Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-18 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

era tudlak megszólítani. Egyelőre a megszólításokat is elvesztettem. így van ez jól, ha így kell lennie. Ügy látszik, én már ilyen vagyok, csak most látom, hogy ilyen vagyok: „ragaszkodom az eredeti hazugsághoz“.

A levél bizonyos értelemben megkímél bennünket attól, hogy kilétünket felfedjük. A boríték elveszett, megszólítás nincs, aláírásunkat elmossa az első őszí eső. A kézírás pe- dig ismeretlen. Tettének oka ismeretlen. Ismert ember — remélem, egészséges öngúnnyal írom le ezt — ismeretlen tette és ismeretlen oka. Hogyha sor kerülne rá, derült nyári éjszakán, amikor valamiért már nem tudjátok az embert szeretni, ne szóljatok semmit. A válasz még jobban elszomorítana benneteket.

Én nem vagyok a szerelem kistisztviselője. Ennek ellenére írhattam volna legalább két sort, tudom, megvagyok, merre, nem: hol, csak merre vagyok. Értesíthettelek volna, hogy ne az újságból értesülj. Meg is beszélhettem volna veled mindent, ha csak ennyiről lenne szó. Sajnálom, hogy téged is bizonyára, elsősorban téged, váratlanul ért a dolog, mint, gondolom, még sokakat. Képeslapot nem tudok küldeni, most készül a táj, még nincs képeslap róla. Amikor feljöttem ide, a hegyre (a véletlenen múlt, de a szükség- szerűben benne van a véletlen is), napokig eszem ágában sem volt, hogy valakinek is írjak. Otthon mindent tisztáztam, a munkahelyemen ugyancsak, valed azért nem tudtam okosan beszélni, mert szokásod szerint az első mondatomba belevágtál. Az az érzésem, hogy később sem fogod megérteni, miért kellett mindennek így történnie. Sajnálom. Ezt egyébként nagyon sajnálom. Gyáva lapulásra csak azt próbáljuk rávenni, akit lelkünk mélyén addig is gyávának hittünk. Államtitkok nem tartoznak a szerelemre. Ha ugyan szerelem az, amely az első nehézség láttán nyomban pánikba esik, attól retten meg, mert rettegnie már nem lesz alkalma, hogy újra zsíros kenyeret kénytelen majd enni és sohasem lehet elegáns. Te a tévedéseidet is merészen követed, nemcsak a hibáidat. Hogy most mégis meg iram ezt a levelet? Talán egyes-egyedül csak magamnak.

Addig, amíg, valamiért nem száll majd mégis inamba a mondanivalóm. Néhány nap múlva élni sem lesz időm megint.

Már a nehezén túlvagyok. Mit akartál? — kérdem most magamtól Talán azt, hogy egy nő már az elején is mondjon igazat, amikor később is hazudni fog? Érdekes, hogy még csak nem is vagyok emiatt keserű. Egyszerűen: higgadt. Sőt: józan. Nem kijózano- dott, hanem magától értetődően józan. A negyvenéves férfi még érzi néha, csip-csup dolgaiban, hajdani húszéves énje jelenlétét, de nem meri tegezni: már az sem olyan fiatal. Talán csak annyi a szerepe, hogy az áldozat elkíséri a gyilkost a kivégzésre. Hogy a túlélő gyilkos ne féljen.

Ez még a nyár. Bizonyára hivatalosan is, ám magánszorgalomból még inkább, de már a vége, bizonyos előjelek mutatják. Télen szerettem volna ideérkezni, amikor bolygónyi pelyhekben hull a hó. Kő- asztalnál ülök, kőszéken, ahogy vezeklőkhöz illik. Karnyújtásnyira tőlem, ha nem tévedek, egy almafa áll. A termést már leszedték róla. Egyetlen alma pi- roslik a még zöld levelek között. Leszakítom, megeszem. Nem látom őket, nem lehetnek messze, két ember ugyancsak almaügyben beszélget. „Megfog a csősz, te.“ „Csak a szégyen meg ne fogjon.“ Kicsalo- gatott a hegyi ház elé az idő, de mint aki sokallja kegyeit, lassan beborul újra. Meghűvösödött a kora délután. A tájnak váratlanul öngyilkos hangulata van.

Hogyan magyarázzam meg neked: Némely ember közelében kutyáknál jobban fázik az értelem. És ezt is csak azért, mert most újra azt érzem, hogy én már döntöttem, de felőled még nem tudtam dönteni. Feleségem azzal zárta le a vitánkat, hogy még leginkább a tárgyaim ragaszkodnak hozzám. Nem panaszkodhat, csak a kocsit hoztam el meg apróbb tárgyaimat, amelyekkel most ismerkedem igazán. Gépkocsit rég nem vezettem, főleg ilyen nehéz terepen. Különös, hogy most jut eszembe, amit egyik sofőrünk mesélt a volt főnökéről. Áldott jó ember volt a hivatalban, becsülte az ember munkáját. De amikor nagy ritkán, hazahajtatott a falujába, a rokonság előtt megváltozott. Szaladj ide. fuss oda lett belőle: borért, cigarettáért, egészen kivetkezett a munkaformájából. Voltak olyan jó viszonyban, hogy egy ilyen útról hazafelé azt mondta neki: „Tudja-e, miért van a kocsiban a visszapillantó tükör? Nahát az azért, hogy az ember ne feledje, honnan jött.“ Rólam Hvet nem mondanak, ebben biztos vagyok.

