Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-05 / 30. szám, hétfő
Kilencven éve, 1883. február 5-én született Nagy Lajos, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kimagasló képviselője. Következetesen szocialista szemléletű alkotóművész volt, aki novelláiban, karcolataiban és regényeiben tollhegyre szúrta a közélet visszataszító jelenségeit, a kispolgári ízlést, rámutatva az osztályelnyomás durva tényeire. Január a tél közepe, rendesen a leghidegebb hónap. Sok évi átlagos hőmérséklete Budapesten —2 fok. Az eddig észlelt leghidegebb január 1893-ban volt, amikor a havi átlag a —10 fokot megközelítette. Viszont 1916-ban +4 fok volt a hónap középhőmérséklete, ami normálisan márciusnak felel meg. A hőmérő legalacsonyabb állását, a —19 fokot 1893. január 22-én érte el, a legmagasabbra: +15 fokra 1920-ban, 13-án szökött. 1893. január 22-én Karjászé- szenteulálián egy favágó megfagyott. Január. A favágóval úgy történt a dolog, hogy hát kiment fát vágni, s másnap élettelenül találták az erdőben. Pedig hőmérő nem volt nála, és így sejtelme sem lehetett arról, hogy olyan nagy a hideg. A kajászószenteuláliaiak nagyokat sóhajtottak, „szegény ember, szegény ember!“ — s aznap este különösen kedvesnek találták a fűtött kemencéket. A tekintetes úréknál vaskályha izzott vörösen, a tekintetes asszony őnagysága a díványról nézegette az izzó vastörzset, s néha-néha ellágyult: — Milyen áldott jó kályha ez! De azért nem ölelte meg a kályhát. A rekordhideget mégsem január, hanem az elmúlt 1929.es év februárja tartotta. Budapesten 1929. február 11-én —23 fok alá süllyedt a hőmérséklet, de a külvárosokban a —30 fokot is megközelítette. Mintha bizony a hideg is társadalmi alkotás lenne. Pe^ dig ennek az 1929-es évnek már a januárja is igen hideg volt. Mindjárt január 2-án feltűnt, hogy az előző napi +2 fokról —5 fokra zuhant a higanyoszlop. A külvárosokban feltűnően meglepte a lakosokat, azt mondták: „Ejha!“ Hogy nincs kenyér, rongyos a ruha, plafonig ér a piszok, alacsony a munkabér, hogy nincs munka — az már fel sem tűnt nekik. A belső városban Buxbau- mék késő éjjel érkeztek haza autón, Andrássy út száznegyven alá. (Ez nem fok, hanem házszám!) Bő- sztilten vastag bundákba voltak pakolva. Először Buxbaumné szállt ki az autóból, és sietett a kapuhoz, hogy megnyomja a csengőt; Buxbaum pé z után kotorászott, hogy kifizesse a sofőrt. Kis Keczege Pál kabáttalanul reszketett a kapumélyedésben. Buxbaumné, amikor megpillantotta a fehér arcpt s a csillogó két szemet, gyengén felsikoltott: — Siess már, Dóri! — kiáltotta Buxbaum felé. És Dóri sietett, a kapun belül megbeszélték a dolgot: — Láttad ezt az embert? Ügy megijedtem tőle, hogy elállt a szívverésem, amint egyszerre megmozdult ott a sötétben. — Biztosan lesben van. Lopni akar vagy betörni. — Vagy talán gyilkolni. Hogy miért is engedi az ilyesmit a rendőrség! Január 10-én —8 fok volt. Külvárosok számára népies kiadás: —11 fok. „Itt látható a január, a február, a március és az összes ragadozó vadállatok!“ — ordította rekedt hang. SIR GEOFFREY SHAKESPEARE: EGY NAGY NÉV BONYODALMAI ján nyáron a vurstliban a kikiáltó. Egy legényke most, január 10-én, a Csákány utcában, szellős kiskabát- ban, zsebre dugott kézzel, sápadtan és soványan, idézte a kikiáltót, s az ődöngő kis csoport fogvacog- va kacagott. Pista, Szepi és Móric görcsös köhögéssel folytatták a nevetést. Odabenn az udvarban Teliha megveregette Teliháné képét, hadd melegedjen fel. Január 11, 12, 13... 