Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-18 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
VIKTOR TYAGUNYENKO: Hírek a Szovjetunióból A NEOKOLONIALISTA MUNKAMEGOSZTÁS (A tanulmány első részét a Vasárnapi Oj Szó előbbi számában közöltük.) A legfőbb elméleti érv itt az, hogy ** a régi berendezések viszonylag olcsók, tehát nem túlságosan tőkeigényesek. B. Kindlberger amerikai közgazdász például történelmi tényekre hivatkozik: a japán textilipar kimustrált angol gépekkel nőtt hatalmas gazdasági, ággá. A neokolonializmus egy másik ideológusa, Rudolf Blitz ezt írja: „Nagyon is elképzelhető, hogy erősen elhasznált berendezések, amelyek fenntartása a fejlett térségek többsége számára túlságosan drágává vált, kevésbé fejlett térségeknek jobban megfelelnek, mint az új berendezések.“ Ezt a tételt bizonyítandó a szerző utal arra, hogy az elavult technika viszonylag alacsony termelékenysége, először is lehetővé teszi jóval nagyobb mennyiségű munkaerő foglalkoztatását, másodszor, kisebb ráfordításokkal meggyorsítja az iparosítást (ha nem is éppen a tudomány és a technika legújabb vívmányainak szintjén). Ezek az ajánlások teljesen ésszerűeknek látszanak olyan országok szempontjából, amelyekben rendkívül korlátozottak a valutatartalékok és óriási mennyiségű fölös munkaerő áll rendelkezésre. Nem véletlen, hogy a használt berendezések nemzetközi piacán a legtöbbet az afrikai, ap ázsiai és a latin-amerikai országok vásárolják. Csakhogy az ilyen ajánlások szerzőit nem a műszaki és gazdasági tekintetben (az Imperializmus bűnéből) lemaradt országok gazdasági fejlesztésének a megfontolásai vezérlik, hanem az a törekvés, hogy magasabb profitot biztosítsanak a monopóliumoknak: Főképpen az érdekli őket, hogy az imperialista országokban csökkenthetik a termelési költségeket a berendezéseken elért megtakarításokkal. Az erkölcsileg elkopott technikai eszközök leszállított áron való értékesítése előnyös a mono. póliumoknak: az újonnan beállított berendezés magas amortizációs kulccsal hamar megtérül, a régi, de még üzemképes berendezést pedig a nyugati piacokon elérhető ócskavas árnál jóval magasabb áron adják el. Az imperialista monopóliumok ilyen „elmélete“ és gyakorlata megnehezíti a fejlődő országoknak a gazdasági elmaradottság ellen, a munka termelékenységének emeléséért, a társadalmi-gazdasági haladásért vívandó harcát. Sok esetben, persze, az elavult technika felhasználása előnyös lehet, sőt bizonyos fokig gazdaságilag hatékony is. Ám modern gépek és berendezések nélkül — amint ezt valamennyi ország tapasztalatai tanúsítják — lehetetlen jelentősen meggyorsítani a gazdasági fejlődés ütemét, modern ipart létrehozni és fokozni a mezőgazdaság termelékenységét. A régi berendezés megvásárlásával valutát takaríthatnak meg, de ugyanakkor ezzel súlyosbítják a gazdasági lemaradást és növelhetik az imperializmustól való függést. 1973. II. 18. Az elmélettől a gyakorlatig A fentebb tárgyalt elméleteknek az a közvetlen rendeltetésük, hogy tudományosnak látszó érvekkel meggyőzzék a fejlődő országok vezetőit arról, hogy az elmaradottság és az Imperializmustól való függés objektív gazdasági törvények elkerülhetetlen folyománya. Ami pedig az imperialista monopóliumokat illeti, azoknak érdekük, hogy a munkaigényes és a műszakilag egyszerű termelést áthelyezzék a fejlődő országokba, ezáltal az ottani olcsó munkaerő révén jelentősen csökkentsék a költségeket, következésképpen pedig előnyösebb helyzetbe kerüljenek a piacokért folyó versenyben. Mind jobban terjed a jelszó: „termelni a fejlődő, eladni a fejlett országokban.