Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-28 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
1973. L 28. Weimar, a kultúra fellegvára K özismert a Német Demokratikus Köztársaság városainak példás tisztasága. Weimar, a klasz- szikus német irodalom emlékhelyeinek és nemzeti kutatóintézeteinek kiemelkedő központja, tisztaság és fejlett ízlésre valló rend dolgában valamennyi városon túltesz. Főbb terein és patinás utcáin gépkocsi nem parkolhat, a Nemzeti Színház előtti márványkockás és virágedényes tér Goethe és Schiller szobrával egy hatalmas nyitott szalon benyomását kelti. A járókelőnek itt az az érzése támad, hogy egy két évszázaddal ezelőtti, gondosan óvott környezetbe cseppent, amely nem ismer rohanást, törtetést és tülekedést. Nem véletlen, hogy a szocialista rendet építő NDR tudatos rendszeretettel gondozza itt a klasszikus német irodalom emlékhelyeit, a város kulturális intézményeit, Goethe és Schiller, nemkülönben Liszt korának az egész világra szétáradó, sok tekintetben ma is útmutató hagyományait. A Frauenplanon álló kétemeletes, hosszúkás Goe- the-ház ötven éven át, 1782-től 1832-ig volt a német költőfejedelem otthona és alkotó műhelye. Életének főműve, a Faust itt érlelődött — szülővárosában, Frankfurtban csak a nagy drámai költemény vázlata készült el —, itt írta vagy diktálta titkárának, Eckermannak a Wilhelm Meisters Lehrjahre, a Wilhelm Meisters Wanderjahre című regényeit, itt születtek nagy drámái, az Egmont, a Tasso, a Clavi- go és önéletrajzi írásai, a Dichtung und Wahrhbit és az Italienische Reise. A sokablakos tágas ház az antik világ tiszteletét, a költő műgyűjtő szenvedélyét tükrözi. A lépcsőfordulókban és folyosókon szobrok és vázák, a Júnó- szobában az Istennő márványfeje, a falakon korabeli tájképek és mindenütt rajzokat és grafikai lapokat őrző szekrények és ládák. Időm kimért, csak néhány pillantást vethetek a költő pénz és éremgyűjteményére, és szótlanul veszem tudomásul a múzeum egyik őrének felvilágosítását, hogy a külön erre a célra készült szekrényekben és pántos ládákban felhalmozott metszett kövek és lenyomatok bármely múzeum díszére válhatnának. i Goethe- és a Schi!Ier-ház operát, a Nemzeti Színházban ő vitte színre az akkor még teljesen Ismeretlen Richard Wagner három zenedrámáját, köztük a Lohengrin ősbemutatóját vezényelte. (Partitúráját a Liszt-ház múzeuma őrzi.) 1886-ban bekövetkezett haláláig Liszt váltakozva Rómában, Budapesten és Weimarban élt. Itt Weimar- ban is komponált és tanított; éber érdeklődéssel figyelte egész Európa zenei életét, támogatta a fiatal tehetségeket, köztük Smetanát, akinek első opuszai az ő segítségével kaptak kiadót és kerültek eladásra a német városok hangversenytermeiben. A fejedelmi palotához tartozó parkban Goethe kerti háza, a város másik részében a költő barátnőjének, Stein asszonynak háza, az árnyas öreg fákkal övezett Goethe—Schiller Mauzóleum a Belve- der-kastély, mind hirdetői annak a német szellemnek, amely Kantot, Fichtet, Hegelt és Heinet adta, majd Marxot és EngeJst, az új szocialista világrend megálmodóit, szellemi alkotóit. De a Weimarba, a német szellem fellegvárába vezető út csak akkor kapja meg igazi értelmét, ha a zarándokolás tovább tart, ha nem kerüli el ellenpólusát, Buchenwaldot. lassú sínylődés és halál várt a legyengültekre, asz- szonyokra és gyerekekre. Az emlékmúzeum egyik képe és a kép alatti szöveg megenyhíti nyomott hangulatomat. Gyerekek százazreit hurcolták el a haláltáborokba, szülőiktől elszakítva szenvedték el a borzalmakat és útjuk végén a gázhalált. Itt Buchenwaldban a tábor kommunista foglyainak szolidaritása megóvta a gyerekeket attól, hogy elszállítsák őket a likvidálás célját szolgáló más táborokba. 