Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-04 / 3. szám, csütörtök
IFJÚ MŰSZAKIAK KLUBJA NOVOSZIBIRSZKBEN Mit jelent a novoszibirszki ifjú műszakiak klubja? A klub épületét a Tudomány sugárúton építették föl, híres kutatóintézetek — a magfizikai, a hidrodinamikai és a katalízis intézet — szomszédságában. Ez már önmagában is hangsúlyozza a klub fontosságát, és kifejezésre juttatja életrehívójának, a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai tagozatának pedagógiai és szervezeti elképzeléseit. A klub foglalkozásain 500 is kolás vesz részt, a legifjabbak 9, a legidősebbek 17 évesek. Többségük szenvedélyes álmodozó. Érdeklődésüket alig győzi kielégíteni a 45 szakkör és a 14 laboratórium — ez utóbbiak között van kísérleti fizikai, automatizálási, műszaki, kibernetikai, csillagászati és rádiós laboratórium is ... Komoly munkáról persze szó sem lehetne az intézetek segítsége nélkül. A „felnőtt“ laboratóriumok anyagokat és modern műszereket bocsátanak a gyermekek rendelkezésére. Micsoda öröm volt, amikor a fiatalok az NDK-ból, a Zeiss-művek- ből kapott optikai berendezéseket beállították! A kutatóintézetek mechanikai műhelyei ingyen készítik el az ifjú terve zők különösen bonyolult rendeléseit. De a legfontosabb az, hogy a gyerekekkel elsősorban a tudósok foglalkoznak. A klubban mindössze 8 pedagógust foglalkoztatnak állandóan, a többi 30 az akadémiai intézetek munkatársai közül kerül ki, akiket a gyerekek szeretete és a tudomány jövőjéért érzett felelősség, kötelességtudat ösztönöz. A gyermekekkel foglalkozó tudósok között olyan világhírességeket találunk, mint Mihail Lavrentyev akadémikus, a szibériai tagozat elnöke. Egyszer azt ajánlotta a gyerekeknek, hogy törjék a fejüket olyan közlekedési eszközön, amely különösen jól alkalmazható a távoli, mocsaras területeken. Életkori sajátosságaikból adódó fantáziával naponta számos megoldást ajánlottak: Egyszerűen légpárnás traktorokat kellene csinálni. A léghajókra kellene szántalpakat szerelni . .. Aztán egy napon elhangzott a következő: — Megfigyeltem egy hernyót mozgás közben. Mi lenne, ha olyan terepjárót szerkesztenénk, amely úgy mozog, mint ahogy a hernyó halad? Olyan két részből álló, összekapcsolt járművet terveztek, amelynek mindkét egységében motort helyeztek el. Az egyik ütemben az elöl levő részegységet a motor áthelyezte, a második részt pedig maga után vonta. A terepjárót a gyerekek csak „húzd meg — lökd meg“ néven emlegették. A tervező, Kolja Buszigin tanuló az asztalon mutatta be modelljét. A közelmúltban a hidrodinamikai intézetben sikerrel próbálták ki a 60 tonnás „húzd meg — lökd meg“ terepjárót, amelynek terveit Bogdan Vajhovszkij akadémiai levelezőtag vezetésével dolgoztak ki. (A tudós annak idején maga is lelkes tagja volt egy ifjúsági szakkörnek.) Egész tudományág, a bionika foglalkozik az élőlényeket utánzó gépek modellezésével. Az a tény, hogy egy gyerek tudományosan meg tudott közelíteni egy problémát, a klubban folyó munka helyességét bizonyítja. Mindenkitől fantáziát igényelnek: a kicsiktől, akikre egyelőre csak a játékok javítását bízzák, azoktól, akik kibernetikus „katicabogarat“ készítenek, s azoktól az „idősebbektől“, akik ipari lézereket szerelnek. Azt a munkát nem veszik figyelembe, amely idegen gondolatokat másol. Nem a gyerekek játékáról van szó, hanem komoly kutatásról, amely jelentős eredményeket hoz. 13—17 éves fiúk készítették a „légzés“, a „pulzus“, a „látás“ nevű komplex orvosi műszereket. Az akadémiai városrész rendelőintézetében például eredményesen alkalmazzák a „látás“ műszert, amelyről a szemészet főorvosa, Vlagyimir Szazanov a következő jellemzést adta: „A műszer hangtalanul, jól és biztonságosan működik. Elősegíti a kancsalság és más betegségek megelőzését. Használata veszélytelen, így nemcsak különlegesen felszerelt szemészeti szakrendelőkben, hanem óvodákban, pionírtáborokban is alkalmazható. Kö szönet érte a szibériai ifjú műszakiak klubjának.