Egyesült Államokat, mintha valóságos háborúba sodródna Indokínában ... Senki sem ellenezhetné kategorikusabban az ilyen fejlődést, mint én“. Ugyanez az elnök azonban már megbízatása kezdetén, 1952-ben jóváhagyta az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsa elé terjesztett, az Egyesült Államok délkelet-ázsiai céljairól és akcióvonalairól szóló programdokumentumot. Ez első ízben tartalmazta az amerikaiak vietnami beavatkozásának elméleti megokolását az ismert ,,domi- nóelméletként“. a vietnami veszteség Indokína elvesztését, Indokína elvesztése pedig Dél- kelet-Ázsia elvesztését jelentené. E világrész iránti aggodalmak és érdeklődés motívumait már előző cikkünkben ismertettük. Az említett dokumentum így fogalmaz: „Délkelet-Ázsia, főként Malájfüld és Indonézia, a kaucsuk és a cin világszállítói, emellett még olaj és további stratégiai fontosságú nyersanyag is van ott“. Arról sem feledkezik meg, hogy „ez a terület a szabad világ ipari országai termékeinek fontos potenciális piacai". Akkor, amikor már világos volt, hogy a franciákat elkerülhetetlenül vereség éri Vietnamban, a vezető kormány- és katonai helyek mindent elkövettek, hogy beavatkozzanak Vietnamban. Már nemcsak Francia- országnak nyújtanak óriási katonai segítséget, hanem az Egyesült Államok maximális erőfeszítést tesz, hogy „előkészítse az indokínai közös akciók közéleti, kongresszusi és alkotmányos bázisát“, amint erről John Foster Dulles akkori külügyminiszter az amerikai diplomáciai képviseleteknek küldött táviratában írt, amely egy titkos Pentagon-tanulmány keretében 1971-ben került a nyilvánosságra. Dulles, a kommunizmus és minden haladó megmozdulás megrögzött ellensége, a hidegháború apostola, akinek fő külpolitikai módszere a világnak „katasztrófa peremén” tartása volt, kísérletet tett az angolok megnyerésére egy brit —amerikai közös intervenciónak. Manővere azonban nem sikerUlt, mert Churchill, az öreg, tapasztalt imperialista politikus óvatosabb volt ebben az irányban, látta, hogy az esetleges brit hajlandóság egy ilyen kalandra „megtévesztené a kongresszust, olyan hadművelet jóváhagyására késztetné, amely eleve hatástalanságra volt kárhoztatva és egyidejűleg egy nagy háború szélére sodorhatta a világot“. Az Egyesült Államoknak azonban már nem sikerült meghiúsítania a genfi értekezletet, s így az utána következő akciókra összpontosította igyekezetét. A nemzetbiztonsági tanács az egyezményeket elemezve arra a megállapításra jutott, hogy ezek „csapást“ jelentenek. Dulles egyik táviratában még elölte a következőket írta: „Mivel kétségtelen, hogy a választások megtartása idővel Vietnaminak Ho Si Minh kormányzásával történő újra egyesítését jelentheti, annál fontosabb az, hogy a választásokat a tiízszüneti egyezmény megkötése után mielőbb megtartsák." Egy hónappal a genfi egyezmények aláírása után az Egyesült Államokban befejezték a VDK kormánya megdöntésének első tervén végzett munkát és Eisenhower elnök 1954. október 27-én biztosította Ngo Dinh Diem diktátort, Bao Daj francia báb utódját, hogy Amerika támogatását élvezi. Ngo Dinh Diem 1955. november 23-án megtagadott minden kapcsolatot a Vietnami Demokratikus Köztársasággal, amely javasolta, hogy a genfi egyezmények szellemében 1956. július 20-án rendezzék meg a választásokat az egész országban. Diem a választások megszervezése helyett tisztjeit az Egyesült Államokba küldte kiképzésre, s az amerikaiak segítségével kiépítette saját, megtorló államrendszerét a demokraták, a hazafiak és a haladó gondolkodású emberek ellen. Miért vettek ilyen irányt a fejleméGenf lő! Tonkinsg nyék? A CIA központi hírszerzőszolgálat figyelmeztette Eisenhower elnököt, hogy választások esetén Ngo Dinh Diem vereséget szenved, s ezért az Egyesült Államok ne nehezményezze Diemnek a választások felfüggesztését célzó döntését, hanem ellenkezőleg. A Szovjetunió mint az 1954. évi genfi értekezlet társelnöke Nagy-Britanniához intézett 1956. március 30-i jegyzékében felhívta a figyelmet a genfi egyezmények végrehajtásának nem kielégítő folyamatára. A Szovjetunió Külügyminisztériuma hangoztatta: „A jelenlegi délvietnami fenyegető helyzet nem alakult volna ki, ha nem avatkozik be egy bizonyos nagyhatalom, amely részt vett a genfi értekezleten, noha nem írta alá a V ietnamra vonatkozó egyezményeket, de mégis kötelezettséget vállalt, hogy nem szegi meg a genfi egyezményeket, hanem az egyezmények minden megszegését a nemzetközi békét és biztonságot súlyosan veszélyeztető tettnek fogja tartani. Nyíltan támogatják a dél-vietnami hivataloknak az 1956. júliusi általános választások meghiúsítására irányuló akcióit, fegyvereket szállítanak és kádereket képeznek az ún. északi hadjárat céljára, hogy újabb háborúi robbantsanak ki Indokínában ...