20. A hideg növekedett. A hó az utcákon megfagyott. Befagyott a Duna, a Tisza, a kút, a vízvezeték, jéggé vált a víz a lavórban, szétvetette a vizesüveget. A kacagás az ajkakra fagyott. Hó és jég borította a háztetőket, az udvart, a kerteket, a tájat, a vidéket. Egy autó vánszorgott az országúton, benne ült a nagyságos úr, háta mögött farkas, feje fölött holló, s alant röpült a nap, mint a fáradt madár. Benn a NAGY LAJOS: J N U R! városban meleg kávéházakban nyöszörögtek a polgárok, mi lesz, ha ez nyáron is így tart, a gabonaárak ősszel sem fognak emelkedni, s már szabadkereskedni sem igen lesz érdemes. Szörnyű, a verebeknek nem volt mit enniük! Egy asszonyság a rendőrhöz futott, s bepanaszolta azt a szívtelen gonosztevőt, aki mindig előmászik valahonnan, amikor ő zsemle- morzsát hint a szegény kis verebeknek, s a gazember mindig elszedi előlük a nagyobbacska darabokat. Egész kis csődület keletkezett a rendőr körül, valaki megjegyezte: — Biztosan a butikba viszi, s pálinkát vesz rajta! Január, február, a hideg már az égig ért. Apánk újságpapírba pakolta a lábát, anyánk régi rongyokkal teleaggatta magát, ott ült a fűtetlen kályha mellett. (A régi emlékek, gyerekkori meleg kemencéről, szintén befagytak!) Kis Keczege Pál az Örömvölgy utcában ottmaradt egy kapualjban. (Biztosan lopni akart.) Baják Péter a Lehel téren egy pádon (A betörés tehát neki sem sikerült.) Az öreg Kozlovszky házaspár a Naphegy oldalában, benn a kis düledező házban, az ágyban egymás mellett. Jaj, nem tudták már egymást felmelegítenl. Mindnyájan belekerültek az újságokba. A szíveket borító szőrzeten immár állandó zúzmara reszketett. Aki tudta, bizony védte magát, Bux- haum például, amikor benyitott a lakásába, kétségbeesve kezdett ordítozni: — Nyissátok ki az ablakokat, mert olyan hőség van itt, hogy megüti az embert a guta. Hogy lehet ennyire befűteni? Mari-i-i! És Mari rohant, sorra kinyitogatta mind a hat szobának mind a tizenkét ablakát. Buxbaumék kislánya betette az olvasókönyvet, s a kályha mellé húzódott, abbamaradt a gyönyörű olvasmány: A megfagyott gyermek. Sűrű, sárgás köd gomolygott a tárgyak és emberek körül, mint a megbántott föld bosszúja. Aki nem állta, forró lázat kapott (mint a megfagyott gyermek édesanyja), s elhullt. Kis Keczege Pá] a nyitott ablakon keresztül (már megint nyitva volt!) visszanyúlt Buxbaum úrért és elvitte őt. „Nyugodjék békében“. Január átlagos csapadékmennyisége 38 mm. Az erősen havas januárok rendesen igen hidegek is. A napsütéses órák száma már valamivel több. mint decemberben. A légnyomás ebben a hónapban éri el a legmagasabb mértékét. Eddigi maximuma 79,3 mm. Fejünkön és mellünkön az óriási légoszlop súlya, tetézve a kenyér árával, a házbérrel, a holnap kilátástalan- ságával, s a tudattal, hogy ez így megy már húszezer év óta. Ö, feltekintek a rám kirótt légoszlop legtetejére, az egyik párkányon ül Schwarcz úr, a másikon Bunkófejő úr, szivaroznak, s az űrbe lógatják a lábukat. És én nem tudok mozdulni, hogy kimász- szak a légoszlop alól, s az eldőljön. Január 14. Az értékpapír forgalmiadó 1929 december haváról lefizetendő. Jaj, nehogy elfelejtsük! Január 15. A fényüzési adó befizetése 1929 december haváról. A jó gazdának: a) A határban, ha a vetéseket jégkérges hó borítja, rá kell hajtani a jószágot, hogy összetörje a kérget, s így a növényzet levegőhöz jusson. Ha az idő engedi, akkor a réteken, lucernásokon egyengessük a vakondtúrásokat, hozzuk rendbe a vízelvezető árkokat. b) A gyümölcsösben tisztogassuk a fákat a mohától, hernyófészektől. A nyulak rágásai ellen kössük be fáinkat