“ A „szibériai“ szó ezúttal lényeges, hiszen meghatározza a klub kapcsolatát nemcsak No- voszibirszkkel, hanem az ország e hatalmas vidékével is. A klubnak vannak kihelyezett tagozatai, ahova az Altáj, Burjátföld és Távol-Kelet gyermekei tartoznak. Vannak levelező tagok Krasznojarszk, Habarovszk vagy például a kelet-szibériai Tuvai körzet Mugur-Aksza falujában működő szakkörből. A falu csillagászati szakkörének tagjai nemcsak az iskola pedagógusától kapnak tanácsokat, hanem Alekszej Ljapunov akadémiai levelezőtagtól is. A gyerekek hozzá írott leveléből idézünk: „Készen állunk arra, hogy a Napot és a nova-csillagokat figyeljük. Szeretnénk részt venni a Benneth üstökösről és a Cassiopeia csillagképről szóló anyagok feldolgozásában.“ A szibériai városokban és falvakban működő ifjúsági klubokat és szakköröket nemcsak a posta köti össze a novoszibirszki akadémiai városrésszel. Évente egy két alkalommal ellátogatnak hozzájuk a novoszibirszki egyetem tudósai, hallgatói. Felkutatják a tehetséges gyermekeket, meghívják őket az akadémiai városrészben működő fizikai-matematikai bentlakásos iskola műszaki osztályaiba. Ezeknek az osztályoknak a gyakorlati foglalkozásait az ifjú műszakiak klubjának laboratóriumaiban tartják. Innen vezet a gyermekek útja tovább a műegyetemekre, a tudományegyetemekre, várják őket az új szibériai üzemek, az új kísérleti és tervező intézetek, amelyek most épülnek a novoszibirszki tudományos központ körül. Az ifjú műszakiak klubja sajátos modell, amelynek lehetőségeivel egyetlen szibériai köz- igazgatási területen — s hozzá nem is a legnagyobbon — másfél ezer gyermekszakkör él. Ezek 27 ezer iskolást fognak össze. S miként az akadémiai kutatóintézetek szárnyaik alá vették a novoszibirszki klubot, úgy támogatják a másfél ezer szakkört a gyárak, üzemek, kutatóintézetek és középiskolák. Ingyen bocsátanak rendelkezésükre anyagokat, társadalmi munkában vezetik a szakköröket. Kifizetődő-e az államnak a fiatal tehetségek felkutatása és nevelése? Az ifjú műszakiak novoszibirszki klubjának fenntartására évente 75 ezer rubelt költenek, vagyis nem túl nagy összeget. Egy hasonló méretű általános iskola fenntartása csaknem kétszer ennyibe kerül. — Más mércét tartunk fontosabbnak — mondotta Mihail Lavrentyejev akadémikus. — A kor megköveteli a technikai képzettséget a fiataloktól. Ezt Szibériában különösen kézzelfoghatóan érzékeljük. Alkotó módon gondolkodó munkásokra, mérnökökre, tudósokra van szükség ahhoz, hogy legyőzzük az itteni kemé*ny éghajlatot és a mérhetetlen természeti kincseket kiaknázzuk. A tehetséges fiatalokat ezért arra tanítjuk, hogy önállóan gondolkodjanak, s igyekszünk felkelteni alkotó fantáziájukat. Az Uraitól a Csendes-óceánig ezért gyűjtjük össze a szárnyaló fantáziával megálldott fiatalokat, hogy alkotó embereket nevel* jünk belőlük. N. JAMPOLSZKAJA (APN) Húszéves a Magyar Területi Színház Jubileumi kiállítás a Dunamenti Múzeumban A komárnói Dunamenti Múzeum nagytermében, ahol ic^ig jobbára figyelemre méltó képzőművészeti tárlatokat tekinthettünk meg, most kissé más jellegű, de nem kevésbé jelentős kiállítás nyílt meg Húsz éves a Magyar Területi Színház címen. Fényképek, díszlet- és jelmeztervek, eredeti dokumentumok elevenítik fel területi színházunk két évtizedes eredr- ményekben gazdag tevékenységét. A szemlélődés közben sikeres bemutatók, emlékezetes alakítások jutnak a látogató eszébe, s újra tudatosítja azt, amit talán nem lehet elégszer hangsúlyozni: a Magyar Területi Színház minden probléma és buktató ellenére szinte felbecsülhetetlen értékű kulturális munkát végzett és végez. Kár, hogy a bemutatókát felidéző fényképeken kívül nem jutott hely a „szürke hétköznapoknak“, vagyis a tájolás szépségeit ós viszontagságait bemutató felvételeknek (pedig minden bizonnyal ilyen is található a színház példásan rendben tartott dokumentációjában), amelyek sokszínűbbé és még hitelesebbé tették volna ezt a kiállítást. Ebben az esetben ugyanis a látogatók újra meggyőződhettek volna a színház minden tagjának művészetszeretetéről A kiállítás egy részlete (Bíró Béla felvétele) A színház igazgatója a kiállítás megnyitóján és egyéb nemes emberi tulajdonságairól, melyek minden akadálynál erősebbnek bizonyultak. A vita tárgyát képezheti az is, hogy a kiállított túl sok újságkivágásnak miben és mennyiben van funkciója. Ezek az észrevételek semmiben sem csökkentik a Duna- menti Múzeum illetékes dolgozóinak az érdemeit, akik ismét jő munkát végeztek. Sajnálatos, hogy az ünnepek előtt s a nevezetes jubileumi ünnepségek közepette a kiállítás visszhangja kissé elmaradt a várakozástól, főleg az ünnepélyes megnyitó nem éppen szerencsésen megválasztott időpontja miatt. Biztosra vesszük, hogy most a Magyar Területi Színház megalakulása jubileumának hónapjában már a jelentőségének megfelelő érdeklődés övezi majd ezt a kiállítást. —/—■ S Z ü L Ő K, Nf;E V ELŐ K F Ó R U M AAZ ÉRTÉKELÉSRŐL Iskolánk — a negyedévi informatív felmérést összegező konferencia alapján — viszonylag jelentős számú rovót és intőt postázott, ami köztudott, hogy elégtelen, illetve ahhoz közel álló érdemjegyeket tükröz. A számvetés egészséges vitát váltott ki a pedagógiai tanácsülésen. Az intők és rovok kézbesítése után nemcsak az érintett szülők, de a „bűnbánóbb“ diákok is gyorsan reagáltak. Állíthatjuk, hogy az utóbbiak vannak kisebbségben! Sajnos, még mindig jelentős azoknak a tanulóknak a száma, akik a középiskolákban sem csinálnak különösebb gondot a tanulásból, és a figyelmeztetést sem veszik komolyan. Miért szólunk ilyenkor, a két értékelési időszak közölt erről a problémáról? Tesszük ezt azért, mert éppen azok, akiket legközvetlenebbül érint az eredménytelenség kérdése — ahogy mondottuk — általában a legközömbösebbek, és velük az előttünk levő félévi, valamint az évzáró értékeléskor is visszatérő gondjaink vannak! A „majd csak lesz valahogyan“ elméletével leggyakrabban minden megoldandót ráhárítanának szüleikre és a pedagógusokra. A megoldáson törjék helyettük ők a fejüket, hiszen ez is kötelességeik közé tartozik — vélik többen a hanyag tanulók közül. A kétségbeesett szülők a rossz hírek hallatára rendszerint bejönnek az iskolába, és menteni akarják a menthetőt. Különféle módon reagálnak és viselkednek gyermekeik tanítóival szemben. Vannak, akik megdöbbenésüknek, őszinte sajnálkozásuknak adnak kifejezést, kérnek és fogadkoznak — a tanuló nevében is. Vannak viszont még olyan szülők is — hogy csak a két végletet említsük —, akik csaknem egyértelműen a pedagógust szeretnék felelőssé tenni gyermekük kudarca, mondhatjuk nemtörődömsége vagy fegyelmezetlensége miatt. Az ehhez hasonló állásfoglalás természetesen helytelen, sőt sértő akkor, ha valóban nincsen tárgyi alapja. Ilyenkor különösen, de más esetben is, csak a — kölcsönös — türelmes és őszinte problé- mafeitárás segíthet. Mi tehát a teendő? A válaszok között a módszerek helyes megválasztása és rugalmas variálása szerepel. Ennek a módszernek az alkalmazása nem új iskolánkban, mert a neveléssel párhuzamosan a tanulmányi eredmények is állandó napirendi pontként szerepelnek, s nagyon gyakran még az óraközi szünetekben is élénk eszmecserék tárgyát képezik. A tanítóknak talán a számonkérés és az eredményjegyek megállapítása, az osztályozás a „legláthatóbb“ és ezért a leginkább bírált tevékenysége. Elítélendő pedagógus az, aki nemcsak az elégtelen, de a kitűnő osztályzatokat is könnyelműen osztogatja. Tudatosítani kell, hogy az érdemjegy megállapítása a legnagyobb felelősséggel jár! A számonkérést és az osztályzást nagyon sokan helytelenül, még ma is kizárólag az oktató hatalmi önkényének tekintik. Például az egyik szülő negyedévi értekezletünk után azzal érvelt, hogy az ő fiának mindig csak „rossz jegyet“ adott az egyik kolléga. Az iskolavezetés köte* lessége, hogy igen komolyan nézzen szembe az ilyen állításokkal, ha azok csak részben is igaznak bizonyulnak. Erre azonban ebben az esetben nem került sor, mert az osztályfőnök nagyon helyesen, azt az igazságot fejtette ki a jelzett állítást bizonygató édesapának, hogy a szocialista iskolában nem a pedagógus