“ A régi, gyarmati cégek által a munka intenzitásának fokozásában és a munkabérrel való takarékoskodásban szerzett tapasztalatoknak, a természeti erőforrásokra vonatkozó adataiknak felhasználásával a monopóliumok igyekeznek minél gyorsabban megvetni lábukat az afrikai, az ázsiai és a latin-amerikai országok feldolgozó iparában. Különösen elterjedt az a gyakorlat, hogy olyan vállalatokat alapítanak, amelyekben nem befejezett ciklusú termelés folyik. A legnagyobb aktivitást az amerikai monopóliumok fejtik ki. Ok vitték át először elektronikus berendezések gyártását olyan országokba, amelyekben olcsó a munkaerő: Mexikóba, Hongkongba és kiváltképpen Japánba, valamint az Egyesült Államok álta: megszállt területekre: Tajvanra, Dél-Kor eába. (Japán sok rendelést tovább adott más ázsiai államoknak.) Például az amerikai Scien- tic Corporation Szöulba szállítja az integrált áramkörökhöz szükséges alkatrészeket, ott ezeket összeszerelik, majd a kész termékeket -visszaszállítják az Egyesült Államokba, ahol az IBM használja fel őket. A bérmegtakarítás óriási. A dél-koreai munkás nyolcadannyit kap a cégtől, mint amennyit az Kaliforniában fizet a munkásoknak. Az elektronikus ipar példáját követte az autóipar. A Ford Motor cég például szerződést kötött a Tokyo Shibaura Den- ki japán céggel arra, hogy az utóbbi motorokat gyárt az 1971-es Ford-mode'l- lekhez. Ezek után az amerikaiak sok alkatrész gyártását és szerelését tették át más ázsiai országokba. Ezen a talajon hamarosan megindult a harc az egyes imperialista országok monopóliumai között. A nyugatnémet Rolley-Werke például — harcolva a japán cégek ellen, amelyek alig fele áron értékesítették termékeiket, mint nyugatnémet versenytársaik — úgy döntött, hogy a saját fegyverükkel mér csapást a japánokra. Gyárat épített Szingapúrban, ahol a munkabér hatodannyi, mint az NSZK-ban és egy harmaddal alacsonyabb, mint Japánban. Nem maradnak le a marakodásban a japán monopóliumok sem. Az utóbbi néhány év alatt csupán Thaiföldön negyven japán cég épített üzemeket, s ezekben harmadannyit fizetnek a munkaerőért, mint Japánban. Igen elterjedtek a trópusi növény és gyümölcsfeldolgozó üzemek. Ez rendkívül munkaigényes termelési ág. Éppen ezért a monopóliumok mind gyakrabban építenek konzervgyárakat a fejlődő országokban. Például Mexikóban koncentrálták az amerikaiak a bogyó-feldolgozó, főleg fagyasztott epret előállító üzemeket, Kenyában és a Fülöp-szigeteken konzerválják az ananászt stb. A monopóliumok kihasználják azt, hogy a fejlődő országokban igen kedvezőek az éghajlati feltételek a zöldség- és gyümölcs- termesztéshez, hogy e termékek feldolgozási költségében igen magas a munkabér hányada, hogy jól szervezett üzlethálózattal, bevezetett márkajelzésekkel és jó reklámmal rendelkeznek, s így óriási profitra tesznek szert. A monopóliumok azáltal, hogy a fejlődő országokban üzemeket létesítenek egyes berendezések, szerelékek és alkatrészek gyártására, látszólag elébe mennek ezeknek az országoknak, amelyek iparosításra és a gazdaság divergá- lására törekszenek. Az ilyen objektumok építése csakugyan lehetővé teszi, hogy némileg