Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-22 / 302. szám, péntek

f GRI VIKTOR: AZ UJARCU BERLIN A vóroskép A háború előtti Berlin soha se tartozott a szépnek mondható világvárosok közé. Számtalan tava, kiterjedt parkja, impozáns középülete csak részben enyhítette uniformizált szürkeségét. Nem vehette fel a versenyt Konstantinápoly, Rio de Janeiro, Stockholm vagy Budapest fekvésével, Leningrád vagy Prága építészeti remekeivel. Egyedül legrégibb utcáiénak, az Unter den Lindennek volt látványos világvárosi jellege. A világháború alatt a főváros nagy része elpusztult, romokba dőlt a Führer hivalkodó kancelláriája, az egykori Királyi Palota úgyszólván eltűnt a föld színéről, de már az ötvenes évek elején, a kettéosztott főváros keleti felében, Kelet-Berlinben szovjet segítséggel felülmúlhatatlan ütemben megindult az újjáépítés, az Unter den Linden visszakapta tartózkodó méltóságot árasztó régi szépségét, felépült újra a Német Operaház, a Humboldt Egyetem, az Állami Könyvtár, a Nemzeti Galéria, a Városháza. A romokba döntött, elégett szürke, szűk utcákból negyven már nem található az új várostérképen; sokfelé eltűntek a külső kerületek bérkaszárnyái, amelyeket a kapitalista világ gyorsan gazdagodni akaró polgársága emelt, húsz-huszonötéves időtartammal kalkulálva, mely alatt a befektetett tőkének meg kellett duplázódnia. Ezeket a haszon kedvéért épített bérházakat senki sem sajnálja; a Friedrichs-Hainban felépült Lenin tér, a Kar Marx és Frankfurter fasor éppolyan látványos, mint Moszkva Oj Arbatja. A háború mérhetetlen pusztításainak pozitív eredménye: a sugárutak szélesek, az épületek nincsenek összezsúfolva, a létesített parkok és terek megszűntettek minden nyomottsásot és zsúfoltságot, amely a n ál, s erre a berliniek különö sen büszkék. Tíz nap egy világvárosban elegendő ahhoz, hogy a látogató arculatának egyik oldalát, építészeti látványosságait, múzeumát és színházait, kulturális intézményeinek némelyikét megismerhesse, ám ahhoz kevés, hogy ugyanakkor ellátogathasson ipari negyedeibe, közelebbről érintkezésbe kerüljön a hétköznapok névtelen embereivel, akik mindennapi munkájukkal nem állnak a fényszórók világosságában, ám igazabban és teljesebben adják meg a város valódi lényegét. Be kellett érnem, hogy Kelet-Berlin ünnepibb, általam jobban megismerhető felével kerüljek kapcsolatba, olyan emberekkel, akiknek tevékenysége a pihenés óráit teszik szebbé és tartalmasabbá. Találkozás egy várostervezővel Josef Kaiser professzorral, a nagynevű műépítésszel a véletlen hozott össze a Deutsches Theater nézőierén, Csehov Vánva bácsijának előadásán. Vendéglátóim a földszint első sorában szereztek számomra helyet. Mellettem egy korombeli, ősziiajú, rokonszenves arcú férfi ült. Amikor a függöny felgördült, negyedik szomszédunk, egy disztingvált külsejű dáma a zenekari árok nélküli színpad peremére rakta aranyosan csillogó kézitáskáját. A sötétszürke anyaggal bevont színpad szélén mintha tízszeresére nőtt volna a táska és csillogott, szinte szikrát vetett a fényszórók sugárzásában. Az első felvonást követő rövid szünetben nem állhattam meg, hogy oda ne forduljak szomszédomhoz: — Önt nem zavarja az a csillogó holmi? — Engem talán nem annyira, mint odafent a színészeket. — Vendég vagyok itt. Otthon szó nélkül a hölgy ölébe raknám a táskát — folytattam. — Berlin látványos árúháza, a Centrum régi Berlin csúf külső negyedeit jellemezte. A Múzeum sziget jórészben még romos, a Dóm és sok középület még