adja, hanem a tanuló szerzi az érdemjegyet. Hozzátehetjük még azt is, hogy a tanuló sikere a pedagógus sikerét is jelenti, tehát — pedagógusi fogadalmának megszegésén kívül — már eleve nem lehet érdeke a gyenge előmeneteli átlag előidézése sémi A tanuló teljesítményét csak objektiven mérhetjük, és mindenfajta szubjektivizmust száműzni kell az iskolából. Ezt hivatott biztosítani az úgynevezett nyilvános osztályzás, a tanulmányi versenyek keretében történő statisztikai kimutatások, ós a régen ismert ellenőrző könyvek bevezetése is, amelyet a szülők naponként megnézhetnek. Ha a tanuló iparkodik, maga is hamar rájöhet, hogy nem „pikkelnek“ rá és megszűnik az a korábbi hiedelme, hogy ő csak „rossz osztályzatot“ kaphat. Az egyre növekvő követelmények az értékelés terén is újabb megoldások keresésére keil, hogy ösztönözzenek. A módszerek megválasztását azonban összhangba kell hoznunk az iskola oktatási és nevelési célkitűzéseivel. Lényegében bármilyen módszer elveit is követjük: a munkateljesítmény alapján kell osztályoznunk! A számonkérés módszereinek tervezett módosításai sem jelentik majd az értékelés megszüntetését, kiiktatását, hanem csupán az osztályozás formájában kifejezett értékelés modernizálását. Az ilyen és hasonló irányú kísérletek nálunk és külföldön is javában folynak. Kétségtelen, hogy a számonkérés mostani, általában elterjedt módjai bizonyos buktatókat is hordozhatnak magukban, amelyek veszélyesek lehetnek a ru- tintalan vagy befolyásolható pedagógus kezében. A számonkérés és az értékelés rendszerének új kísérletei sok, eddig elhanyagolt kérdésre is kiterjednek. Lényegében — a legtöbb esetben — azt akarják elérni, hogy a tanulóknál mindent értékeljenek a pedagógusok szóban és írásban egyaránt. Az egyik legismertebb kísérleti módszer például feleslegessé tenné, hogy a tanulók számolhassák osztályzataik átlagát, s abból következtessenek bizonyítványukba kerülő osztályzataikra, mert a „tippelés“ ebben a formában mindig is helytelen volt. Az állandósított számonkérés következtében ugyanis arra kényszerülnének a tanulók, hogy tudomásul vegyék azt, amit konkrétan még pótolniuk kell. Igaz, a szöveges értékelés nehezebb és jobban bírálható, mint a mostani osztályozás, mert nyomon követhetőbb, de ugyanakkor a tanulóknak, szülőknek elfogadhatóbb, kifejezőbb s ezért megnyugtatóbb lehetne, Ez a mód^ szer lényegében azt is célozza, hogy tervszerűbben, intenzívebben dolgozzon a pedagógus nemcsak az értékelés terén, hanem más vonatkozásban is. A következetes és szüntelen felmérés rendkívül fontos, da az is igaz, hogy sok időt és kedvező feltételeket igényel. Számolnunk kell azzal, hogy az új megoldások keresése közben még sok nehéz akadályba üt» közünk. Az egyes osztályok magas tanulólétszámával, bizonyos tantárgyak alacsony óraszámával, vagy a pedagógusok túlterhelésével és más hasonló objektív nehézségekkel kell majd megküzdenünk. Az értékelés tökéletesebbé tétele nem mehet az új tananyag megértetésének a rovására sem. A helytelenül értelmezett új értékelési módszerek alkalmazásakor előfordulhatnak ugyanis olyan esetek is, hogy a pedagógus keveset tanítana, de hosszadalma- san és sokat kérne számon, s így az oktató-nevelőmunka egyik fontos részét áthárítaná a tanulóra. A „rettegett pedagógus“ tekintélyének sajnos néha egyetlen eredője, hogy többet feleltet, mint magyaráz. A tanítási óra egységet képez, s ha annak valamely részéhez hozzányúlunk, változtatnunk kell az egészen. A klasszikus fogalmazásban ismert feleltetést az értékelés új formáinak keresésével kell felcserélnünk. A tudásmérés így nem kötődik az iskola munkafolyamatának csak valamilyen formájához, esetleg egyetlen óratípushoz, hanem az oktató-nevelőmunka egyik állandó részévé válik. Ahogyan pedig az iskolák oktatási és nevelési módszereit, úgy a számonkérés módjait is összhangba kell hoznunk a társadalom követelményeivel. Mindaddig, amíg ez kielégítő módon nem sikerül, érdemes és szükséges az értékelésről vitázni! Dr. PÁRKÁNY ANTAL 1873. I. 4. 6
