Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-25 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
KETTEN K SMM1ÜÖL Tulajdonképpen a véletlen hozta, hogy egy író és egy rendező egy újságoldalra kerül. Ügy érezzük mégsem lesz érdektelen elolvasni véleményüket közös szerelmükről, a színházról. Ügy érezzük nemcsak "önmagukról, hanem a szocialista színházművészetről is lényegeset, érdekeset mondanak. OSeg Jefremov a kortárs színjátszásról A MA EMBERÉNEK JÁTSZUNK Annyi bizonyos, hogy hire jóval megelőzte 01 (lazánkban. Oleg Jefremov nevét a hatvanas évek elején hallottuk először, s «zlaii mind gyakrabban beszéltek róla Akkor alakult meg a moszkvai kísérleti színház, a Szovremennyik, amelynek ő lett az igazgatója. A színház előadásai nagy figyelmet és olykor bizony vihart is keltettek a szovjet színházi szakemberek, de a külföldiek körében is. Ez a fiatal szovjet színtársulat csak addig tisztelte a hagyományt, ameddig az elősegítette művészi elkepzelései megvalósítását. Mint a társulat neve is elárulja, kortárs szerzők mai tárgyú színműveit akarták korszerű eszközökkel színpadra vinni. E színházban debütált drámaíróként V. Rozov, később Vampilov, majd Roscsin, tíokarev és mások. Fiatal külföldi szerzők darabjainak a bemutatásától sem riadtak vissza. Nagy siker, olykor pedig zajos bukás kísérte tevékenysé- gnket. Jefremovot égig magasztalták, néha viszont jócskán elmarasztalták. Az igazi „színházi bomba“ két esztendővel ezelőtt „robbant“: Jefremovot kinevezték SztanyiszlavszklJ és Nyemirovics-Dancsenko patinás Művész Színházának az élére. Olyan társulathoz került, amely a hagyományos orosz, illetve szovjet színjátszás útján haladt. Látványos előadások sorát produkálta, de ezek már inkább a múltat idézték, nemcsak témában, hanem rendezői eszközökben, színészi játékban is. Jefremovra hárult az a feladat, hogy ebbe a színházba köszöntsön be „új idők új dalaival“. Gyönyörű és szerfelett nehéz feladat. Lépten-nyomon jó és rosszindulatú kétkedések, viták és más akadályok gördülhetnek az útjába. Körülbelül' ennyit tudtunk róla, amikor az elmúlt év végén a MHAT vendégszereplése során két napra Szlovákia fővárosába érkezett. Ez a negyvennyolc óra számára a baráti találkozók, beszélgetések, fogadások egész sorát jelentette. Ideérkezése másnapján sikerült vele a szó szoros értelmében futtában beszélnem. A Szlovák Nemzeti Színház igazgatói szobájából lépett ki, mögötte a tolmács haladt, aki sápadtan hajtogatta az ott várakozó újságíróknak, hogy Oleg Nyikolájevicsnek már fél órája a minisztériumban kellene lennie a miniszter fogadásán. Hozzáléptem, és míg az emeletről leértünk, elmondtam kérelmemet. — Fél kettőkor várom a Devin szállóban - felelte és beült a rá várakozó gépkocsiba. A jelzett időpontban a Devín szálló folyosólyán rádiósok, filmesek, tévések és újságírók várakoztak. Ilyen kavargásban biztosan meg is feledkezett rólam, gondoltam, már félig le is mondtam a beszélgetésről, amikor kitárult a szoba ajtaja, kilépett Oleg Jefremov és rám nézett: — Pozsalujszta, továris. A legizgalmasabb kérdéssel kezdtem beszélgetésünket: Sztanyisz- Javszkij művészi módszereiről, s hagyományairól érdeklődöm: Sztanyiszlavszkij egyénisége, tanítása világszerte izgalmas és sokat vitatott probléma ma is. Köteteket, tanulmányokat lehelne erről írni, de a lényeg — persza leegyszerűsítve — talán néhány mondatban érzékeltethető. Tévednek azok, és éppen Sztanyiszlavszkij szellemét hazudtolják meg, akik a neves színházi szakember tanításait szó szerint veszik. A lényeg szerintem az, hogy a mai rendezők, színészek az ő elgondolásai alapján alkalmazkodjanak korunk követelményeihez. Tehát olyan szellemben, olyan eszközökkel játszani, amely társadalmunkban kői szerű és vonzó. A színművészet lényege évszázadok óta változatlan: a művészi szó erejével hatni az ember emóciójaira. A forma, az eszközök változnak, s ebben kell szerintem alkotó módon felhasználni Sztanyiszlavszkij tanításait. S ez az, amiről sokat, nagyon sokat lehet beszélni, írni, vitatkozni . . . — A Szovjetunióban is szorgalmazzák a mai tárgyú színmüvek bemutatását. Mi erről az ön véleménye? — Helyesnek tartom ezt a törekvést, s lényegében ezzel a szov- jel színművészet és drámairodalom legszebb hagyományait folytatjuk A maga korában például Sztanyiszlavszkij a klasszikusok bemutatása mellett fiatal írók egész sorát (Gorkij, Ibsen és mások) vitte színpadra. Mondanom sem kell, hogy a közönség rendkívül igényli a mai tárgyú színműveket. Nálunk heteken, hónapokon át telt ház előtt játszunk, s már ezért is mindent meg kell tennünk, hogy a jogos követelményeknek eleget tegyünk. Fel kell karolnunk a fiatal tehetségeket, teret, pontosabban mondva színpadot kell adnunk nekik, bízni bennük, olykor még kockáztatni is, mert csak így születhet meg egy vagy több jó színdarab, nívós előadás. — Titkos tervei? — Tulajdonképpen csak egy van. Szeretném, ha lenne egy kis szabad időm. De komolyra fordítva a szót: titkos tervem nincs, elképzelésem viszont van, s ezt szeretném megvalósítani. Néhány fiatal drámaíró alkotását szeretném színpadra vinni. A közeljövőben szín- házunkban Roscsin Acélöntők című színművét rendezem. Munkásté- májú, kitűnő színdarab. S mégsem lesz könnyű megrendezni, mert erre a témára, sajnos, az elmúlt évtizedekben annyi séma, frázis tapadt, hogy a közönség amennyire igényli a mai tárgyú darabokat, legalább annyira idegenkedik az ilyen témától éppen a rossz tapasztalatai miatt. Ez azonban, hogy stílszertí legyek, csak megacélozza elhatározásomat, mert szeretném letisztítani a sok felesleges mázt, szeretnék a mai munkásról a mai munkáshoz szólni, nem leegyszerűsítve, nem felszínesen. Olyan képet szeretnék festeni, ahogy az a legnagyobb színdarabban, az életben látható és tapasztalható. — Több mint két esztendeje a Művész Színház vezetője. Tapasztal ható e változás a társulat művészi munkájában? — Nehéz kérdés, s egyértelműen nem lehet rá válaszolni. Az eddig elmondottakból talán kiderül, hogy barátaimmal, kollégáimmal együtt mire törekszünk, mit szeretnénk megvalósítani. Két esztendő kevés ahhoz, hogy sikerről, vagy balsikerről beszélhessünk. A közönség és az idő dönti el munkánk, elképzeléseink helyességét, létjogosultságát. Mosolyog, s aztán egy napilajjot vesz elő. A mi színházunkról írnak — mondja. — Nézze ezt a túlzást. Fent az én fényképem, s Itt lent a sarokban Sztanyiszlavszkijé és Nyemirovics-Dancsenkóé. Belepirultam, amikor megláttam. Én tudom a legjobban, mennyit kell még tennem ahhoz, hogy egyáltalán megemlítsenek, ha a két neves emberről beszélnek. Szerény ember, tárgyilagos, nincs szüksége nagy szavakra, a tettei jóval