“ A helyzet és a fejlődési irányzat találóan pontos elemzése volt ez. Az amerikaiak és védencük, Ngo Dinh Diem hibájából elviselhetetlenné vált a dél-vietnami helyzet. A hazafias erők a rendőri rendszer bevezetésére ellenállási mozgalom szervezésével válaszoltak. 1959 végén elhatározták, hogy általános felkelést indítanak Ngo Dinh Diem ellen, az ország függetlenségének kivívásáért. 1960. december 20-án megalakult a Dél-vietnami Nemzeti Felszaba- dítási Front mint a különféle politikai és vallási irányzatok, az egész nép egyesítő ereje a demokráciáért, a függetlenségért és haladásért, a tényleges békéért és Vietnam egyesítéséért vívott harcban. 1961. februárjában megalakultak a felszabadító hadsereg első egységei. Ám térjünk vissza néhány szóval az említett eseményeket megelőző időszakba. Washingtoni kormányhelyeken egyre gyűjtötték a híreket Diem rendszerének ingatagságáról. A Ion doni Observer e szavakkal jellemezte ezt az időszakot: „... az évek folyamán egyre kevesebben működtek vele együtt. Diem kormánya távol állott a falusi néptől és a politikai életben részt venni akaró művelt emberek elnyomását jelentette.“ Ezért a Fehér Ház „cselekedett“. A nemzetbiztonsági tanács dokumentumai szerint Eisenhower elnök 1958. április 1- én titkos utasítást adott, hogy „működjenek“ a VDK néni rendszerének megdöntésén es egységes bábállam létrehozásán. A stafétabotot Kennedy elnök vette át, s bár meggyilkolása nem engedte meg, hogy megvalósítsa az összes terveket, s ezért nevét nem hozzák összefüggésbe az amerikaiak vietnami agressziójának fokozásával, mégis csak Kennedy elnöksége idején kezdődött valójában az amerikaiak hadüzenet nélküli háborúja Vietnamban. 1961-be i a „korlátozott kockázat" politikáját az Egyesült Államok vietnami „széles körű kötelezet'- ségeinek“ politikája kezd'e felváltani. Kennedy például május 11-én jóváhagyta a VDK elleni titkos felforgató akció’: tervét, néhány nap múlva pedi<* a déli partizánellenes akciókat is. ’ Az amerikai agresszió fokozásának politikáját valójában még az év novemberében határozták meg McNamara hadügyminiszter és Rusk külügyminiszter közös jelentésében, amelyben azt bizonygatták, hogy az Egyesült Államok és a SEATO tömb más tagállamai csapatainak Vietnamba küldése elengedhetetlenül szükséges lesz. Kennedy ezt elfogadta és „végzetes lépést tett az Egyesült Államok közvetlen háborús részvételére", mint azt a New Yo-k Times írta. Az Egyesült Államok a követ kező években még tovább ment, lassan belesüllyedt a hábo ú mocsarába. Taylor tábornok, a nagyvezérkar főnöke 1964. ;a nuárjában különleges emlékiratban ezt írta: .. a győzelem érdekében az Egyesült Államoknak rá kell szánnia magát bizonyos, magunk által elrendelt és ma erőfeszítéseinket megkötő korlátozások elvetesé- re. Bátrabb akciókat kell tennie, amelyek nagyobb kockázatokkal is járhatnak.“ Még azon év február 1-én az amerikaiak kezdték elhárítani a „korlát.<- zásokat“. Megkezdődött az ún. 34 A hadműveleti terv végrehajtása, ami a kémrepülőgépektől vasútvonalak és országutak felrobbantásáig a VDK elleni felforgató cselekmények széles skáláját ölelte fel. Ez volt az agresszió fokozásának nyitánya, amelyet McNamara Johnson elnökhöz beterjesztett márciusi javaslatában négy pontba foglal össze: 1. Nyílt kémrepi/1 utak a VDK fölött; 2. légi bombázás és a saigoni rendszer ejtőernyős csapatainak támadás?" a déli hazafias erők ellen; >. a VDK kikötőinek a levegőből történő elaknásítása; 4. az Egyesült Államok és Saigon katonai erői VDK-ra neheze '< nyomásának fokozása. A külügyminisztérium és a Pentagon kiszemelt szakemberei két h - nap múlva (május 23.) már előterjesztették a háború meggyorsításának szövegkönyvét, melv nek tetőpontja 30 napon bein' „Észak nagyszabású bombázásé" volt. Még valamilyen ürügyet kellett találni arra, hogy az esz kalációs gépezet teljes erőve! dolgozzzék, hogy igazolják a VDK bombázását. Ilyen ürügv lett az 1964. augusztus 2-i úti. tonkini incidens. Goldwater szenátor, aki Johnson ellenjelöltje volt az 1964. évi választásokon, a Pentagon-dokumentumok nyilvánosságra hozása után kijelentette, hogy egy hó nappal előtte tudott a háboi ú kiterjesztésének és a tonkini incidensnek előkészületeiről. „Nem ismertem pontosan a részleteket, ám tudtam, hogy kidolgozták a szövegkönyvet, amely a háború ürügyéül feg szolgálni“, mondotta a televízióban. LÖRINCZ P. GYULA Üj élet sarjad a romok helyén . (ČSTK — VNAJ