904 gyerek élte még a felszabadulást, köztük a Juszunak nevezett Jrcrzy Zweig, akiről Bruno Apitz, Buchenwald egykori foglya megírta a Farkasok közt védtelen című világhírű művét. Talán másokban sem él már harag és gyűlöltség, ahogy bennem is kihamvadt. Mi teszi ezt? Az eanlé- keztetés volna? Nézz körül, láss, pillants vissza, de nézz előre is! Látnod kell a könyörtelenségnek, az emberi elvadultságnak ezt az emlékhelyét, hogy jobban és mélyebben átéljed a jelent, a soha többé intelmét. „...Ezen a véráztatta földön, Németország szívében intő- és emlékhelyet létesítettünk. Hirdesse az Lent a kis udvar kocsiszínjét előadóteremnek rendezték be. A véletlennek köszönhetem, hogy éppen előadás folyik egy Ibusz-autóbusz utasainak. Múzeumokban, képtárakban és templomokban csak fél füllel figyelek a ciceronék magyarázataira; untatnak az elhadart évszámok, nevek és adatok, elterelik a figyelmemet a látnivalók lényegéről, a vonalak és színek harmóniájáról, mindattól az ember alkotta szépmívességről, amihez nem kell adat és magyarázó szöveg, mert a szép, a művészi önmaga beszél. Ám Itt ebben az egykori kocsiszínben, ahol semmiféle becsesebb emléktárgy nem vonja el a figyelmemet, valahogy helyénvalónak érzem a cicerone rövid előadását. Itt értelme van a magyarázatnak, hogy több mint másfél évszázaddal ezelőtt akadt egy kozmopolitának mondott német, aki a művészetről azt vallotta, hogy amennyiben híven tükrözi a valóságot, az életet formáló és mozgató erőket, igen fontos eszköze a társadalom megváltoztatásának és megsegítője a szociális haladásnak. „Meg kell ismerni, ami a világot összetartja", vallotta a költő a tudományról. Noha Goethe weimári tartózkodása első tíz esztendeiben Carl August fejedelem minisztere volt, antifeudális és antikleriká- lis nézeteket vallott, és ezeket kultúrpolitikájában, mint a weimári Nemzeti Színház vezetője gyakorlatilag érvényre is juttatta. A hagyomány tiszteletére vall, hogy az egész Német Demokratikus Köztársaságban csak itt Weimarban van Nemzeti Színház, mindenütt másutt Állami és Városi Színházak léteznek, Berlinben Deutsches Theater, Berliner Ensemble és Volksbühne a vezető prózai színház neve. G oethe és nagy költőtársa, Schiller a köztudatban éppoly elválaszthatatlanok, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij, az orosz Irodalom nagyjai. A jénai egyetemen proíesszoroskodó Schiller részben kölcsönpénzből vásárolta meg weimári egyemeletes, manzardos házát, amelyben életének utolsó három esztendejében lakott és utolsó nagy nemzeti drámáit, A messzinai menyasszonyt és a Teli Vilmost írta. Ha nem is olyan tágas és fényűző ez a ház, mint az udvari tanácsos úré, de sokszobás ez is; berendezése múlt századeleji polgári ízlésű, bútorai egyszerűek, még a fogadőszobáé és társalgóé is, ahol közös olvasópróbák folytak a színészekkel, s egy játékasztal tanúsítja, hogy a költő olykor elkártyázott vendégeivel. A dolgozószoba íróasztalán ott fekszik a Marjamonológ kézirata, a töredékként maradt Dehetrius tragédia részlete. A sarokban a dísztelen, keskeny ágy, ahol a költő utoljára hunyta le szemét. Jalta jut az eszembe, Csehov háza, hasonlóan egyszerű dolgozószobája és ágya. Schiller még nem volt ötven esztendős, amikor meghalt, Csehovot negyvennégy esztendős korában vitte el a tüdőbaja. E l kell zarándokolni a Liszt-házba, a ház földszintjén elhelyezett múzeumba is. A két' német költőfejedelem már nem volt az élők sorában, amikor Liszt Weimarban letelepedett. Udvari karmesterként több mint egy- évtizedig vezette az Buchenwald, a sötétség birodalma A lig tíz kilométernyire Weimartól, a nagy német humanisták városától, 1937 júliusában