beszédesebbek. Negyvenöt éves A legszebb férfikor, mondják, s talán a leggyümölcsözőbb rendezői időszak, tehetjük hozzá. Ezért várjuk kíváncsian az idei és • következő szovjet színházi évadjainak a híreit. Kél évvel ezelőtt mulatták be a Magyar Területi Színházban az Kz aztán a meglepetés elinti komédiát. Felvételünk a sikeres bemutatót eleveníti fel. Egy óra Jáin Solovič drámaíróval! ÉS FELKELT A NAP Amikor kiléptem szerkesztőségünk épületéből a a megbeszélt találkozóhelyre siettem, rövid időre megálltam a Hviezdoslav Színház műsortáblája előtt. Jelenleg két Solo- vic-színművet játszanak a Kis Színpadon. A KOLDUSKA- LANDOT csaknem két esztendeje, s a REMÉNYSÉG TORNYÁT immár negyedik hónapja. A két cím mellett egész hónapon át óit a kis cédula: MINDEN JEGY ELKELT. Ha csuk ezt tudnánk a szlovák drámaíróról, akkor is szerfelett izgalmas riportalany lenne, hiszen évek óta gyakran halljuk, hogy kevés új színmű születik nálunk, vagyis baj van a kortárs drámaírással. S ezen a látszólag terméketlen talajon szinte minden évadban napvilágot lát egy- egy új Solovič-színmű. „Sokan beszéltek már erről, de én is tudom, érzem, hogy életem egyik értelme a művészi alkotás. Évtizedek óta különböző közéleti funkciókat töltök be, kevés olyan hely van hazánkban, ahol legalább egyszer ne fordul tam volna meg. Nagyon sok embert ismerek. Figyeltem tetteiket, munkájukat, hallgattam szavaikat, tanúja voltam örömüknek és bánatuknak. Több esztendős vívódás, belső harc után megkíséreltem művészi eszközökkel ábrázolni őket. Azof a szünet nélkül újra és újra megpróbálkozom ezzel. Úgy vélem, napjaink egyik legfontosabb feladata, hogy a művészetben, így dráma- irodalmunkban is újra felfedezzük korunk emberét. Dicshimnuszok, mindennemű torzítások nélkül. Ez elsősorban a szocialista művész küldetése. Tudom, rendkívül nehéz feladat, jóval nehezebb, mint mondjuk negyven, ötven, avagy száz évvel ezelőtt volt. Ma a rohamos fejlődés, a tudományos műszaki forradalom korában élünk. Ami ma érvényes, holnap talán már idejét múlta, s ami most lehetetlen nek látszik, rövid idő múlva természetes, megszokott lehet. Ez a felfokozott tempó az ember életét jelentősen befolyásolja, olykor ellentmondások, problémák közé sodorja. Többek között a művész feladata, hogy ezekről írjon, véleményt formáljon. — A kritikusok gyakran hajlamosak az úgynevezett skatulyázásra. Az ön színműveit például erkölcsdrámák nak tartják. „Eleinte bosszantott, de aztán rájöttem, hogy nem teljesen alaptalan ez a meghatározás. Az elmúlt években sokat beszéltünk a szó cíalista erkölcsről, de, sajnos, zömében csak beszéltünk, s közben a protekció, a társadalmi tulajdon megkárosításának különböző formája és már káros tünet oeni szűnt meg. Ezzel együtt sok ember gondolkodása, jelleme sem változott meg gyökeresen. Ez és a fentebb említett okok miatt ma is akadnak komoly társadalmi és egyéni problémák, melyeknek nem jelentéktelen erkölcsi és etikai vonatkozásuk is van. Ezekről írok alkotásaimban, talán nem olyan szárazon, mint ahogyan most hirtelenében elmondtam. Ez aztán a meglepetés, és A kolduskaland című színműveimben az emberi kapcsolatok fonákságairól, a Reménységek tornyában a dolgozó nők gondjairól, a Remek fickók forgatókönyvében pedig az ellenpólus, a munkások problémáiról igyekeztem egyet s mást elmondani. Jelenleg egy