restaurálásra vár, az újjáépítésnek ebben a szédületes iramában ezeknek helyreállítására csak később kerül sor, de Kelet-Berlin rohamosan fejlődik, a Branderburgi Kaputól az Alexander térig terjedő több mint két kilométer hosszú szakasza szinte a felismerhetetlenségig megszépült. A belvárosnak egyik üvegbetonos épületremeke, a Winzer-háznak nevezett Külügyminiszteri palota ugyanolyan látványosan illeszkedik bele a környezetbe, mint a főváros új jelképe, a 360 méter magas Tévétorony. Ottlétem utolsó napján a felvonó felvitt a torony 210 méter magasságban elhelyezett kávéházába. Egyik ablakánál helyet kapva nem annyira a városkép nyűgözött le, mint inkább az ördöngös technikával megmozgatott padlózat. Asztalostul és székestül megindult velem, és pontosan egy óra alatt úgy fordult körbe, hogy mind a négy világtájról megláthattam az egész fővárost. Villamos, trolibusz és tehergépkocsi nem jár a város szívében, a nagy autóforgalom ellenére meglepően tiszta ós friss a levegő, lényegesen egészségesebb minden más világvároséSzámomra a színpad olyan, mint hívőnek az oltár. Szomszédom szótlanul megmosolyogta kissé hangzatos kijelentésemet. A nagyszünetben ülve maradtunk. Néhány szót ejtettem arról, hogy a félig letarolt Berlin ma lényegesen tisztább és vonzóbb, mint volt a háború előtt. Dicsértem a Marx fasor, a Lenin tér új épületeinek szépségét, a Berolina Hotel, a Kozmos filmszínház vonzó külsejét. — Én terveztem őket — jegyezte meg szomszédom szerényen. A kölcsönös bemutatkozás nem maradhatott el. A Winzerpalotát, a külügyminisztérium üvegremekét ugyancsak új ismerősöm tervezte. Előadás után megvárt a ruhatárban és elkísért szállásomig. A meglepően kellemes novemberi éjszakában a vendég laikus szemével tovább magasztaltam mindazt az újat, amivel az újjáéledő főváros meglepett. — Sok mindenben igaza van, de a lényegben nincs — jegyezte meg. — Mint műépítész mondom ezt, aki a várost szépítem. Az igazság az, hogy roszszul tervezünk. Általában a legtöbb várostervezés elhibázott. Nem számol az ember természetes igényeivel, az egészségével és érzésvilágával. TeljeA Német Posta Tévétornya — Kelet-Berlin jelképe sen másként kellene felépíten és berendezni városainkat. — Ön bizonyára Le Corbousier lelkes híve? — Vitathatatlanul századunk legzseniálisabb embere — je lentette ki. Zseniálist mondott és ezért nem szálltam perbe vele a százmilliók nevében, akik Lenint tartják korunk legnagyobb fiának. Nógattam, hogy fejtse ki bővebben nézeteit. — Bonyolult dolog ez — szabadkozott. — Hosszú előadást kellene tartanom, és nem tudom, vajon egyet értene-e ve lem ... Csak egy példát mon dok az észszerűtlenségre. Néz ze csak az úttest burkolatát. Fekete mint a szurok. Némi többletköltséggel világossá, fehérré kellene tenni. Ez esetben a neonlámpáknak a fele elegendő lenne a megvilágításéra. A megtakarított áram rövid idő alatt behozná a többletköltséget ... Ez persze csak egy je lentéktelennek tetsző apróság, de összefügg a tervezéssel. Harmadnap a Tévétorony körben forgó kávéházi asztala nál, amely mellől hangyáknak tűntek a siető emberek, játékszernek a parkoló autók, elgondolkoztam a hallottakon. Ha az alattam csillogó Interhotel Stadt Berlin 38. emeletén laknék, bizonyára nem telnék be az elém táruló panorámával. É'lni azonban nem tudnék ebben a szédítő magasságban, és élénken el tudom képzelni, mennyire nem érezheti otthonosnak lakását egy üvegbetonos palota huszadik emeletének lakója. Ha tériszonyban szenved, beteggé teszi a magasság. Hiába van az ablakokon körmönfonton