szalmával. Teregessük el a trágyát a veteményes kertben, s ha lehet, rigolírozzuk. Rossz időben osztályozzuk a vetőmagvakat, akinek nincs, az malmozzon az ujjaival. c) A méhesben arra ügyeljünk, hogy a méhek téli nyugalmát ne zavarja meg semmi. Havazások után tisztogassuk el a havat a röpnyílásokból. Az öreg lépeket olvasszuk ki, öntsünk műlépet. A körültekintő ember: Igyekezzék lenyúzni a bőrét mindenkinek, akinek csak lehet. Időjóslat: Fázunk. Reszket minden porcikánk, vacog a fogunk. Reggel fáradtan kelünk, mert nincs miért fölkelnünk. Este fáradtak vagyunk, mert megbánjuk, amit napközben csináltunk. Sokáig nem tudunk elaludni, mert hánytorgat bennünket a bűntudat, fa. nuár, február, március, április, május, és még mindig fázunk, fáradtak vagyunk, depressziós a kedvünk, megbánjuk, hogy születtünk. A halál gondolata kísért bennünket. Melegünk van, izzadunk és lihegve szédülünk. Fáj látnunk a zöldellő réteket, a lombos fákat, a kék eget. De nem aszerint fázik az ember, hogy húsz fok-e a hideg, s nem aszerint szédül lihegve, hogy 40 fok-e a meleg. Diszpozíció dolga ez, függ a kedélytől. Mondhatnám: attól függ, akarunk-e fázni, akarunk-e szédülve lihegni. És egyszer, 1930-ban, 31-ben, 42-ben, vagy 56-ban, egyszer majd kinyitjuk ablakainkat, kitárjuk ajtajain- kát, kiállunk a szabadba, kiskabátban, födetlen fővel, felgyűrt ingujjal, ércesen kiállunk, s nem fázunk többé! Nem is nézzük a fokokat, akár a 40 fok melegben is állunk hőgépek mellett, ülünk a tüzek közvetlen közelében és kacagunk. Oj élet ömlik el bennünk. Belekapcsolódunk az idő folyásába, elfeledjük mind a húszezer esztendőt, előre nézünk. Hatalmunk alá hajtjuk a januárt, a februárt, a márciust és ... az összes ragadozó vadállatokat. Megváltoztatjuk még az időjárást is. (1930) Mindenki igazat kell, hogy adjon Ja- gónak, amikor azt mondja: — ,,Egv férfi vagy nő jól hangzó neve: lelkének ékszere.“ Ha a jó hírnév nagy ékesség, a híres név viszont csak nyers gyémánt; csillogó bilincs. Születésem óta állandóan szenvedtem híres nevem miatt, s gyakran idézhettem volna II. Richárd szavait: — „Öh, bárcsak kevesebb lennék nevemnél!“ ... Mihelyt elhangzik nevem, kíváncsivá válnak az emberek s a borzalmas titkot el kell árulnom, hogy én bizony William, a költő leszármazottja vagyok; a kilencedik nemzedékhez tartozom. Shakespeare atyjától származunk. Wil- liainnak csak egy fia volt éz nőtlenül halt meg. Két leánya pedig, házasságra lépve, más nevet vett fel. Williamnak tehát nincsen közvetlen leszármazottja, aki a Shakespeare nevet viselhetné. De azért van a nagy névnek viselője, én és családom tagjai, a „College of He raid“ — a származást hitelesítő intézmény — kiállította számomra a végzetes okmányt... Családunkban mindtn elsőszülött fiú a William nevet kapta, de én a második voltam. És nem írok színdarabot — nem is fogok írni soha ... Az emberekben nemcsak kíváncsiságokat ébreszt nevem, hanem többet is várnak tőlem, mint egy közönséges halandótól. Amikor, mint a Parlament tagja, beszédet mondottam, hallgatóim azt remélték, hogy ragyogó gondolatokat fogok kifejteni, mégpelig versben. Azután csalódottan súgták oda egymásnak: — Hát ez bizony gyönge kis beszéd volt egy Shakespearetől... H,a netán Smithnek hívnának, azt mondták volna: — Egészen jó szónoklat ez egy Smithtől! ... Külföldön, nevemet hallva, egyesek döbbenten meredtek reám. Nem voltak egészen bizonyosak benne, hogy William, a nagy drámaíró meghalt-e már. Athénben egy szállodai portás melegen érdeklődött „apám“, a nagynevű költő iránt és