ötrészes tévé-filmet fejezek be Elvesztett és megtalált címmel. A tévéfilm hőse két fiatalember, akik úgy érzik, jóval többre lennének képesek, ha idősebb társaik hagynák őket érvényesülni, igényelnék tehetségüket. Ám a környezetük szinte lenézi őket, de a fiatalok truccból elhatározták, hogy azért sem lesznek olyanok, amilyennek lefestik őket és csakazértis jót cselekednek a munkahelyen és azon kívül. Természetesen nem megy könnyen, de ez majd annak idején, ha a filmet sugározzák, kiderül. Nagyon izgulok ezért a tévé- filmért, kíváncsian várom, hogy a több százezres közönség miképpen fogadja majd ezt az alkotást. Ezen kívül egy rádiójátékon is dolgozom. Ennyi dióhéjban a művészi munkám kistükre. — A kortárs drámairodalomról gyakran hallhatunk elmarasztaló véleményeket. „Szlovákiai viszonylatban még a legelfogultabb rosszakaró sem beszélhet a drámaírás, a színházi élet pangásáról. Sőt, túlzás nélkül állíthatom, hogy több évtizedes ború, szürkeség után felkelt a Nap a szlovákiai drámaírás egén. A bizonyításhoz puszta felsorolás elegendő. Ivan Bukovčan termékeny munkája, Záhradník, Strie, Sokol sikeres debütálása, a két nagy „öregünk“ I. Stodola és Š. Králik új színműveket ír. Megrendeztük a szocialista szlovákiai dráma szemléjét. Szlovákiában ma nincs egy olyan hivatásos színház sem, amely ne játszana kortárs szlovák színművet. Komoly eredmények ezek, kultúrpolitikánk helyességének a bizonyítékai. Fontos az is, hogy a mennyiséggel párhuzamosan minőségi, színvonalbeli javulásról is beszámolhatunk. Ezért úgy vélem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy megérlelődtek a feltételek egy pezsgő színházi élet kialakulásához. Ilyen értelemben várok sokat az idei és az elkövetkező színházi évadoktól Szlovákiában. — Viszatérve az ön munkájához: művészi tevékenysége mellett a Színművészeti Főiskolán is tanít, ezen kívül a Szlovákiai írószövetség titkára, képviselő és még más társadalmi funkciókat is betölt. Egy ember képes ennyi minden elvégzésére? „Sokszor megkérdezem önmagámtól is, hogy a közéleti teendőim nem befolyásolják e károsan művészi munkámat. Ezt a kritikusok döntik el. A Remek fickók Karlovy Varyban nagydíjat nyert, két legutóbbi színművemet telt ház előtt játsz- szák, Bratislavában, Prágában, Ostraván és máshol. Ezt bizonyos fokig a néző válaszának tekintem. S ez legfőbb hajtóerőm is. Csodálatos érzés, amikor a színfalak mögül én nem a darabomat, hanem a néző reagálásút figyelem és észreve- szem, hogy mosolyog, figyel, tapsol. Ezért a pótolhatatlan jutalomért érdemes dolgozni, pihenés nélkül, bzüntele- nüí. Ami közéleti funkcióimat illeti, fiatal korom óta, amikor az ifjúsági szervezetben dolgoztam, hozzászoktam, hogy más emberek gondján, baján segítsek s kivegyem részem a társadalmi feladatok megoldásából. Közéleti teendőim során nemcsak sok emberrel, hanem megszámlálhatatlanul sok esettel, történettel ismerkedtem meg, melyek közvetve vagy közvetlenül lecsapódtak müveimben.“ Amíg beszél, az órámra pillantok, lejárt a megbeszélt egy óra. Az előszobában négyen ülnek, vele szeretnének beszélni. Amikor elbúcsúzom, látom, hogy a titkárnő cédulán egy névsort nyújt át: kilencen hívták önt egy óra alatt, mondja. SZILVASSY fOZSFP 1973. II. 25 Jnzef Kroner és Michal Dttčelomanský a Reménység tornya című vígjáték egyik jelene! eben.