hitleri parancsra megnyílt a kegyetlenség és erőszak egyik erődje, a buchenwaldi gyűjtőtábor. Vaskerí- téses bejárata felett ott a fasiszta intelem: Jedem das Seine! A hitleri gőgnek és fennhéjázásnak ugyanolyan pimasz Jelszava ez, mint az auschwitzi haláltábor kapujának Arbeit macht frei — A munka szabaddá tesz — arcpirítóan pökhendi felirata. Itt Buchenwaldban, az „Ezeréves Birodalom szívében is szabadságvesztést, embertelen rabszolgamunkát, kegyetlen kínoztatást, tömeggyilkosságot, tarkólövést jelentett a jelszó azoknak, akik a fasiszta hatalomnak szóval és tettel vagy csupán hallgatással ellenszegülni mertek. A völgybe lejtő domboldalról eltávolították a tábor barakkjait, csak számokkal megjelölt kis kockák jelzik helyüket. Erőtlen, halvány fénnyel süt a téli nap, nincs hideg, szél sem fúj, mégis bor- zongtató fagyosság árad a kopár szürke térségből, a domb szélein szétszórtan álló épületekből. Több mint egy negyedmillió fogoly sínylődött itt, törte kezdetleges szerszámokkal a közeli kőbánya köveit. A kőbánya mellett intelmül meghagyták a lóistállót; 8483 szovjet katonát gyilkoltak meg itt az évek során. Lassan leszállóban az alkony, de az autóbuszok, különjáratok még egyre ontják a látogatók százait. Felismerem köztük a Goethe-házban látott magyarokat; lengyel, francia és angol szó üti meg a fülemet. Domináló azonban a német beszéd, és ez jó jel: felébreszti bennem a gondolatot, hogy amilyen felbecsülhetetlen tett a haladó német szellem kulturális emlékeinek a konzerválása, ugyanolyan fontos a kegyetlenség és a sötétség színterének megőrzése. Nemzeti eszméltető emlékhely lett Buchenwald, a barbár erőszak, a fasiszta álerkölcs mementója a német föld szívében. A krematórium mögött Thaimann kivégzési helyét virágkoszorúk borítják el, rengeteg élővirág, borostyánleveles, szalagos koszorú, a múzeum emlék- helyiségeiben és a kivégzett szovjet- katonák emlékművénél is. Egy percre meg kell állni a fertőtlenítő barakk kamrái előtt. Ezekben a keskeny kicsi kamrákban tanították az illegális párt bebörtönzött harcosai a tettre, ellenállásra kész fiatalokat a be csempészett fegyverek kezelésére. A tábor északi részében impozáns harangtorony magasodik a fák fölé. A torony előtti szoborcsoport — Fritz Cremer nemzeti díjas szobrászművész alkotása — a karéjban húzódó Nemzetek útjának építményei, a tetejükön ünnepi alkalmakkor lángot hordó kőedények megrendítő érzést sugallnak. Benn a táborban, a krematóriumhoz és múzeumhoz vezető úton torokfojtó szorongássá válik az érzés; bár itt nem voltak gázkamrák, minden talpalatnyi hely elárulja, hogy ínszakasztó és izomsorvasztó munka, eljövendő nemzedéknek a béke, a szabadság és az emberi méltóság nevében a zsarnokság ellen folytatott bátor harcnak hervadhatatlan dicsőségét. Am az élőket tettre szólítjuk: emlékeztesse őket, hogy a fasizmus elleni harcban ne lankadjanak... Még egyszer nem tűrhetjük, hogy a világ vérbe, nyomorba hulljon, és a népeket a katasztrófa szélére sodorják. A békeszerető emberek kézébe adatott a döntés, vajon a népek a béke útját járják-e vagy egy harmadik világháborúba engedik sodortatni magukat Otto Grotewohl miniszterelnök szavai ezek, amelyeket a buchenwaldi Nemzeti Intő- és Emlékeztető Emlékmű avató ünnepségen tartott beszédében mondott. Nem hinném, hogy akadna az új nemzedék fiataljai közt valaki, aki ha egyszer végigjárta a vérrel megjelölt Caracho-utat, átlépte a tábor kapuját és nyitott szemmel körülnézett, valaha is rátérne a hitleri rögeszméktől megszállottak és megtévedettek útjára. Az intelemnek és emlékeztetésnek ez a buchenwaldi emlékműve némaságával is messzehangzó szóval megálljt parancsol. EGRI VIKTOR A Harangíorony