1 kimódolt védőalkalmatosság, örökké retteghet a kisgyermekeiért. Tűzvész esetén családostul bennéghet a házban. A szemnak a természet közelsége kell, füves térség és virágzó fák. A gyerekeknek a 10 m-es széles járda helyett egy keskeny sáv, ahol kerekezhet, csigát pörgethet. És hiába vannak a falak jól elszigetelve, ha a szomszéd bömbölteti rádióját, az ember füle szenved, a feje beleszédül, s ha a felvonó csődöt mond, már az ötödik emeletre kín felvánszorogni. Vajon erre célzott-e a közelebbi magyarázattal adósom maradt profeszor, s ezért magamnak kell elképzelnem, ho gyan is kellene célszerűen, zajártalmaktól védetten és természetesen élnünk? Évekkel ezelőtt Stocholm egyik külső városnegyedében láttam, hogyan létesítettek központjában kulturális intézmŕnyeket, iskolákat, áruházakat, A látványos magasházak közelében az egyemeletes villák során akadt meg a szemem. Előttünk jól öntözött kis pázsit, virágágyás. Láttam egy gyümölcsöt nem termő almafát, amely virágba borultan olyan üdítően szép volt, mintha Renoir ecsetje varázsolta volna oda a ház elé. Tűnődtem, vajon ez volna-e a helyes út? Aligha, hiszen a nagyvárosban élőknek csak egészen elenyésző hányada engedheti meg magának ezt a fényűzést. Kaiser professzor megadta nekem berlini és drezdai lakásának címét, én meg neki az enyémet. De vajon a véletlen újra összehoz-e vele, és megkapom-e tőle a kívánt magyarázatot? Petőfi emlékest Százötven évvel ezelőtt született Petőfi Sándor, a múlt század legnagyobb magyar lírikusa, a XIX. század demokratikus külzdelmeinek legkiteljesültebb forradalmi költője. Születésének másfél százados évfordulója alkalmából a bratislavai Duna utcai magyar tannyelvű alapiskola és gimnázium emlékestet rendezett, melyen egy igaz Petőfi életrajz elevenedett meg előttünk. Rendhagyó Irodalmi emlékest — így jellemezhetnénk a sikeres és hatásos rendezvényt, s a rendhagyó szó ez esetben megkülönböztetést fejez ki, jelzi, hogy az irodalmi est különbözött a hasonló jellegű hagyományos rendezvényektől. A szokványos méltatás, szavalatok, zenei betétek helyett a forradalom és a szabadságharc költ<yének hányatott élete, életútjának egy-egy jelentősebb állomása, gazdag életműve, Petőfi ars poeticájának a kibontakozása tárult elénk — elevenen és színesen. A montázsszerű irodalmi összeállítás keretében ízelítőt kaptunk a magyarság legnagyobb alkotó költői géniuszának sokoldalú költészetéből: felcsendültek az egyszerű szavakkal kifejezett érzéseiről valló dalai, tájleíró, tájfestő költészetének remekei, a szülői otthonról szóló hangulatteremtő versei, humoros, lírai magánbeszédei, anekdotikus történetei, népi hangvételű versei, a nemesi rendet, az úri Magyarországot vádoló bazafiaj költeményei, szerelni költészetének gyöngyszemei, a szülőföld szeretetével és a szabadságharc eszméjével átszőtt elégiái, plebejus forradalmi versei, politikai lírájának költeményei. A rendező Gálán Géza jóvoltából hiteles Petőfi-kép rajzolódott ki előttünk; azt a Petőfit állította elénk, akinek költészetében a szerelem elválaszthatatlanul összeszövődik a szabadság gondolatával, aki egy igazságosabb társadalmi rendéri; az emberi szabadságért, a világszabadság eszméjéért szállt síkra, s kelt fegyverre a magyar néppel, és aki fiatal életét is kész volt ezért az ügyért fel áldozni. A rendező a költő szemléletét és politikai hitvallását kidomborítva újszerű eszközökhöz folyamodott (hatá sos zenei