rendkívül meglepődött, amikor közöltem vele, hogy nagy ősöm már régen elhunyt. Amerikában is akadt néhány emlékezetes esetem. Távolsági beszélgetést akartam előjegyeztetni a New York-i távbeszélő központban s amikor nevemet bemondtam, a fiatal kezelőnő haragosan rámszólt: — Kérem, ne ugrasson!... — Szó sincs róla; valóban Shakespeare a nevem. Erre azt válaszolta: — Az enyém meg Abrahám Lincoln! — és lecsapta a kagylót. Chicagóban mosodába küldtem fehérneműmet. Pár nap múlva telefonon felhívott szállodámban egy női hang: — ön az, Shakespeare úr? Útnak indítottuk a fehérneműjét. De gallérjai helyett új gallérokat küldök, utólagos beleegyezésével. — Miért? — kérdeztem. — Mert a gallérokba ön bejegyezte a nevét és én autogramgyűjtő vagyok ... Mondanom sem kell, a gallérok egy számmal szűkebbek voltak és sokat szenvedtem miattuk ... Afrikában is feltűnést keltett a nevem. Egy alkalommal Loveday-ben, a híres dél-afrikai Presbiteriánus Kollégiumban előadást tartottam ezerötszáz zulu leánynak, meglehetősen „elvont“ témáról: az angol Alsóházról. Legalábbis e leánykák előtt „elvont“ és unalmas téma volt; sohasem hagyták el a Cap-gyarmatot, s magával a „parlament“ szó fogalmával sem voltak tisztában. De azért óriási ovációval fogadták előadásomat. Mámoros örömmel csillogott a szemük, ragyogtatták foguk vakító fehérjét és tomboló lelkesedéssel ünnepeltek. Kevés szónoknak volt ilyen fergeteges sikere. Amikor előadásom után távozni akartam, nem engedtek el; körülvettek,, szorongatták kezemet, cirógatták hajamat, ruhámat, belém kapaszkodtak. Ezúttal megértettem az angol szólásmódot, hogy mit jelent kedvességgel ölni meg valakit, bár ezúttal inkább az imádattal való gyilkosságról volt szó. Ilyen ünneplésben csak egy-egy filmsztárnak lehetett része, de nekem új volt a dolog s valósággal megrémített. Ijedten kérdeztem a mellettem álló igazgatótól: — Mi történt? Mi lelté ezeket a lányokat?! ... Az igazgató megnyugtatott: — Mindössze rajonganak önért és hálájukat fejezik ki. Pár hét előtt előadták a Szentivánéji álmot s azt hiszik, hogy ön írta a színdarabot, amely- lyel nagy sikerük volt... Egy napon talán akad majd egy alapos német professzor, aki ki fogja mutatni, hogy a r;hakespeare-nek tulajdonított drámá" t Bernard Shaw vagy Mark Twain íí\ de ezt a boldog órát már aligha éréin meg, s így továbbra is tűrnöm kell a nevemmel járó bonyodalmakat. Sajnos családom tagjainak is kijut a részük a nagy név kényelmetlenségeiből. Fiamat és örökösömet egy ízben meglehetősen súlyos autóbaleset érte; árokba fordult kocsijával és eszméletét vesztette. A mentőkocsiban tért magához s az orvos megkérdezte a nevét. — William Shakespeare — mondta a fiam. Az orvos elborult arccal fordult a mellette ülő ápolóhoz: — Szegény fiú! Súlyosan sérült és úgy látszik, meghülyült... Orbók Attila fordítása TÖRÖK ELEMÉR: A Tátrában Nagy sebként tátongtak az űrbe a kemény-zöld fenyők közül a szürke völgykatlanok. Víz csobogása koccant a kövekhez, lent alattam ahogy a hegy hátán baktattam. Ébredt éppen az erdő, és csodáltam a csicsergő madarak hangját. Túl, a kéklö táj felöl, mint könnyű csipkét fújta a szél felhők ezüstjét. Hirtelen villám cikázott a szirteken, megbomlott minden forma, homály borult a hegyre, mintha alkonyodna. S engem egy távolabb tájra röpített a gondolat, suhanó képzeletem a Bodrogközbe szállt velem, hol belezizeg a csendbe a kalászok végtelenje. Elgondolom: hazám ez is, e sok büszke hegyorom, de mégis ott van igazi otthonom, ahova halott fiam sírja szívemet mindig visszahívja.