növeljék a foglalkoztatottságot, az exportot késztermékekkel bővítsék, javítsák az ipari fejlődés általános mutatóit stb. Ám az ilyen vállalatok rendszerint nem illeszkednek bele szervesen azon országok termelési-gazdasági komplexumába, amelyben működnek. Minden szál a csúcsvállalathoz (a cég igazgatóságához) fűzi őket, és sok esetben csupán a csúcsvállalatnak fiókjai vagy műhelyei, illetve technológiai függvényei. S bár a munkafolyamat ilyen széttagolá- sa objektíve előmozdítja a társadalmi munka termelékenységének emelkedését, a legtöbbet ebből a monopóliumok nyernek. Ha a fejlődő országok lehetővé teszik a monopóliumoknak az ilyen munkamegosztást, ezzel — mint már említettük — javíthat iák gazdasági növekedésük egyes mutatóit, de ugyanakkor azt kockáztatják, hogy olyan függőségbe kerülnek, amely ellen már rendkívül nehéz harcolni. Nemcsak a külföldi cég rendeléseitől, nyersanyag- és félkészáru-szállítá- saitól, a külföldi divat szeszélyeitől függenek, hanem a termélési technológia tekintetében is ki vannak szolgáltatva, mivel ez teljesen a külföldi monopóliumok kezében összpontosul. Mihelyt a külföldi monopólium valamilyen okból elszakítja a sok termelési-technológiai szál valamelyikét, nyomban teljesen megbénul az illető vállalat munkája. Az olyan gazdasági és műszaki kapcsolatok tehát, amelyekre az ipari termelés szakosítása épül, szorosabbak az egyszerű árucserén alapuló kapcsolatoknál, a gazdaságon kívüli kényszerről már nem is szólva. Sokkal nehezebb őket merőben politikai akcióval széttépni. Teljesen nyilvánvaló, mekkora stratégiai előnyük származik ebből a neokolo- niaiistáknak: ha a fejlődő országok az „új nemzetközi munkamegosztás“ alapján termelési-technológiai tekintetben a monopóliumok függvényeivé válnak, ez lehetővé ieszi az imperialistáknak, hogy az áftalános gazdasági és társadalmi-politikai fejlődésükre is befolyást gyakoroljanak. Ilyen körülmények között a függő ország minden olyan kísérlete, hogy önállóan szervezze meg a fejlett tőkésországokba exportálható iparcikkek termelését, a monopóliumok heves ellenállásába ütközik. A monopóliumok gondosan eltitkolják a fejlődő országok elől a termelés technológiáját, a piaci árakra vonatkozó adatokat és az egyéb kereskedelmi adatokat, szabotálják a göngyölegszállítást stb. A orlune már idézett cikke kereken kimondja: mindenesetre nyilvánvaló, hogy az iparilag fejlett országok nem fogják jelentősebben megnyitni az árupiacaikat, ha úgy találják, hogy ez nem felel meg érdekeiknek. A felszabadult országoknak a modern kapitalizmus rendszerébe v^ló gazdasági integrálására irányuló politika a nemzetközi munkamegosztás struktúrájának és formáinak neokolonialista módosításával kapcsolódik össze. A monopoltőke az egykori gyarmatok és félgyarmatok ipari termelésének ellenőrzését igen fontos eszköznek tekinti arra, hogy fejlessze ott a tőkés viszonyokat. Amikor a felszabadult országok harcolnak gazdasági függetlenségükért, az ellen az imperialista stratégia ellen, amely továbbra Is egyenlőtlen helyzetet szán nekik a nemzetközi kapitalista munkamegosztásban, e harcban óhatatlanul eljutnak odáig, hogy általában elvessék a fejlődés kapitalista útját, mivel az gyakorlatilap újragyarmatosításhoz vezet. Ebben a harcukban az egykori gyarmatok és függő országok népei sokoldalú támogatást és segítséget kapnak az összes antiimperialista