Körös-körül súlytalanoknak látszanak a bércek. A szőlőheggyel szemközt legalább két csúcs ezer méteren felüli. Micsoda színpompája a türkizeknek, kékeknek, liláknak. Sok is egyetlen embernek. Ogy érzem, most csak egyedül én nézem mindezt. Mondj egy emberi mondatot — és létrejön a világ. Neked sem tudtam elmondani, valahogy még nem kerültünk olyan közel egymáshoz: volt egy buta, kisfiýs, álmom. Vagy mit tudom én, minek nevezzem. Mindenesetre most már látom, hogy gyerekes dolog volt. Magam sem tudom, mit akartam vele, mit vártam tőle. Gyermekkorom óta tudom, hogy a városközeli hegy 996 méter magas. Csak ennyi. Mindig bosszantott miért nem 1001 méter legalább. Ha már hegynek született, húzza ki magát ezer méteren felül, ne lapuljon. Sohasem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz megtréíálni a térképészeket, illetve igazítani egy kicsit azon a hegyen. Az erdész olyan ügyesen rendezte el embereivel a hegy megemelését, hogy néhány év múlva már nyoma sem lesz: babráltak a csúcson. Ha pedig egyszer majd valakinek eszibe jut ellenőrizni a tengerszint feletti magasságot, rendkívül el fog csodálkozni, hogy a 996 méter helyett ezer méteren felüli csúcsot talál. Legjobb lelkiismeretem szerint ebben az egyetlen esetben éltem vissza a hatalmammal.

Hideg lehelet libben át a hegyélen a hátam mögötti erdőből. Mintha a lenyugvóban kihűlő Nap felől jönne.

Dongadöngető hangok szállnak fel a völgyből. Nem vékonydongájúak, öblösek, a délután láthatatlan oszlopai. Esőegyenruhába öltözik a táj, lassan elenyésznek az imént még eleven hangok is. Elöl a szöcskén neszezése és az apró madarak pityegése. Váratlanul berozsdásodik a valahonnan idehallatszó kolompszó.

Felvonulok a kis hegyiház fedett teraszára. Rég ültem ilyen nyugodt kedvvel milliónyi dolgom közepette.

Panek Zoltán:

Tüzet kell például majd raknom a nyitott kandallóban, Már ég is.

Alighogy elcsendesedett az eső, újra felcammog a házig a dongadöngetés. Aztán alig egy cigarettányi idő múltán rákezd egy tücsök is. Megindul a tücsöktávíró, ami első éjszaka majdnem megőrjített. Két hosszú egy rövid, szünet, egy rövid, egy hosszú, megint szünet. Nyilván választ vár valahonnan. Meg is jön a válasz. Néhány száz méterrel odébb fogják az adást. Két rövid, két hosszú, szünet, két rövid, egy hosszú. Mintha azt mondaná: Legyen szíves megismételni. nem értettem pontosan. Ügy, most már rendben van. Az én tücsköm itt fészkel valahol a ház körül. Ismét rákezdte az eső, ezúttal záporszerűen. A tücsöktávíró máris jelzi: nem tart sokáig. Mihelyt megszólalnak a tücskök, az eső is eláll. Fura.

Elindulok, a gazosabb részeken féllábszárig ösz- szelucskoltam a nadrágom. Vizet hoztam a forrásról. Visszafelé jövet újra meg kellett másznom a fél hegyen, csurgott rólam a víz. El is gondoltam, íme: orcám verejtékével kell megkeresnem ivóvizemet.

Megálltam, hogy kifújjam magam. Egy falusi ember, karján fejsze, rám köszönt. Nem ismerem, nem ismer. Cigarettával kínáltam, de elhárította. „Tessék úgy venni, hogy tettem hozzá egyet.“ Megkérdeztem, hová igyekszik. Ilyen egyenes választ rég kaptam embertől, ö egy kis fáért az erdőbe. És az erdőőr? Az erdőőr a szomszédfalusi vásárban van. Minden vásár alkalmával a sárga földig leissza magát, ilyenkor kell fáért menni. Mintha azt mondta volna: Akinek bő a bajusz, ne viselje. Én meg csak annyit tehetnék hozzá: Az élet okos tervezés, és ami még közbejön.

Egyet már tudok biztosan: mérni magunkat kötelesség. Minden tükör csak attól más és más mélységű, hogy mérni magunkat kötelesség. Hogy miért adtam be a lemondásomat? Amikor már csak ugyanannyi okunk van a lemaradásra, mint a menésre, menni kell. Mérnöki diplomám szakmunkára jogosít,

Roskoványi István illusztrációja