aláfestés, fényhatások, diafilmek), hogy fokozza az est hatását. Az irodalmi összeállítást — akárcsak Petőfi költészetét — az izzó történelmi helyzet, a sorsdöntő hetek politikai s érzelmi telítettsége, a pattanásig feszülő szenvedélyek, s az elválás sejtelmét kifejező szerelmi vallomások forrósították át. Petőfi géniuszának emléko nemzedékekben él tovább. Jóslata, Jövendölés című költeményének sorai így válnak időszerűvé: „Dicső neve költő fiadnak, (Anyám, soká, örökkön ól." —ym— Tragikus valóság Vietnam '72-kiállítás a Művészet Házában A Vietnami '72 elnevezésű dokumentáris kiállítás a tragikus valóság hiteles ábrázolása. A Művészet Házában sorjáznak a megrendítő fekete-fehér felvételek, melyek a fényképezőgép tárgylencséjének elfogulatlanságával mutatnak rá a tizenöt éve dúló harc könyörtelenségére s egy nép páratlanul hősi ellenállására. A torz és veszélyes gondolatok Irányította gyilkos fegyverek nyomában emberéletek és szorgos kezek munkájának eredményei semmisülnek meg. S „az őserdőben és az izzó homokon gőzt vet fel a vér". Felforr minden emberséges ember vére, ha megkísérli felmérni a felmérhetetlen pusztulást, amit a Dél-Vietnamra lezuhant számtalan bomba robbanása okozott. Ökölbe §zorul a néző keze, amikor a vietnamizálás stratégiai „óvintézkedéseivel" ismerkedik meg. Ketrecbe zárt, riadt tekintetű gyerekek néznek ránk s Pulo Condor-ban a tigrisketrecek rácsai mögött tehetetlenül szenvedő, sok száz asszony. S még irtózatosabb a puszta földön fekvő három testvérke halálba merevedett kis teste. Hanoi kórházának romjai is vádolják a pusztulást előidéző támadást. Ám a borzalmak nem törik meg ennek a népnek bámulatos erejét. Néhány hónap alatt ötven USA hajót támadtak meg. Feketén gomolyog az égő tengeri őriások füstje. 1972-ben több száz amerikai repülőgépet lőttek le. Roncsaik kísértetiesen merednek a levegőbe. A VDK fogságába esett amerikai pilótákról szeretnénk feltételezni, hogy kévésük, aki „önként, kéjjel ölt s nemcsak parancsra" (Radnóty). Másutt a lakosság az északvietnami felkelők s a szabadságharcosok seregét üdvözli. Ä felszabadított ifjúság egyesül velük, hogy a nép hatalmát megvédhesse. A felszabadító néphadsereg fegyelmezett erői az ellenség állásait támadják, s a vészthozó fegyv^rraktárakat semmisítik meg. A Quang Tri-i vereség után a saigoni katonáik pánikszerűen menekülnek autóbuszokon, kosarakba gyömöszölt holmijukkal. Érthető, hogy az USA katonák több mint 50 százaléka kábítószereket hasznát Egyik képen egy nagy falragasz sötét betűi hirdetik meggyőződésüket: „A háború egészségtelen a gyermekeknek s más egyébre is ártalmas." Csodálatos, hogy hosszú évek emberfeletti küzdelmei s az állandó veszélyeztetettség álla?pota ellenére mire képes ez a nép. A fiatalok gitárkíséret mellett énekelve vonulnak egy festői tájon keresztül. A városbari operaelőadást hallgatnak. Otthonuk elvesztése után vándoriskolákban okos, figyelő arcú gyerekek tanulnak. Feltűnik a z osztály első padján egy vöröskeresztes szekrényke. Számolnak a minden percben bekövetkezhető támadással. A mezőkön vetőgépek, csúcsos kalapú parasztok dolgoznak. Műhelyekben bambusz-roletták készülnek kivitelre. A barlangokba költözött gyárak mezőgazdasági gépeket állítanak elő. Megrázó erejű kiállítás ez, senkit sem hagy közönbösen. Fodor f. politikai ízű mementója nemcsak a vietnamiaknak, de mindannyiunknak szól: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, kik méitók vagytok, emberek!" BÁRKÁNY JENÖNÉ SZÁRAZ TEL N ogy László felvétele