erőktől, elsősorban a Szovjetuniótól és a többi szocialista ország népeitől, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomtól. Lassan elfeledkeztünk a század elején használatos csőpostáról, pedig a pneumatikus szállítás napjainkban a reneszánszát éli. A szovjet főváros alatt konténerszállításokra szolgáló csővezetéket — bizonyos értelemben második metrót — építenek. A Moszkvai Városfejlesztési Tervezőintézetben és néhány más intézetben jelenleg kétfajta pneumatikus vonat részletes technikai kidolgozásával foglalkoznak. Az egyik a háztartási hulladékot szállítaná feldolgozási helyére, a másik pedig a pályaudvari postahivatalokba, illetve a repülőterekre juttatná el a csomagokat. A több mint két méter átmérőjű acélcsöveket a föld felszínéhez közel helyezik el. A henger alakú konténerkocsik harminc kilométeres óránkénti se bességgel haladnak bennük. A kocsik gumiabroncsokkal ellátott kis kerekeken gördülnek, és a pneumatikus vonat egyik vagy másik végén bekapcsolt légsűrítő berendezések által előidézett nyomáskülönbség hajtja őket. Egy-egy szerelvény nyolc-kilenc tonna terhet szállít, a végállomáson gyorsan kirakodhat, és automatizált Irányítással indul majd vissza az ellenkező irányba. ☆ A személyszállító repülőgépek tervezői a sebességen kívül a gépek befogadóképességét is igyekeznek növelni. A légiközlekedésben nemrég jelent meg az első szovjet szuperszonikus utasszállítógép, a TU—144-es, de már építik is az új szovjet légibuszt. A kétfedélzetes IL—86 repülőgép 350 utast szállít majd, és 95U km/óra sebességgel leszállás nélkül tesz meg 5500 km-t. Egy vasúti szerelvényben az utasok optimális száma 400—500. Lassan a repülőgépek is elérik ezt a számot. A mérnökök pedig már nagyobb befogadóképességű légibuszokat is terveznek. ☆ Kikeltek az első, inkubátorban tenyésztett méhkirálynők a przse- valszki méhészeti szovhozban (Kirgizia). Hamarosan ez a szov- hoz látja el az Isszik-Kul-tó környéki kolhozok és szovhozok méheseit termékeny anyákkal. Az amatőr méhészek egységcsomagokat vásárolhatnak. ☆ A jereváni textil-rövidárugyár- ban igen jó minőségű műprémet tudnak gyártani. Az e célra létrehozott különleges félautomata gépsoron már az idén mintegy tizenkétezer négyzetméter műprém készül. ☆ Leningrádi szakemberek olyan gép szerkesztésével foglalkoznak, amely lézerrel szabja a szövetet. A gép „szíve“ — egy nagy teljesítményű kvantumgenerátor — már elkészült és ki is próbál ták. A berendezés többi részét most készítik, egyelőre keresik az optimális üzemeltetési módot. A gép a ruhaipar e területén feleslegessé teszi a kézi munkát. Lézer-sugárral egy férfiöltöny mintegy három perc alatt szabható ki. Ha pedig 100 —150 sor szövetet úgy helyeznek el. hogy pontosan fedjék egymást, akkor ugyanennyi idő alatt a gép 100—150 öltönyt szab ki. A lézerszabász a kiszabott anyagot automatikusan szétteríti, letisztítja, és elvégzi a szükséges számításokat Is. A berendezés mágnestárcsára írt programmal vezérelhető. A program megváltoztatásával másfajta ruhamo- dell is kiszabható. Azonos elv alapján nemcsak szövet, hanem fa, sőt fém is szabható. ☆ A Szovjetunióban naponta százával állítanak fel víztornyokat, amelyek rendszerint fémből készülnek. Lettországban most olyan víztornyot építettek, melynek tartálya előfeszített vasbetonból készült. Az egyes elemeket a helyszínen gyártották.
